Európa megszűnt létezni

2018. szeptember 12-én kulturális vasfüggöny szelte ketté a kontinenst.

1946. március 5-én Winston Churchillnek az egyesült államokbeli Fultonban tartott híres beszédében hangzott el a következő: „A baltikumi Stettintől az Adriánál levő Triesztig vasfüggöny ereszkedett le a kontinens teljes szélességében. E vonal mögött van Közép- és Kelet-Európa ősi államainak összes fővárosa.”

Azt gondolom, hogy a Sargentini-jelentés szeptember 12-i európai parlamenti elfogadásával, egy hosszú és örömtelen folyamat végeredményeként, ismét vasfüggöny hullott le Európa közepén. Ezúttal azonban nem politikai és katonai, hanem kulturális vasfüggöny.

És ez a vasfüggöny szinte ugyanazon a vonalon húzódik, mint az első. Csakhogy van egy nagy különbség: akkor mi, közép- és kelet-európaiak a rossz oldalon rekedtünk. Most pedig a jó oldalt választottuk és választjuk.

A Sargentini-jelentés csalással, manipuláció­val lebonyolított megszavazása után nem érdemes újra elvesznünk a részletekben, inkább a „Mi lesz?” kérdésével kell foglalkoznunk. Annál is inkább, mert nem kétséges: a hagyományos értelemben vett Európa megszűnt létezni. Európa felbomlott, kettéhasadt, útjai szétváltak.

Az a Nyugat-Európa, amelyet azért szerettünk és vágytunk rá, mert mániákusan hitt a szabadságban és a népek egyenjogúságában, tiszteletben tartotta a keresztény erkölcsöt, védte a családokat, következetesen betartotta a demokrácia és a jogállamiság játékszabályait, ápolta a nemzettudatot és a nemzeti identitást, amelyik jólétben élt, mértéktartó volt és igazságos – nem létezik többé.

Nyugat-Európa az elmúlt három-négy évtizedben transzformálódott, átalakult. Nem átalakul, hanem átalakult, és ez az átalakulás folytatódik. Demokrácia helyett liberális elitizmust épít, hagyományok őrzése helyett következetesen bontja le a hagyományokat, ezeréves intézmények megőrzése helyett mozgalmakat indít világátalakító célokkal, domináns kultúra helyett multikulturalizmust hoz létre, a fehér faj megvédése helyett – a Kalergi-terv alapján – kevert fajú népességet akar.

A kereszténység helyett egyfajta szinkretikus vallásnak ágyaz meg, a nemzetállamokat el akarja törölni, a határokat fel kívánja számolni, az illegális migrációt alapvető emberi jognak akarja elfogadtatni. Mindennek tetőpontjaként egy olyan Európai Egyesült Államokat akar létrehozni, amely immáron nem a tagállamok közötti egyenlőségre épül, hanem olyan hierarchiára, amelyben újra a központi hatalmak döntik el, hogy mi a helyes irány, és a többieknek ehhez kell alkalmazkodniuk.

Tehát még egyszer: Nyugat-Európa nem átalakul, hanem már átalakult. Ezt azért kell különös hangsúllyal mondanunk, mert innentől kezdve meg kell szabadulnunk néhány illúziótól, amely sokunkat jellemez a nemzeti, szuverenista táborban. Az első, amit le kell szögeznünk: nem szabad azt hinnünk, hogy könnyű lesz a májusi európai parlamenti választásokon olyan győzelmet aratni, amely után egész Euró­pa szőröstül-bőröstül átalakul, Nyugat-Európa pedig egy csapásra visszatér a gyökereihez.

E tekintetben teljesen egyetértek Csejtei Dezső legutóbbi cikkével (A migráció kettévágta az Európai Uniót, Magyar Idők, szeptember 14.), aki meggyőzően fejti ki, hogy miért nem lesz sétagalopp a májusi választás.

Azért lesz éles küzdelem a májusi választáson, mert Nyugat-Európának nemcsak a politikai elitje, a bal- és jobbközép pártok változtak meg gyökeresen; az elmúlt évtizedek következetes, a társadalom minden egyes szektorát, intézményét átszövő, neoliberális propagandamunka megtette a hatását.

Ha az emberek három-négy évtizeden át azt hallják az oktatási intézményekben, a munkahelyeken, a közéletben, a sajtóban és a médiában, egyáltalán mindenhol, hogy a középosztálybeli fehér férfi a gonosz elnyomó, az etnikai-szexuális-vallási kisebbségek, a másság viszont támogatandó, és hogy a migránsok segítik ki Európát a nagy bajából, ez egy idő után hatni fog rájuk.

Ráadásul ha ehhez képest eltérő véleményeket hangoztatnának, akkor megbélyegzik, hátrányos helyzetbe hozzák őket, elzárják előlük a pénzügyi és egyéb forrásokat, akkor inkább idomulnak a fősodorhoz, és szinte észrevétlenül átveszik az új többség nézeteit.

Ne feledjük el, hogy mi, magyarok valóban szabadon beszélhetünk a migrációról, nincs fősodor és szájzár; viszont nem szabad elhinnünk, hogy egy átlag holland, belga, német, vagy egy átlag svéd ember ugyanolyan mentális állapotban van, ugyanolyan kritikusan nézi a mai folyamatokat, mint mi. Ez nincs így, még akkor sem, ha bizonyos európai közvélemény-kutatások valóban azt mutatják, hogy a nyugaton élők nagy részének is elege van a migrációból.

Igen, elege van a bűnözésből és a szexuális erőszakból, a terrorakciókból; de korántsem biztos, hogy egy – Jean-Claude Juncker és Angela Merkel által hangoztatott – „rendezett”, „szervezett” migrációs folyamattal is szembeszállna. Ugyanis a liberális bla­bla a toleranciáról, a befogadásról, a multikulti fontosságáról, a „nacionalizmus”, a „populizmus”, no meg a „rasszizmus” szörnyűségéről jelentős mértékben hatott ezekre a társadalmakra. Jobb, ha ezzel szembenézünk.

A második: egy pillanatra se gondoljuk azt, hogy a következő nyolc hónapban csak mi, a nemzeti tábor, a szuverenisták leszünk akció­ban, míg a globalisták, a neoliberálisok ölbe tett kézzel várják azt, hogy minden tagállamban fokozatosan elveszítsék a pozícióikat.

Egy sikeres nagyvállalkozó, többek között szervezőtársam a békemeneteknél, mondta nekem egyszer: soha ne abból induljunk ki, hogy az ellenfelünk butább nálunk, hanem mindig abból, hogy legalább annyira okos és ravasz, mint mi, ha nem okosabb. És ebben teljesen igaza van.

Egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy a globalista pénzügyi, politikai, kulturális elit brutálisan nagy és szerteágazó erőforrásokkal rendelkezik, és ezeket a következő időszakban fel is fogja használni.

Ez most éppen a velünk, hazánkkal szembeni összehangolt és hálózatos támadássorozat során mutatkozik meg a legjobban: felfogták, hogy mi, magyarok, a magyar kormány, és jelesül Orbán Viktor a szuverenista tábor legerősebb és legelszántabb bástyája.

A közép- és kelet-európai szláv népekkel kapcsolatban úgy tartják, hogy megkörnyékezhetők és megvehetők. Ausztriáról most nem is kell szólnom – Szijjártó Péter személyes csalódását Sebastian Kurz kancellárban nagyon megértem –, Olaszországot meg majd igyekeznek kifizetni, és akkor talán a hóbortos olaszok megint váltanak egyet.

Tudják és látják viszont, hogy mi soha nem fogunk meghátrálni sem a migráció, sem a szuverenitás, sem a saját kultúránk megvédése terén. Mi ugyanis valóban heroikus nép vagyunk már ezer éve, ezt is jól tudják – vad, ázsiai, zabolázhatatlan népségnek vélnek ma is, mint ezer évvel ezelőtt, amely igazából ma sem tartozik Európához. Semmi sem változott.

Nem véletlenül adták ki a jelszót: Magyarországot súlyosan meg kell büntetni! Guy Verhofstadt a napokban már az Egyesült Államokat és a világ egészét is arra szólította fel, hogy távolítsák el a nemzetközi térképről ezt a gennyes gócot, amelyet Magyarországnak neveznek.

A harmadik, ami szorosan összefügg az előzőekkel: nem szabad abszolút fenntartás nélkül hinnünk abban, hogy a visegrádi négyeken túli közép- és kelet-európai együttműködés, a mellettünk való kiállás az Európai Tanácsban sima lesz és döccenőmentes.

Tudjuk: Emmanuel Macron, Judith Sargentini és társaik szuperszonikus gyorsasággal akarják végigvinni a 7-es cikkely szerinti eljárást, már októberben szavazást akarnak az Európai Tanácsban, ahol legalább 22 ország egyetértésére van szükségük, nekünk pedig legalább hat ellenálló kormány támogatása kell. Meglesz-e a hat? A visegrádiak, Olaszország, talán Nagy-Britannia – ez öt. De ki lesz a hatodik? A balti államok?

Észtország, Lettország és Litvánia képviselői ellenünk szavaztak! Bulgária? Bojko Boriszov enyhén szólva ingadozik a kötelező kvóta ügyé­ben. Horvátország kiszámíthatatlan, Szlovéniában éppen baloldali kisebbségi kormány alakul. Romániát inkább hagyjuk. Macronék, Merkelék pedig, ne legyen kétségünk, egyenként próbálják majd – durván mondom, hogy ne legyek félreérthető – lefizetni vagy megzsarolni ezeket az országokat. És ne tegyünk úgy, hogy ez mindegy, mert a végén Lengyelország majd megment minket!

A velünk szembeni folyamatos eljárás és vizsgálódás, a nemzetközi sajtó, média és a globális liberális hálózat sokakat megfélem­líthet a mi oldalunkon. Legyünk tehát résen: nagyon nem mindegy, mi történik az Európai Tanácsban.

Éppen ezért az a feladatunk a következő hónapokban, hogy óriási erőket vessünk be a szövetségesi rendszerünk megerősítése és bővítése érdekében. Egy nagyon elszánt, hazánk iránt gyűlölettel teli Nyugat-Európa áll velünk szemben. Lásd az EP migrációbarát képviselőinek felszabadult tombolását a szavazás eredményének kihirdetésekor: mintha egy háborút nyertek volna meg!

Végül pedig: a kulturális vasfüggönnyel szétválasztott Európa két oldala közötti világszemléleti háborút már nem lehet egyik vagy másik oldalnak megnyerni, májusban sem. Ugyanis az álláspontok, a világok immáron nem közelíthetők egymáshoz. Amin gondolkodni kell, az az, hogy miként lehet a békés egymás mellett élés módozatait megtalálni. Sajnos ez van.

Fricz Tamás

A szerző politológus

Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »