1912. április 10-én egy bizonyos Mr. Hoffman két kisfia, a négy éves Louis és a két éves Lola (más források szerint Loto) társaságában lépett az Egyesült Államokba induló Titanic fedélzetére. Az apa elmondása szerint azért indultak a tengerentúlra, hogy a gyermekek édesanyjának halála után ott kezdjenek új életet. A történetnek azonban csak egy nagyon kis része volt igaz.
Mr. Hofmann a valóságban egy szlovák szabómester volt, aki 1880-ban született az akkor még a Magyar Királyság területéhez tartozó felvidéki Szered városában. Az ifjú Michel 1902-ben döntött úgy, hogy külföldön próbál szerencsét, és a franciaországi Nizza városába költözött. Itt feleségül vett egy olasz hölgyet, Marcelle Carettot. A párnak két gyermeke is született: ifjabb Michel Marcel Navratil 1908-ban, majd Edmond Roger Navratil 1910-ben.
A család boldogsága azonban nem tartott sokáig, ugyanis bizonyos okok – egyesek szerint Michel üzleti kudarcai, mások szerint a feleség hűtlensége – miatt 1912 elején elváltak egymástól. A két gyermek felügyeleti jogát az anya kapta meg, így Michel csak hétvégenként és ünnepek alkalmával tölthetett időt fiaival. A megbeszéltek szerint így 1912 húsvétját is apjukkal töltötték fiúk, de amikor Marcelle megérkezett a gyerekekért már csak hűlt helyét találta volt férjének és a két kisfiúnak.
Michel úgy döntött, hogy elrabolja saját gyerekeit. A hármas először Monte Carlóba utazott, majd nem sokkal később London felé vették az irányt. Az angol fővárosban egy éjszakát töltöttek a Charing Cross Hotelben, a következő nap pedig tovább haladtak Southamptonba, ahol már várt rájuk az Álmok hajója, a tragikus sorsú Titanic.
Az álnéven utazó Michel egy pillanatra sem tévesztette szem elől a két fiút, minthogy végig attól tartott, hogy lebukhatnak a veszélyes vállalkozással. A gyerekek persze nem értették, hogy mi is történik pontosan, számukra egy óriási kaland volt a luxushajón utazni. Ifjabb Michel például később így emlékezett vissza ezekre a napokra: „Emlékszem, ahogy lepillantottam a hajótestre – az egész hajó ragyogó volt. A testvérem és én az elülső fedélzeten játszottunk és nagyon izgatottak voltunk, hogy ott lehetünk. Egyik reggel az édesapám, az öcsém és én tojást reggeliztünk a másodosztályú étkezőben. A tenger lenyűgöző volt. A teljes és tökéletes jólét érzete volt bennem.”
Ahogy azonban az jól ismert, a mesés utazás tragikus fordulatot vett április 14-ének éjszakáján. A két testvér már nagyban szunyókált, amikor a hajó jéghegynek futott. Az ifjabb Michel így emlékezett vissza az ezt követő kaotikus pillanatokra: „Az apám belépett a kabinba, ahol aludtunk. Felöltöztetett engem jó melegen, majd a karjaiba vett. Mindeközben egy idegen férfi ugyanezt tette a testvéremmel. Utólag belegondolva, nagyon meg vagyok hatva. Mindketten tudták, hogy meg fognak halni.”
Michel és a másik férfi a fedélzetre siettek kezükben a gyerekekkel és még épp időben érkeztek, hogy berakják őket az utolsóként vízre eresztett, D jelű összecsukható mentőcsónakba. Az apa állítólag ezekkel a szavakat kiáltotta idősebb fiának búcsúzóul: „Gyermekem, amikor édesanyátok értetek jön, ahogy biztosan jön majd, mondd el neki, hogy nagyon szerettem és szeretem még mindig. Mondd el neki, hogy azt reméltem, hogy utánunk jön majd és együtt élhetünk boldogan az Újvilág békéjében és szabadságában.” Michel Navratil holttestét napokkal később találták meg a tengerben és az egyik zsebében talált jegyén szereplő álnév alapján zsidóként azonosították, a ma Kanadához tartozó Új-Skócia tartománybeli Halifax zsidótemetőjében helyezték örök nyugalomra.
A két kisfiú a mentőcsónak fedélzetén vészelte át a katasztrófát követő órákat. Ifjabb Michel visszaemlékezése szerint egy amerikai bankár kislánya mellett ült, aki még a kutyáját is magával vitte a csónakra. „Senki sem ellenkezett miatta” – jegyezte meg a kutyával kapcsolatban. „Hatalmas vagyoni különbség volt az utasok közt és csak később értettem meg, hogy ha nem másodosztályú jegyekkel utaztunk volna, valószínűleg mi is halottak lennénk. Akik életben maradtak gyakran csaltak és agresszívek voltak, a tisztességeseknek nem volt esélyük.”
A mentőcsónakban a két testvér álomba merült és csak akkor ébredtek fel, amikor másnap reggel a Carpathia gőzös megérkezett a túlélők kimentésére. A gyerekeket egy vászonzsákban húzták fel a fedélzetre, amiről ifjabb Michel úgy nyilatkozott, hogy „akkor úgy éreztem, nagyon helytelen egy vászonzsákban lenni.”
Minthogy ifjabb Michel és Edmond voltak az egyedüli olyan gyerekek, akik szülői vagy más felnőtt kísérő nélkül élték túl a katasztrófát, a testvérekre nagy médiafigyelem irányult. Mivel nem beszéltek angolul, egy másik túlélő, az első osztályon utazó Margaret Hays nevű asszony segített velük franciául kommunikálni, majd az ő New York-i otthonában is helyezték el őket. Fényképüket számos újság közölte abban a reményben, hogy édesanyjuk vagy valamilyen más rokonuk jelentkezik értük. Ahogy ez más katsztrófáknál lenni szokott, számos szeretteit elvesztett ember jelentkezett, így például egy bizonyos Mr. Frank Lefebvre egészen Iowából utazott New Yorkba abban a hiszemben, hogy saját fiait láthatja viszont (a férfi a feleségét és négy gyermekét vesztette el a hajótörésben).
A Titanic árváinak története a körülményekhez képest végül örömteli véget ért. Édesanyjuk hamarosan értesült fiai hollétéről és a Titanicot is működtető White Star Lane vállalat egy ingyenjegyet bocsátott a rendelkezésére, hogy Franciaországból elutazhasson a gyerekekért. Ifj. Michel ezután hosszú életet élt, filozófiából doktorált és 92 éves korában hunyt el 2001-ben. A fiatalabb testvér, Edmond végigharcolta a második világháborút és túlélte a hadifogságot is, majd az 1950-es évek elején hunyt el.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
