A szuverén politikacsinálás feltétele, ha az elit túllép a cikluslogikán, és hosszú távra tervez.
A világkormányzás gondolatát dédelgető globális elit és a nemzeti szuverenitást védők tábora közötti törésvonal korszakában fontos élesen különválasztani a globalizáció és a globalizmus fogalmát. A globalizáció ugyanis önmagában nem ideológiai, értéktartalmat hordozó, hanem szociológiai, leíró jellegű fogalom. Azt az átfogó folyamatot írja le, amelynek során az egyes, korábban főként nemzetállami kereteken belül működő szférák – gazdaság, tudomány, kommunikáció, sajtó és média, oktatás, egészségügy stb. – transznacionális, nemzetközi, globális szinten összekapcsolódnak. Ez egyfelől tudatos emberi döntések eredménye – mint például a piacok, a pénzügyi mozgások nemzeti határokon átívelő összekapcsolása –, másfelől pedig a technológiai forradalom következménye.
Ezzel szemben a globalizmus ideológia, értékrend, világlátás – és természetesen politika. A globalizmus hívei azt állítják, hogy a társadalmakat megrázkódtató problémák és válságok csak globálisan működő intézmények által kezelhetők, a nemzeti kormányzatok már nincsenek abban a helyzetben, hogy megoldják a jelenkor kihívásait, mert az túlnő a lehetőségeiken és mozgásterükön. Ezért van szükség világkormányra és világtársadalomra, a nemzetállamhoz való ragaszkodás provincializmus és elmaradottság – vagyis mucsaizmus.
A globalizmusnak elkötelezett neoliberális világelit abból indul ki, hogy a dinamikus gazdasági és pénzügyi globalizációval a nemzetek nem tudnak lépést tartani, az idő elszállt felettük, meg kell haladni azokat. Ennek érdekében hatalmas erők és hálózatok dolgoznak azon, hogy a társadalmakkal és az emberekkel elfogadtassanak egy globális uralmi rendet és egy multikulturális, kevert fajú világtársadalmat. Ennek a folyamatnak a része az Európai Egyesült Államok létrehozása, a szabadkereskedelmi megállapodások, a gondolkodást és beszédmódot átformáló tudatipar (egyetemek, agytrösztök, média, sajtó, NGO-k tevékenysége stb.) és így tovább.
A gondolat tetszetős: a globális problémákat ne nemzeti, hanem globális kormányzással és intézményekkel kezeljük – sokan, főleg a fiatal generáció nem kis része tartja trendinek ezt az ideológiát. Csak éppen a lényeget nem fedi fel a neoliberális globalista elit: azt, hogy ők nem pusztán az intézményeket akarják totálisan átalakítani, hanem az emberi jellemet és karaktert is.
Világpolgárokat akarnak kitermelni, akik elvesztik természetes identitásukat és gyökereiket, így totálisan irányíthatóvá válnak.
A nemzeti szuverenitás védői éppen ebből indulnak ki: nem a globalizációt tagadják, hanem a globalizmust. A globalizációra nem a globalizmus a válasz, amely felforgatja az emberi létmód több ezer éves természetes rendjét és globális diktatúrát teremt. Több okból is.
Először: az eddigi tapasztalatok megmutatják, hogy a világ szakmai, professzionális, ha tetszik, „menedzselő” kormányzása lehet, hogy kezeli, időnként feloldja egyes szférák kríziseit, ám a globális társadalmi egyenlőtlenségek és az alávetettség tovább növekszik – mennyiségben, minőségben és terjedelemben is. A globális elitokrácia a profit koncentrált növelésének módozatait teremti meg újra és újra, semmi nem „csorog le”, ellenkezőleg, minden jövedelem alulról felfelé áramlik, tehát „feláramlik”; lecsorgó tőke és pénz helyett feláramló tőkéről és pénzről beszélhetünk. Mindennek következtében a globalista elit a nemzeti-lokális közösségeket óhatatlanul, a rendszer és az érdekek logikája mentén aláveti a globális hatalomnak, ezen érdekek kiszolgálójává teszi, tehát globális diktatúra jön létre.
Másodszor: a világon élő emberek elsöprő többsége képtelen arra, hogy egy globális társadalom kozmopolita tagjává váljon. Ehhez hiányoznak az adottságai még a nyugati civilizációban is; például képtelen arra, hogy lakhelyet, országot, szokásokat váltson, más kultúrájú emberekhez alkalmazkodjon, s az emberek nagy része idegen nyelvek elsajátítására sem képes. S akkor még nem is beszéltünk a többi civilizációról, illetve a vallásokról és kultúrákról; képzeljük el például az iszlám népességet, mint amelyik készségesen aláveti magát egy kozmopolitává és ateistává vált globális társadalom szabályainak. Ugye mennyire reális opció ez? Jelenlegi tudásunk és tapasztalatunk alapján semmi nem mutat arra, hogy a nemzeti, vallási, kulturális, nyelvi, közösségi és családi hagyományokon alapuló identitások megszakadnának, felbomlanának, és valami teljesen új ki tudna alakulni a belátható idő – mondjuk a XXI. század – horizontján.
Harmadszor: ha fontosnak tartjuk, hogy a mindennapi lét emberei, a tömegek, a választópolgárok sokasága bármilyen szinten beleszólhasson az őt körülvevő világ dolgaiba, vagy alakíthasson azokon, akkor erre az egyetlen esélyt a nemzetállami és önkormányzati szinten működő demokrácia adja meg. Az átlagember ezt a szintet látja át – időnként ezt is nehezen –, ezen a szinten van identitása, mi-tudata, közösségi elköteleződése és a honfitársaival szembeni minimális szolidaritástudata.
Ugyanakkor tény, hogy a nemzetállami szinten valóban nem lehet minden problémát kezelni. Ezért arra van szükség, hogy a helyi szintek, önkormányzatok és a nemzetek alulról induló szövetségei jöjjenek létre, és ezek hozzanak létre globális szinten megjelenő intézményeket, illetve demokratikusan megválasztott vezetőket (gondoljunk például a visegrádi négyekre vagy a BRICS-re). Csak az ilyen típusú, alulról felfelé építkező szövetségek és a globalizálódó – de nem globalista! – nemzetek közötti szuverén együttműködések lehetnek képesek ellensúlyozni a globális elitokrácia uralmi törekvéseit.
Ezért a globális intézmények vezetőinek kiválasztása nem történhet felülről, a globális elithez tartozó személyek delegálásával, csakis alulról szervezett választásokkal – és ez teljes egészében igaz az Európai Unió vezetőire is. A nemzetállami szintről érkező választott vezetők azok, akik a helyi, nemzeti érdekeket a globálissal egyeztetni tudják, és a nemzetit nem váltják fel a globálissal. Másképpen fogalmazva, globális uralom helyett globális demokrácia, globális önkormányzatiság kell, amely továbbra is a nemzetállamokra épít.
Ugyanakkor a nemzetállamokat képviselő politikusok csak akkor lehetnek hatékonyak és ütőképesek globális szinten, ha a nemzeti demokrácia valóban távlatosan gondolkodó államférfiakat állít egy ország élére, nem pedig megélhetési politikusokat, akik afféle cikluslogika alapján csak választástól választásig tudnak tervezni, vagyis a saját hatalmuk megtartása és a túlélés vezeti őket.
Utóbbi esetben ugyanis pontosan az történik, aminek nem szabadna megtörténnie, mégpedig hogy a helyi politikusok a multinacionális pénz- és piaci tőke kiszolgálóivá és bábjaivá, velejéig korrupttá válnak. Teszik ezt azért, mert az aligha vitatható, hogy a globális tőke valóban olyan szinten van már jelen az országok elsöprő többségében, hogy már nem a befolyásuk a kérdés, hanem az, hogy melyik kormány és melyik nemzeti politikusgárda az, amelyik képes az állami szuverenitás megóvására.
Aki csak cikluslogikában, túlélésben és hatalomátmentésben képes gondolkodni, annak a globális elit akaratának való alárendelődés egyfajta megoldásnak látszik – hiszen a globális elit hálás a szervilis kormányoknak, és megsegíti azokat, sokféle módon és formában.
A szuverén politikacsinálás alapvető feltétele tehát, ha egy adott ország politikai elitje túllép a cikluslogikán, és hosszú távra képes tervezni. Ez persze nem könnyű kérdés, mert az államférfiúi erények a mai időszakban – éppen a globális elit hatásának következtében – egyre ritkábbak. A globalizmus nem válasz, hanem az emberiség önfelszámolásának kezdete.
Fricz Tamás
A szerző politológus
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
