Ha felállítanánk a közhelyek rangsorát, bizonyára a dobogó legfelső fokán pöffeszkedne a „bezzeg a mi időnkben“ kijelentés. Pergődob ritmusára gyorsuló világunkban pedig ha lehet, még nehezebb figyelemmel követnünk a rengeteg új felfedezést, és tudományos áttörést. Bár a napjainkban fel-fel röppenő “kékfény ellenes” cikkekel lassan Dunát lehetne rekeszteni, érdemes egy picit tágabb összefüggésben gondolkodni annak valós veszélyéről.
A tudatlanság ugyanis legtöbbször félelmet eredményez, mivel ha nem ismerjük a dolgok működésének hátterét, sokszor – akár alaptalanul is – elbizonytalanodunk a megítélésük során.
Az alfa-generáció gyermekei egyre többször hallhatják „tudatos“ Y szüleiktől, hogy mennyire káros a kék fény és a monitor állandó bámulása, vagy éppen, milyen veszélyekkel jár, hogy egy egyre elszigeteltebbnek tetsző társadalomban élünk, és még sorolhatnám.
Ha azonban rendelkezünk egy adag egészséges önreflexióval, érdemes visszagondolnunk azokra az intésekre, amelyeket szüleinktől hallottunk. Ha pedig még jobban szeretnénk kiszélesíteni a látókörünket, akár pár évszázadot is visszaugorhatunk. Most egy ilyen utazásra szeretném meghívni a kedves olvasót. Utazzunk el együtt a viktoriánus korba, s talán a cikk végére azt is jobban megérthetjük, miért is tartunk annyira a kék fénytől.
Ennek a termékeny kornak az egyik nagy vívmánya volt többek között, hogy a könyvek az egyszerű polgárok számára is könnyedén elérhetővé váltak. Bár a történelemkönyvekből jól ismert Gutenberg féle könyvnyomtatási eljárás már a 15. század második felében ismert volt, annak igazi megreformálása csak a 19. század elején kezdődött meg.
Ekkor készült el ugyanis az ipari forradalom talán legismertebb felfedezése – a gőzgép – által hajtott nyomda, mely már több tízezer oldal nyomtatására volt képes minden nap. S ahogy az lenni szokott a hirtelen megnövekvő olvasótáborral karöltve szaporodtak meg az új „káros“ szokás ellenjavallói is. A legnagyobb érv, mint ahogy a mai sok órás tablet és telefonhasználat ellen, akkor is a látás romlása volt.
A merészebb korabeli írásokban, már-már apokaliptikus képekkel találkozhatunk, melyek szerint, amennyiben nem fogunk foglalkozni a szemünk világának karbantartásával, akkor a jövő társadalma lassan elveszti a látás képességét, és világtalanul fogja leélni életét. Egyes angolszász aggódó értelmiségiek egyenesen úgy fogalmaztak, hogy becses birodalmuk könnyedén a „görbe hátú vaksi könyvmolyok szigetévé” válhat.
Mit tudunk a kékfényről
Természetesen a kékfény hatásáról ma már sokkal megbízhatóbb tudással rendelkezünk mint a 19. század derekán a könyvolvasásról. A Toledói Egyetem kutatói rámutattak, hogy a kékfény a szemünk fényérzékelő sejtjeit „pusztítja el“, mégpedig úgy, hogy a bennük megtalálható retinal nevű fehérje szerkezetét változtatja meg. Ez indítja el aztán azt a jelátviteli útvonalat, amely a sejt pusztulásához vezet.
Fényérzékelő sejtekből pedig mindenki kimért előre meghatározott “adaggal” rendelkezik. Szervezetünk nem képes azokat “újragyártani”. Az azonban, hogy mekkora mennyiségű az a fény amely érzékelhetően tudja károsítani a szemünket a mai napig kérdéses.
Annyi azonban biztos, hogy nem véletlen a két kor között vont párhuzam. Úgy, ahogy akkoriban a könyvek jelentették az addig csak a „kiválasztottak” számára elérhető információ szabad áramlását, most a világháló és a szociális média egyre növekvő palettája teszi lehetővé ugyanezt.
S ahogy akkoriban a könyvektől való – még ha alaptalan – félelem is rengeteg pozitív változást hozott, mint amilyen a szemészet fejlődése, ugyanúgy mostani félelmeink is javíthatják életminőségünket. Hiszen a probléma egyszerűen orvosolható. A techcégeknek mindösszesen egy fényszűrőt kell a kijelzőkbe építeniük, mely nem engedi át a káros hullámhosszű fényt. Ha pedig van fogyasztói igény, akkor lesz megoldás is.
Jelen pillanatban tehát úgy tűnik, hogy a mobil eszközök használata során nem a kéfény a “főellenség”, sokkal inkább a fogyasztott tartalomra kell odafigyelnünk. S arról se feledkezzünk meg, hogy itt is könnyedén használható a józan paraszti ész, azaz, hogy mindent módjával, avagy jóból is megárt a sok.
Kép: www.theguardian.com
Ha tehát legközelebb egy ismerősünk felsóhajt, „emlékeztek még a régi szép időkre, amikor senki nem lógott a telefonján és az emberek figyeltek egymásra” csak egy félmosollyal gondoljunk arra, hogy a sok könyv ellenére még mindig látunk.
Kováč Barnabáš
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
