A napokban hallottuk, hogy a Magyar Posta nagyszabású leépítést tervez. Ez állításuk szerint 300 főt érint. Ez azért is érdekes, mert évek óta azt mondják, legalább 300 fő hiányzik, valójában legalább ezer fő országosan, ezt pontosan tudja mindenki, aki valaha dolgozott a postánál, illetve valamilyen módon belelátása van a dolgokba. Bár tegyük hozzá, a leépítés adminisztratív részeket érint, de mind ettől függetlenül ki merem jelenteni, a Magyar Posta működése – finoman szólva – komoly kívánnivalót hagy maga után. Drasztikusabban fogalmazva maga a csoda, hogy még működik – már amennyire.
A probléma felölelését kezdjük egy kicsit távolabbról.
A rendszerváltozás után beköszöntött hazánkba az a szemlélet, ha kompetens valaki, ha nem, munkahelyén „melléktevékenységként” értékesítenie kell. Lassan 30 éve ennek már. Ennyi idő alatt igazán hozzászokhattunk volna már ahhoz (mondhatnák egyesek), hogy azon túl, hogy elvégezzük munkánkat, melyet jobb esetben rögzít munkaszerződésünk, rendre olyan plusz feladatokat kel ellátni, amelyek nemhogy hatalmas többletmunkát rónak ránk, hanem sokszor egyenesen nevetségesek és irreálisak is. De a rosszhoz igen nehézkesen szokik hozzá az ember.
Miről van szó?
Nem másról, minthogy igen kevés olyan munkahely van ma Magyarországon, ahol a dolgozóknak ne kellene ügynöki tevékenységet, direkt értékesítési folyamatokat végezni. Gyorsan pontosítsuk, miről nincs, és miről is van szó. Nem arról van szó, hogy egy adott illető a kereskedelemben dolgozik, és példának okáért az üzletbe betévedő vásárlót megpróbálja rábeszélni erre vagy arra a termékre. De nem is arról van szó, hogy valaki direktben olyan munkát vállal, ahol csak és kizárólag azzal foglalkozik, hogy egy szolgáltatást, terméket eladjon, s erre ő maga keresse meg a vevőket (különböző biztosító társaság, ingatlanosok stb.). Akinek nincs meg az "értékesítő vénája", annak így sem egy leányálom ilyen helyen dolgozni – de mivel a kényszer szülte, hogy "értékesítőnek" állt, ugyanis máshol nem tudott elhelyezkedni, így hát nincs más hátra.
Azonban menjünk tovább. Ez a fajta jelenség olyannyira elhatalmasodott hazánkban (valószínűleg nem csak nálunk), hogy egy átlagos végzettséggel rendelkező ember, aki esetleg érettségivel, vagy akár még diplomával is rendelkezik, megkezdi pályafutását a munkaerőpiacon, rövid időn belül azt fogja tapasztalni, hogy bizony kevés olyan munkahely van, ahol ne kellene folytatni – erőn felül – direkt értékesítési tevékenységet. Legtöbbször ezek az elvárások teljesíthetetlenek, jutalék ezekért nem, vagy csak szánalmasan alacsony összegben jár. Ösztönzésnek pedig az esetek 99%-ban megmarad a következő mondat: ha nem megy, ki leszel rúgva!
Vegyünk néhány konkrét példát. Környezetünben se szeri, se száma azoknak, akik beszámolnak az ilyen jellegű visszáságokról munkahelyükön. Ez általános. Ha az ember betéved egy postára, feladja vagy átveszi leveleit, rögvest hallja a kérdések özönét:
– Kaparós sorsjeggyel próbál-e szerencsét?
– Lakásbiztosítás, utasbiztosítás érdekli?
Azon túl, hogy az ügyfélnek okoz néhány pillanatnyi bosszúságot, hiszen postára az ember nem ezért jár, e mögött sokkal több van. Az a sok száz ember, aki ott dolgozik, és azért vették fel, hogy ellássa postai munkáját (tehát nem értékesítőnek vagy területi képviselőnek vették fel!), nap mint nap hallgatja a pszichikai terrort, amiben folyamatosan fenyegetik munkahelye elvesztésével akkor, ha nem ad el X összegben sorsjegyet, nem köt ennyi és ennyi biztosítást, amikor mindannyian tudjuk, hogy ennek esélye egyenlő a nullával. De az írásban átadott értékesítési tervek, elvárások egyre csak gyűlnek, miközben a mellékhelyiséget meglátogatni sem igazán van lehetőségük a dolgozóknak munkaidő alatt…
Az pedig inkább hagyjuk, hogy a szolgáltatások árainak évről évre történő emelkedése mennyire nincs arányban azzal a színvonallal, amit nyújtanak. Hiába, erre nincs energia, saját alkalmazottainak folyamatos terrorizálásba már annál inkább. Például úgy, hogy "értékesítési támogatónak" nevezett, valójában közönséges besúgókat alkalmaznak, akik a háttérben elbújva fülelnek, hogy a postáskisasszony ajánlotta-e, és ha igen, megfelelő hangnemben, mosolygósan-e a sorsjegyeket és a különböző biztosításokat. Ha nem, akkor ezt jelentik a főnökeiknek, és azon nyomban a zárt ajtós irodában találja magát 2-3 "vallatóval" szemben, akik tudtára adják, hogy "így is sok ember van az osztályon". Egyértelmű a célzás.
De itt még csak az ablakban dolgozókról ejtettünk szót, említhetjük a kézbesítőket, akikre ugyanaz az elvárási rendszer vonatkozik. Azon túl persze, hogy egy járat hossza, a címek száma, nagyjából 2-3 emberre lennének ideálisak, de semmiképpen sem egyre. Nem is csoda, hogy alig akad olyan „őrült”, aki kézbesítőnek jelentkezne (tisztelet a kivételnek, az olyanoknak, akik évtizedek óta ott dolgoznak, szeretik, valóban hivatásuknak érzik a szakmát), aki pedig mégis, az sokszor még a nevét sem tudja leírni. A szolgálatás színvonal a fenti okok miatt olyan is, amilyen. Totális kapacitáshiány uralkodik a kézbesítők területén. Figyeljük meg, minden postahivatal bejáratánál ott látható kifeszítve a ponyva: munkatársakat keresünk!
Ez évek óta ott van, és még egy jó ideig ott is lesz minden áldott nap.
Minden kritika természetesen hiteltelen érdemi javaslat nélkül. Jelen sorok írójának valós tapasztalatai vannak a posta belső működését illetően, nem partvonalon túlról szólok bele. Mindazonáltal persze nem én vagyok a posta vezérigazgatója, nem vagyok döntéshozó helyzetben, de józan paraszti ésszel közelítve a dologhoz két irányelvet mindenképpen le lehet fektetni:
Elsősorban e két ponton kell mélyreható változásokat eszközölni. Fontos területnek tartom még az ún. „kínai csomagot” kérdését is, melyek szabályszerűen elárasztják minden reggel a postákat, szinte úszni lehet bennük. Magánvéleményem, de mivel a küldés ezeknél ingyenes, vagy kirónék rájuk egy szállítási költséget, vagy a Magyar Posta nevében egyenesen megtagadnám ezek szállítását, oldják meg más, logisztikával foglalkozó céggel. De ne a magyar állam segítsen már ebben…
Bár tudom, népszerű álláspont és tartja magát, hogy „multik kizsákmányolják” a magyar dolgozókat, és minden bizonnyal nem alap nélkül mondják, akik mondják, de ez nem ment fel minket az alól, hogy kimondjuk, a nagyobb mértékű szabálytalanságok sajnos a magyar cégeknél tapasztalhatók. A posta bizonyosan magyar, állami cég, de ettől önmagában véve nem válik olyan hellyé, ahol jó, ahol megéri dolgozni. Ennek az ellenkezője igaz. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján ezt a problémát, mármint, hogy botrányosan működik a Magyar Posta, nem vették komolyan, hiszen monopolhelyzetben van. Magyarul nem veszélyeztetik piacvezető szerepét, főleg, hogy a postatörvény szerint még olyan kiemelt privilégiuma is van, hogy a hivatalos küldeményeket ők szállíthatják csak. A levélforgalom jelentős részét ez teszi ki.
Én nem vagyok híve sem az ész nélküli államosításnak, sem pedig a nyakló nélküli privatizálásnak. Nem hiszek abban sem dogmatikusan, hogy az „állam rossz gazda lenne”, de ez elmúlt 3 évtizedben a posta esetében ez derült ki. Ezekből kiindulva nem ejtenék könnycseppeket, ha megtörne monopolhelyzete, s valódi piaci verseny alakulhatna ki. Hiszen akkor, ha másból nem, kényszerből mindenképpen tennének lépéseket arra nézve, hogy javítsanak a béreken és a munkakörülményeken. Mert az vitán felül áll, hogy egy ország működésének elengedhetetlen feltétele egy jól funkcionáló posta.
Lantos János – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
