Volt önnek egy elődje, bizonyos Werner Faymann. Egy nagyon hülye taxisofőr volt, aki nagy nehezen leérettségizett, aztán beiratkozott a Bécsi Egyetemre, és ott mindenfélét hallgatott. Belehallgatott a jogtudományokba, politológiába, művészettörténetbe, mindenbe az első fél évig, hogy ne kelljen vizsgázni. Nem is vizsgázott soha semmiből, magától értetődő, hogy egyenes útja volt a baloldali politikába. (Nála többre csak az általános iskola elvégzéséig jutó Martin Schulz jutott.)
Szóval Faymann nem vizsgázott soha semmiből, taxisként melózott, aztán, mikor kancellár lett, azért beleírta az életrajzába a bécsi jogtudományi tanulmányokat, ami végül is jogos, én is voltam már az Akadémián, úgyhogy legközelebb beleírom az önéletrajzomba, hogy akadémikus vagyok. De térjünk vissza Faymannhoz! Nevezett debil, csöndesen taxizgatott, aztán felfigyelt rá a PÁRT, így lett már 1981-ben a Fiatal Szocialisták Bécsi Egyesületének tartományi elnöke (az ő képzettsége volt a legjobb), és második legnagyobb politikai teljesítménye az volt, hogy 1983-ban részt vett az „Anti-Pápa Fesztiválon”, így tiltakozott II. János Pál pápa ausztriai látogatása ellen. Igazán gusztusos lépés volt ez 1983-ban, amikor végre egy „falon túlról” származó püspök, Krakkó püspöke foglalta el Szent Péter trónusát, akit maga a KGB akart eltenni láb alól a Szürke Farkasok és a bolgár titkosszolgálat segítségével –Dobrev elvtárs tudna erről mesélni- remek időzítés volt akkor egy lengyel pápa ellen tiltakozni, de hát, mire is számíthat az ember egy osztrák kommunistától?
Mondom, ez volt Faymann második legnagyobb politikai húzása, – de akkor mi volt az első? Hát ez a mondat: „Mi nem kerítést építünk, hanem kaput oldalszárnyakkal!”. Emlékszik még erre, kancellár úr? Ezt mondta a maga elődje, azok után, hogy kifejtette, neki a magyar határkerítésről a „30-as évek Németországa jut eszébe”. Aztán elkezdett ő is kerítést húzni a határra, és azt elnevezte kapunak oldalszárnyakkal.
Többen gondoltuk, hogy ennél nincsen lejjebb.
Szerintem ön is ezt gondolta.
És aztán mi itt, Magyarországon önbe helyeztük a bizalmunkat. Mondtuk, a büdös bunkó taxisofőr után, az oldalszárnyas kapu után itt van ez a fiatal, megnyerő pali, 27 évesen már külügyminiszter, igaz, ő is ugyanarra a Bécsi Egyetemre iratkozott be, mint a hülye Faymann, és ő sem végezte el, de hát mit csináljunk, úgy látszik, arrafelé ez a belépő a politikába. De mégis csak fiatal, megnyerő, tehetséges, és ami a legfontosabb, nem komcsi. Sőt, ami még ennél is fontosabb: ugyanazt képviseli a legfontosabb európai témában, a migrációban, mint mi!
És azt is tudtuk, hogy a fiatal Kurz külügyminiszter kiváló, baráti viszonyban van a szintúgy fiatal magyar külügyminiszterrel.
Aztán jött a kampány Ausztriában, és a Néppárt elnöke, ön, Kurz úr, minimum tíz alkalommal hívta a magyar külügyminisztert, és kért segítséget, tanácsot kampány ügyekben, és soha, egyetlen egyszer sem utasították el önt. (Ezt most majd le fogja tagadni, de ez nem számít, Kurz úr, hiszen az igazságot mindketten ismerjük. És a becstelenséget is. De erről majd később.) Majd kancellár lett önből, és mi újfent örültünk.
És aztán ön, minden előjel nélkül, egy nappal a „vita” előtt bejelentette, hogy pártja megszavazza a Magyarországot elítélő Sargentini jelentést, mindennel egyetért, stb., stb.
Rendben van, kancellár úr. Tegyenek így. Most ismétlem meg: immár ismerjük mindketten a becstelenséget is, amit újabban Kurznak (is) hívnak. Mi pedig ismét gazdagabbak lettünk egy tapasztalattal: Soha ne bízz az osztrákban!
Persze, már Zrínyink is erre figyelmeztetett bennünket, csak az a baj, hogy mibennünk úgy látszik örök és elpusztíthatatlan a naivitás. Az önsorsrontásig menő naivitás.
Ajánlom önnek tanulmányozásra a vasvári béke történetét. Nyilván van önöknek arról is egy osztrák történelem-magyarázata, hogy ne lenne, hiszen „te csak házasodjál, boldog Ausztria!”, igaz, kancellár úr? A házasságot pedig manapság már úgy is felfoghatjuk, hogy ön lefeküdt valaki(k)nek, valamiért, mert mégis csak első a vélt vagy valós érdek, a barátság és a becsület pedig ráér.
Nem baj, kancellár úr. Mi értjük ezt, van elég tapasztalatunk erről is, önökről is. Ön pedig még fiatal, nyilván fényes jövő előtt áll. Mondhatjuk nyugodt szívvel önnek azt, amit Leonidász mondott az áruló és becstelen Ephialtésznak: „Te ott, Ephialtész, élj örökkél!”.
Ezt üzenjük önnek innen, Magyarországról. S talán még annyit: ön semmiben sem különbözik az elődjétől. Sőt, rosszabb nála. Faymann hülye volt és kommunista, de legalább nem akart másnak látszani. Ön ebben különbözik tőle. És ez nem az ön javára billenti a mérleg nyelvét.
Éljen Zrínyi Miklós, éljenek a Nádasdyak, a Frangepánok, éljen Petőfi és az aradi tizenhárom, éljen a magyar szabadság, éljen a haza!
Ön pedig igyon egy kávét a Havelkánál, kancellár úr, és kezdje el a feldolgozás nehéz és fáradtságos munkáját. Nem aggódok, majd megoldja. És magyarázatot is fog találni.
Ezekről a magyarázatokról szól a maga hazájának egész históriája.
Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »
