Seres Barbara történetét talán az egész ország hallotta már. A nő hathónapos kisfiát, Ádámkát három éve az édesapja ledobta a negyedik emeletről, majd átugorva a korlátot utána vetette magát. Barbara abban a pillanatban fel sem tudta fogni, mi történt. Elmesélte nekünk, hogy majdnem ő is ugrott, de nem azért, mert öngyilkos akart lenni, hanem ösztönből, hogy talán még tud segíteni, hogy minél hamarabb ott legyen a gyermekével.
A történet tragikus, Szophoklész óta pedig nagyon jól tudjuk, hogy az emberek kíváncsiak a tragédiákra. Mi mégsem azért találkoztunk Barbarával, hogy a sebeket feltépve felelevenítsük annak a borzalmas januári napnak a történéseit, hanem azért, hogy elmesélje, mi történt előtte és mi azóta. Története ugyanis a családon belüli erőszak tipikus esete, a gyermeke halála után való kiállása és felépülése pedig példaértékű. Június 10-én negyedszer rendezte meg a Szent István tér és a Hősök tere között az Angyalhír emléksétát a családon belüli erőszak áldozataiért, többek között a Nőkért Egyesület, a NANE és a PATENT Egyesület, a Tündérpakk Alapítvány, a Szelíd Motorosok a Zaklatások Ellen csoport, továbbá Bombera Krisztina és Jaksity Kata televíziós műsorvezetők társaságában.
A veled történt tragédia után a családon belüli erőszak elleni kiállás egyik ikonikus alakja lettél, így gondolom, rengeteg történettel találkoztál. Vannak olyan tipikus elemek, amiről megállapítható, hogy valaki egy bántalmazó kapcsolatban van, akkor is, ha még nem történt fizikai erőszak?
Igen, rengeteg olyan emberrel beszélgettem azóta, akik nap mint nap találkoznak ezzel a jelenséggel a munkájuk során – rendőrök, pszichiáterek, orvosok, családgondozók, védőnők.
Ha akkor tudtam volna, amit most tudok, a fiam valószínűleg nem született volna meg.
A sok információgyűjtés során arra jutottam, hogy minden a felfogáson múlik. A probléma ott kezdődik, hogy itthon nagyon mélyen bele van ivódva a köztudatba az a szemlélet, hogy a nőnek a konyhában a helye, a férfi pedig a kenyérkereső. Ez már előrevetíti, hogy gyakorta nem mellérendelt, hanem egy alá-fölé rendelt viszony uralkodik a kapcsolatokban, amiből sok esetben az következik, hogy egy hagyományos családban felnövő nő számára adja magát, hogyha a férfi valamit mond, akkor aszerint cselekszik. Így a bántalmazó kapcsolatok első jelei fölött könnyen elsiklik az ember.
Te is ilyen voltál?
Igen. Az én korosztályomra szerintem már jellemző, hogy nem kapott iránymutatást a társadalomtól, hogy milyen felnőtté kéne válnia és a sok impulzus között nehéz eligazodni, miközben folyamatos bizonytalanság vesz körül. Ilyen esetben ha bekopog a szerelem könnyen csapdába esünk.
Visszagondolva, a legnagyobb hiba az volt, hogy nem hallgattam a megérzéseimre. Pedig általában jót súgnak, csak az ember próbálja maga elől is elrejteni a valóságot.
A legtöbb bántalmazó felismerhető. Általában nárcisztikus személyek, akikre jellemző az istenkomplexus. Gyakorta hangoztatják, hogy mindent átlátnak, és elmaradhatatlan mondat a „nehogy megpróbálj átverni, mert úgyis rájövök”. A bántalmazó kapcsolatoknak jól leírható képlete is van. Mindig apróságokkal indulnak, kisebb korlátozásokkal. Például megkér, hogy ne hordj bizonyos ruhákat, vagy ha a barátaiddal találkoznál, hirtelen fontossá válik, hogy vele töltsd az időt. És megteszed, hiszen ennyit igazán megtehetsz a boldogságáért. Aztán szép lassan belekerülsz egy spirálba. Már egyre kényelmetlenebbek és nyersebbek a kérések, és minél nagyobb kontrollt szerez a döntéseid felett, az önértékelésed, önbizalmad és a kapcsolataid ezzel arányosan épülnek le. Észre sem veszed és benne is vagy a csapdában, hiszen nincs tükör, nincsenek olyan személyek az életedben, akik külső szemlélőként figyelmeztethetnének, hogy nem jó irányba mennek a dolgok. Én például az édesanyámmal sem beszéltem hónapokig.
Ha nem volt tükör, akkor honnan jött az elhatározás, hogy elköltözz, mi volt az a pont, amikor azt érezted lépned kell?
Mikor harmadik alkalommal mostam a saját véremet a konyhapultról.
Mikor harmadszor vert meg úgy, hogy az orromon, számon folyt a vér, akkor eltűnődtem, hogy nem ilyen életet szánok a fiamnak.
Ami eldönti, hogy ki mikor eszmél fel, az nem az, hogy a másik milyen határt sért meg benne, hanem, hogy ő meddig engedi.
A bántalmazó emberek -legyen az férfi vagy nő- nagyon szeretnek a házimunkával példálózni, vagy a szakmai munkádat megkérdőjelezni. Bennem ott volt egy lélektani határ, mikor az anyaság első nehézségeivel küzdöttem, ami egyébként is nagy kihívás egy nő számára és a szülői kompetenciáimat kérdőjelezte meg. Ekkor már menni akartam, amit ő is érzett, ezért szabadságot vett ki, hogy otthon maradhasson figyelni rám. Nagyon szélsőséges viselkedést mutatott. Volt, hogy játszotta a hősszerelmest, aki mártírként lemond rólam, mert jobb életem lesz nélküle. Volt, hogy úgy viselkedett mintha egy idegen lennék, vagy nem is léteznék, és volt mikor semmi nem felelt meg neki, mindenbe belekötött. Utóbbinál nem tudsz mit tenni, hiszen vagy hagyod magad és legrosszabb esetben 2-3 óra alatt túl vagy az egészen, vagy megpróbálsz védekezni és akkor lehet, túl sem éled.
Hogy sikerült végül kijutnod?
Egy nap felkelt és mint akit kicseréltek, azt mondta, hogy milyen szép idő van, miért nem látogatom meg édesanyámékat. Rögtön pakoltam és mentem. Otthon elmeséltem mi történt, mert a családom korábban nem tudott a bántalmazásokról.
Szégyenérzet volt benned az ismerősök előtt?
De még mennyire. Korábban tűzzel-vassal védtem a családom előtt, hogy ő egy jó ember. Utána hogy állsz oda eléjük, hogy mégsem az, tévedtem. Mellesleg én is el akartam hinni, hogy az, amit tetézett, hogy mindig megígérte, hogy megváltozik, csak legyek vele kicsit türelmes. Rengeteg ilyen történetet ismertem meg az elmúlt években, és órákig tudnám sorolni, hogy mik azok az eszközök, amivel elhitetik veled hogy megváltoznak és bízzál bennük. Ezért kifelé nem mutatod, hogy probléma van, rólunk is mindenki azt hitte, hogy egy mintacsalád vagyunk. Őt pedig egy áldott jó embernek ismerték a barátai. Mikor elmeséltem, hogy mik történnek, volt aki még a monoklis fotókat látva is kételkedett és inkább azt feltételezte, hogy direkt megverettem magam, sem mint, hogy az általa ismert embernek lássa ezt az oldalát.
Ha jól tudom, mégis visszamentél hozzá egyszer. Miért? Ezek ellenére is éreztél iránta szeretetet?
Akkor már nem, de be akartam bizonyítani magamnak, hogy mindent megtettem ezért a kapcsolatért. Megígérte azt is, hogy elmegy terápiára, de mikor elérkezett az időpont, soha nem felejtem el, ahogy a kanapén ülve rám nézett és azt mondta, hogy „csak nem gondoltad, hogy elmegyek?” Bele akartam simulni a jó asszony képbe, de nem kellett volna.
Egyébként a statisztikák szerint egy bántalmazott nő 5-6 alkalommal visszamegy a partneréhez mielőtt lezárja a kapcsolatot.
Sokan felteszik a kérdést, hogy miért. Miért akarod, hogy összeverjenek? Ebből is látszik, hogy a társadalomban alapvetően benne van az áldozathibáztatás. De ha meglátják az összefüggéseket, hogy mi vezetett ahhoz, hogy valaki ezt eltűrje, akkor rájönnek, hogy ez egy fekete lyuk, ami mindent elnyel és nem engedi kifelé mutatni azt. Bár ha mutatja sem sok mindenkit érdekel. A lakóövezetben, ahol éltünk közel voltak egymáshoz a házak, nem hiszem, hogy a két telekkel mellettünk élő rendőrnő nyáron ne hallotta volna, ahogy visítok.
Senkit nem érdekel ha a négy fal között összevernek, de még akkor sem tett senki semmit, mikor a hajamnál fogva húzott végig a párom az utcán. Valamiért az emberek számára ez egy tolerálható dolog.
És mi a helyzet az anyagiakkal? Ez a tényező mennyiben tartott vissza?
Nem volt pénzem. A GYES-emet is elvette, mindig csak annyit adott, ami a bevásárláshoz elég. De egyébként sem mentem volna sokra azzal a 25 ezer forinttal.
Most egyedülálló szülőként is 1500 forinttal jár csak több, mint egy átlagos családnak. Egy albérletbe sem tudnék ennyiből beköltözni.
Már régen éhen haltam volna az út szélén a gyerekemmel együtt, ha nincsenek a szüleim. Mikor eldurvult a helyzet megpróbáltam segítséget kérni, hogy el tudjunk költözni a kicsivel, de ha a családsegítőhöz mész, akkor csak kiemelik a családból a gyereket és felteszik a kezüket, hogy ennyit tudnak tenni. Mikor az OKIT-ot (Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat) felhívtam és elmeséltem mi történt, azt mondták azonnal költözzek el, aztán felajánlottak egy Somogy megyei településen lévő szabad helyet. De havi 25 ezer forinttal és egy újszülöttel ki költözik el oda, ahol még a családját sem tudja segítségül hívni?
Van ötleted, mivel lehetne javítani a rendszeren?
Az embereken kéne javítani. Amíg bemész egy irodába és ilyen inkompetens alakok ülnek az asztal mögött, addig semmi nem fog változni. Mikor a fiam meghalt, behívtak a családsegítőbe. Nem engedték, hogy beszéljek azzal a férfivel, akihez a tragédia előtt segítségért fordultam. Az erről szóló dokumentációkat is eltüntették. Minden második kérdésük az volt, hogy mi a taktikánk az ügyvéddel, mert féltek, hogy meg fogom indítani a közigazgatási eljárást ellenük munkakörben elkövetett mulasztás miatt. Aztán, mikor a lányommal terhes lettem, alapellátásba akarták venni még a hasamban lévő magzatot az előzményekre való tekintettel. Mondtam, hogy rendben, akkor mutassák a dokumentumokat, mik azok az előzmények. Ugyebár addigra nem voltak meg. Egyedül a védőnő harciassága segített, hogy ne vegyék el a második gyermekem. Be akarták bizonyítani, hogy én alkalmatlan vagyok anyának és miattam történt a fiammal az ami. Ilyen emberekkel, hogy változzon a rendszer? Az erőszakra vonatkozóan is törvényileg adva vannak a feltételek. Már egy járőr is kiszabhat 3 napos távoltartást, csak nem csinálják, mert fentről azt az utasítást kapják, hogy ne csinálják.
Sokan azt hiszik, hogy a törvények fogják előidézni a társadalmi változást, de nem. Mindig a társadalmi változás az, ami ösztökéli a törvényalkotást.
Sokan összeroppantak volna a helyedben, te mégis talpra álltál és másokon is próbálsz segíteni. Hogyan sikerült magad túltenni a történteken?
Kerestem egy terapeutát. Tudtam, hogy egyedül nem tudnám feldolgozni, de azt sem akartam, hogy ennek az embernek az utolsó akarata teljesüljön, és a tettével tönkretegyen engem és a családomat. A terápiám részeként voltam a Délinél kialakított tranzitzónában segédkezni. Amikor egy kilenc éves fiú mesélte el nekem, hogy a szeme láttára fejezték le a családját és pusztítottak el mindent körülötte, akkor megváltozott bennem valami. Egy olyan világba kerültem, ahol még az enyémnél is sokkal nagyobb tragédiát átélt emberek között mozogtam. Látva az ő hitüket, hogy mindezek után reménykednek egy jobb élet lehetőségében, olyan pluszt adott nekem, amitől úgy éreztem, nekem is hinnem kell abban, hogy sikerülhet talpra állnom. Aztán megérkezett a lányom, Bogi is, aki pontosan azért jött olyan hamar, hogy legyen egy jövőkép, ami mutatja, hogy van miért élni.
Mikor a halál helyébe az élet lép, az valami fantasztikus dolog. Nem feledteti az Ádámmal történteket, de segít, hogy könnyebben helyükre kerüljenek a dolgok.
Ekkor jött az Angyalhír ötlete?
Nem, eddigre már túl voltunk az első sétán. A tragédia napján bevittek a pszichiátriára. Hazafelé már újságírók vártak a lépcsőházban, miközben a fiam teste még ott hevert a földön letakarva. Ekkor még felháborodtam rajtuk, de pár hét múlva már elmeséltem a történetem, hogy mással ne fordulhasson ilyen elő. Az első hetekben rengeteget segített az a sok együttérző és biztató üzenet, amiket kaptam, és úgy gondoltam, hogy ha ennyire beengedtem ezeket az embereket a nyilvánossággal az életembe, akkor kellene valami, amin keresztül kifejezhetik az empátiájukat. Ekkor merült fel bennem elsőként a rendezvény gondolata. A vezérfonal végül az volt, hogy rengeteg családon belüli erőszakkal foglalkozó embert és szervezetet ismertem meg, akiket szerettem volna összehozni. Így lett az Angyalhír, amit idén negyedik alkalommal rendeztünk meg.
Mit gondolsz arról, hogy a kormány most minden nővel konzultálni akar? Hozhat ez változást a családon belüli erőszak terén?
Ez szerintem ugyanolyan gyűlölethullámot fog kiváltani, mint az eddigi konzultációk, csak a nők lesznek a célpontban.
Itt folyamatos boszorkányüldözés van. Mindig kell valami ellenségképet kreálni, hogy az emberek ne az aktuális problémákkal foglalkozzanak.
Figyeld meg, hogy jön ez a nemzeti konzultáció és mellé a hibáztatás, ha valaki nem vállal gyereket, ha csak egy gyereket vállal, vagy csak kettőt nevel… Olyan boszorkányégetés lesz, hogy visszasírjuk még az elmúlt éveket. Én már megtanultam hálás lenni az életnek, de azért azt látom, hogy mint egyedülálló szülő nem érek semmit ennek az államnak, és egyszer már bebizonyította, hogy a gyermekem élete sem.
Amikor engem vert az exem és azt kértem, hogy valaki vigyázzon rám, akkor annyit mondtak, hogy „hölgyem sajnálom, de nem adhatunk 24 órás őrizetet maga mellé”. Aztán, mikor durván egy év múlva azt láttam, hogy a rendőrök állnak és védik a plakátokat, akkor valami megmozdult bennem, és azon gondolkodtam, hogy tényleg egy plakát fontosabb, mint egy ember, egy gyermek élete!?
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
