Népi rokonság nincs a magyarok és a finnugor népek között

Népi rokonság nincs a magyarok és a finnugor népek között

Czakó Gábor író szerint a honfoglalás eseménysora a legnagyobb ütközettel, a pozsonyi csatával tetőzött és ért véget. Tehát ezt az ütközetet kellett kiradírozni a nemzeti emlékezetből. Nyelv- és történettudományunk együttes gúzsba kötöttsége még az úgynevezett enyhüléssel sem szűnt meg. A Benda Kálmán szerkesztette Magyarország történeti kronológiájának I. kötete említette a kommunista rendszerben először a pozsonyi csatát.

Tanulmánynak tekinthető írások csak újabb húsz év elteltével jelentek meg. Türk Attila régész követte Árpád népének útvonalát. Kiderítette, hogy a honfoglaló vonulás az eddig elképzeltnél gyorsabb volt.

A feltételezett levédiai szálláshelyen ugyanis nem találtak a magyarokéhoz hasonló leleteket a régészek. A magyarok vándorlása a Volga és a Kárpátok között sokkal gyorsabban – mindössze néhány évtized alatt – ment végbe, mint azt eddigi ismereteink alapján hittük. Népi rokonság nincs a magyarok és a finnugor népek között.

Az önmagát – a Bach-korszak óta – egyedül tudományosnak és hitelesnek minősítő tudóscsoport a genetika, a zenekutatás, a régészet stb. részéről ért kemény csapások sorozata után a néprokonság ügyét lazán a kukába pottyantotta, és úgy tesz, mintha sosem vallotta volna.

Nem visszavonult, hanem visszasettenkedett a nyelvi rokonság sánca mögé, és úgy tesz, mintha százötven éve is ugyanezt vallotta és erőltette volna.

Türk Attila és csoportja az uráli átjáró magasságában végzett ásatás során számos, a későbbi honfoglalókra jellemző leletet tárt fel: fegyverek, ékszerek, tarsolylemezek, lószerszámok és hasonlók maradványait.

Ezek elárulták a hozzáértőknek, hogy a magyarság indulás előtti tárgyi kultúrája megegyezik a Kárpát-medencébe való bevonulás utáni időszakból előkerült leletekkel.

Hírdetés

Vagyis nem voltunk finnugorok se genetikailag, se kulturálisan, se sehogy. Mindenkor a saját műveltségünk szerint éltünk.

Vagy miért beszéltük volna a környékünkön vadászgatók, gyűjtögetők nyelvét, amelynek nem is lehettek szavai a mi hitvilágunkra, városainkra, felszereléseinkre, közlekedésünkre, munkánkra, hiszen ilyesmikkel nem rendelkeztek?

Nem ezerszer valószínűbb-e, hogy ők vettek át tőlünk szavakat és más nyelvi elemeket?

Van példa a világtörténelemben arra, hogy egy kis létszámú, szétszórtan és beszédében széttagoltan élő, kezdetleges anyagi és társadalomszervezési fokon élő nép egy nálánál minden tekintetben igényesebb, haladóbb, iparűző-kereskedő, városlakó nemzet nyelvadója legyen?

Az Urál menti, Szintasta-kultúra földvárai éppen olyan eljárással – gerendaváz, döngölt földtöltés, gyeptéglaburkolat – készültek, mint a Tiszaalpár és Szabolcs község melletti földvárak.

Hogy az ugor-magyar kultúraátadási irány híresztelése hazug, annak további bizonyítékai a honfoglalás-kori és az azt megelőző időből származó rótt nyelvemlékeink. Nem csoda, hogy ezekre tücsköt-bogarat kiabáltak, és ma is rágalmazzák őket népünk ellenségei.

Ezek az írások kellő előtanulmányok után kiválóan érthetők, tehát már az Urál-vidéki őshazában nagyjából a mai nyelvünket beszéltük. Ugyanis a nyelvünk – a gyöknyelvek természete szerint – nem változott oly gyorsan, mint más nyelvcsaládok tagjai, például a finnugorok beszéde. Sok-sok szót, fogalmat, népdalt, mesét hagytunk rájuk, amelyek töredékeit, válogatott elemeit be is építették a kultúrájukba.

Magyar Idők


Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »