A száz évvel ezelőtt véget ért világégésre és annak következményeire emlékeztek a Kossuth Rádióban a szakértő vendégek, ifjabb Bertényi Iván, a bécsi Collegium Hungaricum igazgatóhelyettese és Szarka László, a Történettudományi Intézet munkatársával, a komáromi Selye János Egyetem tanárával.
November 11-én, vasárnap lesz száz éve annak, hogy véget ért az első világháború. Ekkor tette le a központi hatalmak utolsó tagja is – Németország – a fegyvert, Bulgária, Törökország és az Osztrák–Magyar Monarchia után. A Nagy Háború fegyveres konfliktusokban addig soha nem látott méreteket öltött, először nőtt túl regionális összetűzésen. Ugyanakkor addig soha nem látott veszteségeket is okozott.
Császári és királyi gyalogos alakulatot fogad egy községben a lakosság 1914 júniusában (Fotó: MTI/reprodukció)
Hatvanötmillió embert mozgósítottak a háború négy éve alatt, a harcok nyolc és fél millió áldozatot és huszonegymillió sebesültet követeltek. Nyolcmillióan tűntek el, vagy estek hadifogságba. A háborút lezáró békék pedig végérvényesen átalakították a világ és Európa, főleg Magyarország addigi képét. Nem mellesleg: ez a béke kiváltó oka volt a második világháború kirobbanásának is.
Magyar gyalogos katonai alakulat (Fotó: MTI)
Sokan úgy tartják, hogy a 20. század az első világháborúval kezdődött el. A lakosságot soha nem látott méretű számban mozgósították frontszolgálatra. Mindennek a gazdasági, társadalmi, sőt kulturális, mentális következményei az otthon maradottakra: a civilekre, a nőkre, a gyerekekre is óriási hatással volt.
Az első világháborúban lerombolt ház romjai Uhoveckben (ma Ukrajna) (Fotó: MTI/Bóra Gyula)
A hosszúra nyúlt 19. század társadalmi formáit a háború annyira átrendezi, hogy hiába ér véget az öldöklés, az a béke már nem ugyanaz a béke, ami például 1913-ban még megvolt. Elég, ha a nők megváltozott helyzetét tekintjük: a katonának behívott férfiak helyébe kénytelenek női munkaerőt alkalmazni olyan helyeken is, ahol az korábban elképzelhetetlen volt. A nők egyszerűen munkába kényszerülnek, sokszor családfenntartókká váltak. Felértékelődik a nők szerepe, amit a politikai elit egyes országokban – igaz eltérő időpontokban – úgy „hálál meg, hogy szavazati jogot biztosít nekik – fejtette ki ifj. Bertényi Iván.
Haditörvényszék az első világháború idején Piotrkow oroszországi (ma lengyel) községben, ahol minden bizonnyal a magyar haderők 41. hadosztálya harcolt (Fotó: MTI/Bóra Gyula)
A háború elhúzódása sokaknak érdekében állt
Szarka László szerint a háború elhúzódásának egyik fő oka, hogy a korabeli világ összes nagyhatalma részt vett a világégésben, utoljára 1917 tavaszán már az Egyesült Államok csapatai is a harctérre vonultak. A küzdő államok gyarmatbirodalmi rendszerein keresztül a Föld népességének 80-90 százaléka valamilyen formában érintettjévé válik a Nagy Háborúnak, amiről természetesen még nem tudták, hogy az lesz az első, noha a világháború nevet már akkor is használták.
Azért húzódott el a harc, mert mindkét fél a győztes logikáját alkalmazta. Elméletileg lehetőség lett volna különbékék megkötésére, előre hozott békeszerződésekre, de egészen Oroszország kiválásáig – amikor is már a Szovjetunióval 1918 márciusában, majd Romániával 1918 májusában megkötik az első jelentősebb különbékéket – a béke egyéb formájának esélye minimális volt.
Az Osztrák–Magyar Monarchia trónörököse, IV. Károly császár és magyar király az olaszországi fronton harcoló alakulatok csapatszemléjén Isonzónál, 1916. november elsején (Fotó: MTI)
Nem ezt diktálta sokak érdeke. Masaryk cseh politikus például kifejezetten híve volt a háború elodázásának. Hiszen az ő koncepciójuk a kis nemzetek államalapításának a vágya ezt diktálta. katonai oldalról az állóháború bekövetkezte, a lövészárkokba kényszerülés gyilkos logikája sokszor hónapokra, sőt évekre megmerevítette a harcvonalakat.
Ez volt a drámai vétkük a háború tervezőinek, levezénylőinek, a hadműveleteke irányítóknak. Ráadásul a gyengének hitt Oroszország, a megrendült Törökország, és a Monarchia is a feltételezettnél sokkal szívósabban küzdött elképesztő energiákat mozgósítva, még úgy is, hogy az Oszták–Magyar Monarchia 1,9 millió első körben besorozott katonájának mintegy fele a háború első hónapjaiban áldozatul esik a balkáni és a galíciai harcoknak.
Erich Friedrich Wilhelm Ludendorff, a német hadsereg főparancsnok-helyettese és Arz Artúr von Straussenburg, az Osztrák–Magyar Monarchia haderőinek vezérkari főnöke Bécsben azután, hogy mindkét hadvezetésben változás történt 1917 elején (Fotó: MTI/reprodukció)
A háború a nyugati fronton gyorsan állóháborúvá merevedett, a patthelyzeten az időről időre megindított, rendkívüli véráldozatokat követelő offenzívák sem tudtak érdemben változtatni. Miután az antant (Nagy-Britannia és Franciaország) oldalán hadba lépő Egyesült Államokból 1917 végén kezdtek megérkezni az első csapatok, a német hadvezetés 1918 márciusában egy végső támadással akarta kierőszakolni a döntést. Az offenzíva újfent elakadt, júliusban a németeknek a Marne folyó mögé kellett visszavonulniuk.
Az antantnak viszont augusztus elején az amiens-i csatában sikerült az áttörés, és lassú, de kitartó hadműveletekkel felőrölték a németek erejét, harci szellemét. Amikor szeptember végére már a Hindenburg-vonalat is fel kellett adniuk, Erich Ludendorff és Paul von Hindenburg tábornokok, a hadsereg vezetői közölték II. Vilmos császárral, hogy azonnali fegyverszünetre van szükség.
Örömünnep a tragédia előtt
A „boldog békeidők” Európán kívüli konfliktusai is rövid lejáratú háborúk voltak. Joggal remélte minden küzdő fél, hogy ezúttal is egy viszonylag gyors háború árán érvényesülnek az érdekeik. Nem így történt. A háború irányítóinak egyáltalán nem volt tudomásuk arról, mit is jelent, milyen is egy totális háború, ahol éveken keresztül az egész társadalom a háborúzás céljainak a szolgálatába van állítva.
Ennek tudható be az a megdöbbentő tény, hogy 1914 augusztusában a háború kitörését Európa számos nagyvárosában lelkesedéssel fogadja a lakosság. Felvonulók lepték el az utcákat. Úgy gondolták, „egy nagy, hősies rohammal” megoldhatók a társadalmakban felhalmozódott problémák. Főleg a városlakó középréteg vallotta ezt a nézetet, de már a közép-európai lakosság nagyobb részét kitevő parasztság körében egyáltalán nem volt örömteli a hangulat – fogalmazott Bertényi Iván.
Háborút éljenzők felvonulása az I. világháború kitörésekor Budapesten, 1914 augusztusában (Fotó: MTI/eprodukció)
Különböző emlékezetpolitikák léteznek
Szarka László elmondta, többféle háborús kép élt a köztudatban. Más volt a magyarságé, más a németeké és más a győztes hatalmaké. Kérdés, kialakulhat-e valaha konszenzus a száz évvel ezelőtti események megítélésekor. A nemzeti emlékezetpolitikáknak talán még száz év kell, hogy a vesztesek és a győztesek gondolatai összerendeződjenek.
1917. június 8-án negyedmillió ember tüntetett a fővárosban a háború ellen. Ezen a napon nemcsak a munkások tették le a szerszámot, hanem zárva voltak a kávéházak, vendéglők és üzletek is (Fotó: MTI/reprodukció)
„Nem béke, húsz évre szóló fegyverszünet”
Hogy a győztesek mennyire tisztában voltak a megkötött béke igazságtalanságával, azt Ferdinand Foch marsall hírhedt mondása jelzi, aki hallván a békekötésről, kijelentette, hogy „ez nem béke, hanem húsz évre szóló fegyverszünet”. Már számolt a német revans esélyével.
Ferdinand Foch marsall, az első világháború legnagyobb francia hadvezére (Fotó: MTI/CP)
A háborúban négy birodalom omlott össze: a német, az osztrák–magyar, az orosz és az oszmán, ezek romjain ugyanakkor Finnországgal, a balti államokkal, Lengyelországgal, Ausztriával, Magyarországgal, Csehszlovákiával és a későbbi Jugoszláviával kilenc „új” állam jött létre. A háborút követő béke legnagyobb vesztese Magyarország lett, amely elvesztette területének és lakosságának kétharmadát, és hárommillió magyar került kisebbségi sorba. A győztesek a békeszerződésekben mit sem törődtek a wilsoni igazságosság és önrendelkezés meghirdetett elveivel, a diktált „béke” nyomán egyenes út vezetett a két évtizeddel később kitört újabb világégéshez.
Győztesek és vesztesek
Két csoportra oszthatók Európa népei: az egyikük a történelmi győzelmük logikája szerint ünnepel, a másik pedig a történelmi vereség okán kénytelen visszaemlékezni a száz évvel ezelőtt megtörténtekre. A magyar ezredekbe besorozott román, szerb, szlovák vagy rutén katonák utódai már a győztesek szempontjai szerint tekintenek a volt háborúra. Ezt az ellentmondást nehéz feloldani. A történelemtanítás és a média részéről racionális képletekkel kellene kezelni.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
