A kereszténység diadala a római kori pogány vallások felett a nyugati világ legnagyobb átalakulásához vezetett: a vallási mellett társadalmi, politikai és kulturális változáshoz. A „magaskultúránál” maradva a nyugati művészet, zene, irodalom és filozófia mind merőben más jelleget öltött volna, ha a szélesebb tömegek továbbra is a római panteon isteneit imádták volna Jézus egy istene helyett – ha a pogányság, és nem a kereszténység inspirálta volna fantáziájukat és irányította volna gondolataikat. A középkor, a reneszánsz és az újkor is elképzelhetetlenül más lett volna.
De hogyan történt mindez? Legkorábbi feljegyzéseink szerint a Jézus halálában és feltámadásában hívő első „keresztények” mindössze tizenegy férfi követőt és egy maréknyi nőt tettek ki – körülbelül húsz embert összesen. Ők mind a társadalom alsó rétegéből kerültek ki, tanulatlan kétkezi munkások voltak, ráadásul a Római Birodalom egyik félreeső szegletéből. Mégis három évszázad elteltével a keresztény egyháznak már mintegy hárommillió híve volt, a 4. század végére Róma államvallása lett, harmincmillió követővel, vagyis a birodalom lakosságának felét tudta maga mögött. Egy évszázad múlva már csak igen kevesen voltak pogányok az egykori birodalom területein.
A mai keresztények azt mondhatják, vallásuk azért diadalmaskodott a többi római vallás felett, mert igaz és jó. Akár így van, akár nem, számba kell venni a történelmi eshetőségeket, amelyek a keresztény hódításhoz vezettek, főként a nyerő stratégiát, amelyet a keresztény térítők használtak a hívők megnyerésére. Alább végigvesszük ennek öt aspektusát.
A keresztény vallás nem egyszerűen azzal hódította meg az ókori világot, hogy ráérzett a célközönsége, a politeista vallások követőinek legmélyebb szükségleteire. Éppen ellenkezőleg: létrehozott egy szükségletet, amelyről senki nem is tudta, hogy létezik. Az ókori világban – a zsidók kivételével – mindenki „pogány” volt, azaz több istenben hitt. Ezek az istenek – legyenek akár Róma állami istenei, a helyi istenek, a családi istenek, az erdők, hegyek, folyók és mezők istenei – a világban aktívan működtek, minden szinten kapcsolódva az emberekhez. Biztosították, hogy nőni fog a termés és szaporodni fog a jószág, esőt hoztak és védelmeztek a viharoktól, távol tartották a betegséget és meggyógyították a fertőzötteket, fenntartották a társadalmi stabilitást és győzelmet hoztak a csapatoknak.
Az istenek ezeket a megfelelő imádatért cserébe tették, amely mindig és mindenkor a megfelelő imádságok elmondásával és a megfelelő áldozatok bemutatásával járt. Ha az isteneket nem imádták a megfelelő módon – ha figyelmen kívül hagyták őket – borzalmas elégtételt vehettek: szárazság, járvány, gazdasági összeomlás, katonai vereség, és így tovább. De a lényegi elem az, hogy az istenek elsődlegesen – akár rossz, akár jó hatással – a jelenlegi életben voltak aktívak, az őket itt és most imádókra vonatkozóan. Az ókori Rómában gyakorlatilag senki sem azért gyakorolta vallását, hogy elkerülje az örökké tartó büntetést vagy hogy örökké tartó jutalmat kapjon – amíg fel nem tűntek a keresztények.
A pogányokkal ellentétben a keresztények úgy tartották, csak egy isten létezik, és őt nem áldozattal, hanem helyes hittel kell imádni. Aki nem a megfelelő dolgokat hitte, azt bűnös volt Isten előtt. A legfontosabb azonban az volt, hogy a jutalmakat és büntetéseket nem csak ebben az életben osztotta ki, hanem az ezután következőben is: örök gyönyör a mennyben, vagy örök kín a pokol tüzeiben. A vallás korábban sosem hozakodott elő ilyen gondolatokkal. A keresztények létrehozták a megváltás szükségletét, amelyről korábban nem is tudták az emberek, hogy kell nekik. Ezután azt állították, egyedül náluk van a megoldás. Ezáltal elsöprő sikert értek el.
Az ókorban mindenki tudta, hogy az isteni minőség a hatalomról szólt. Az ember nem tudja irányítani, hogy esik-e az eső, hogy egy járvány elpusztítja-e a közösséget, hogy bekövetkezik-e egy természeti katasztrófa, de az istenek igen. Ebben gyökeredzett minden ókori vallás, és ez lett a keresztény üzenet első számú érve. A keresztények kijelentették, hogy az ő istenük minden más istennél hatalmasabb, sőt, hatalmasabb, mint mindannyiuk együttvéve. Csak Isten volt isten, és ő egyedül meg tudott adni mindent az embereknek, amire szükségük volt.
A keresztény és pogány istenek hatalmi harca jól megmutatkozik az ókori szövegek széles halmazában. Jó példa a János apostol cselekedetei című apokrif szöveg, amely Jézus tanítványa, Zebedeus fia János térítő cselekedeteit mutatja be. A történet egy pontján János ellátogat Epheszoszba (Efezus) és híres templomába, hogy Artemisz istennőhöz szóljon. A szent helyen János egy magaslatról felszólítja a pogányokat, imádkozzanak istennőjükhöz, hogy ölje meg őt. Ha ő ezt nem teszi meg, akkor ő fogja megkérni az ő Istenét, hogy ölje meg őket. A tömeget elfogja a félelem, mivel eddigre már látták Jánost halottat feltámasztani, és tudják, hogy nagy hatalmú az istene. Amikor visszautasítják a kihívást, János megátkozza a hely szentségét, ami után hirtelen Artemisz oltára kettétörik, és a mennyezet is beomlik, azonnal megölve az istennő főpapját. A tömeg ezután elismeri János istenének felsőbbségét, és áttér a kereszténységre.
A történet nyilván legenda, de egy fontos igazságot közöl: a csodatételek voltak a kereszténység fő vonzereje és bizonyító erejű érvei. Maga Jézus, Isten fia, egymás után művelte a csodákat. Szűztől született, századokkal korábbi látnokok jóslatait teljesítette be, meggyógyította a betegeket, kiűzte a démonokat, és feltámasztotta a holtakat. És ha mindez nem lett volna elég, élete végén maga is feltámadt a sírból és felemelkedett a mennybe, hogy ott örökké Istennel legyen. Apostolai is hajtottak végre bámulatos csodatételeket, amelyeket széles körben elérhetővé tett írásokban rögzítettek az utókor számára. És a csodatételek a mai napig tartanak. Az embereket meggyőzték ezek a történetetek, nem tömegesen, de egyesével.
A kereszténység nem úgy ért el sikert eleinte, hogy üzenetét a nagyok és hatalmasok, a római elit elé vitte. Eleinte a köznép körében szerveződő mozgalomként volt sikeres. Jézus eredeti követői elmondták a hozzájuk közel állóknak, amit hittek: a nagy csodatevő Jézus feltámadt a halálból, csodái pedig továbbra is megtörténnek azokkal, akik hisznek benne. Ők aztán meggyőztek másokat. Nem a többségét azoknak, akikhez szóltak, de egy részüket. És mint utólag kiderült, a lassú, de tartós növekedés elérte célját. Azt gondolnánk, hogy ha a kereszténység a Jézus halálakor (kb. Kr. u. 30) meglévő körülbelül húsz követőről háromszáz évvel későbbre hárommillió követőre nőtt, biztosan lehettek valamiféle nagygyűlések, ahol tömegével térítették át az embereket minden nap. De ilyenről szó sem volt.
Ha egy exponenciális görbére helyezzük a fenti számokhoz szükséges növekedést, kiderül, hogy évente körülbelül három százalékkal kellett növekednie a keresztény mozgalomnak. Tehát ha egy évben száz keresztény van, akkor év végéig csupán három embernek kell áttérnie hozzájuk. Ez évről évre felhalmozódik, és amikor már százezer követő lesz, akkor egy évben háromezren is áttérnek, amikor pedig már hárommillióan, akkor évente harmincezren is csatlakoznak. A módszer kulcsa az volt, hogy egyesével érjék el az embereket. Alulról felfelé növekedett, ahol az emberek többsége élt, és a „csúcs” is áttért idővel.
A kereszténység jórészt azért lett sikeres, mert a leendő áttérőktől egy kizárólagos és végleges döntést követelt meg. Ha úgy döntöttek, belépnek az egyházba, minden korábbi vallási elköteleződést és kapcsolatot meg kellett szüntetniük. A keresztény hit mindent vagy semmit alapon működött, így ahogy saját növekedését táplálta, úgy emésztette fel a konkurenciát. Ez mai szemmel nézve szokatlannak tűnhet, mivel a mai világban alapvetésnek vesszük, hogy ha valaki például megkeresztelkedik baptistaként, nem maradhat buddhista, és egy muszlim nem lehet egyúttal mormon is. De mi ma pont azért tekintjük a vallásokat kizárólagosnak, mert a korai keresztények meggyőzték a világot, hogy ennek így kell lennie: a személyes hit vagy az egyik dolog, vagy a másik, nem lehet mindkettő, vagy akár több is, egyszerre.
A pogány vallások egyáltalán nem így működtek. Mivel a pogányok mind több istent imádtak, nem volt olyan értelmezés, hogy bármelyikőjük kizárólagos figyelmet követelne. A pogány körökben egy új isten tiszteletének kezdete – például Apollóné – nem jelentette azt, hogy az ember feladja egy másikét, például Zeuszét. Mindkettőt imádhatta – Hermésszel, Athénével, Árésszel, a városa isteneivel, a családja isteneivel, és bármely másokkal, amelyeket választott, amikor csak választotta őket. A keresztények azonban azt állították, hogy csak az ő Istenük létezik, és ha őt elkezdte valaki követni, akkor annak a többit el kellett hagynia. Hosszú távon ez azt jelentette, hogy a kereszténység által megnyert minden követő teljesen elveszett a pogányság számára. Semelyik másik vallás nem követelt ilyen kizárólagosságot. Emiatt, ahogy növekedett a kereszténység, elpusztított minden útjába kerülő konkurenciát. És ez így ment évezredeken keresztül, ahogy a keresztények új területekre nyomultak be, ledöntve a kelta isteneket, a germán isteneket, és sok másikat.
Habár a korai kereszténység alulról szerveződő mozgalom volt, első három évszázada folyamán teljes mértékben tudatában volt annak, milyen fontos befolyásos támogatókat megnyernie. Eleinte ez egy családfő (a római paterfamilias) megtérítését jelentette. A római világban a paterfamilias választotta a család vallását. Ha ő áttért, akkor vele jött a felesége, gyermekei és rabszolgái is. Ha csak kis család volt – férj, feleség és két gyermek –, egyetlen ember áttérése négyét jelentette. E szorzóhatásnak nagy szerepe volt a fent említett három százalékos növekedés fenntartásában.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
