Pierre Abélard a korai skolasztika egyik legnagyobb hatású gondolkodója, ám a legtöbben mégsem a tudományos műve alapján ismerik, hanem botrányos szerelme miatt a szép és művelt Héloïse-zel.
A nagy vagány költő, François Villon néhány évszázaddal később a tavalyi hót kereső balladájában a hajdani hölgyekről így írt róluk:
… Hol a bölcs Héloïse, kiért A csonkítást magára rótta Abélard és szerzetbe tért, S kit nem vitt a szerelme jóra?…
(Vas István fordítása)
Ki is volt hát tulajdonképpen?
Pierre Abélard – latinosan, ahogy tanított és a műveit írta: Petrus Abaelardus, magyarosan: Abelard Péter – nem tudni pontosan, mikor született, de a legvalószínűbb, hogy 1079 tájt, lovagi családban. És 1142-ben, a mai napon halt meg szerzetesként.
Közben pedig az egyik legnagyobb korai skolasztikus bölcsész, hittudós és himnuszköltő lett. (Hányatott életét a Historia calamitatum c. önéletrajzában írta meg.)
Borotvaéles logikája miatt doctor scholasticusnak (schola=iskola) nevezik, ám többször kellett váltania a működési helyét, mert az akkori teológiai-filozófiai vitákban sokszor megszégyenítette a nagytekintélyű tudósokat.
Pro és kontra módszerével (vagy ahogy az egyik legismertebb művének címében írta: Sic et non – igen és nem) mintát adott a következő évszázadok, a virágzó és késői skolasztika Summái számára és a tanítványai (csak a legismertebbek a sok ezerből: Lombardiai Péter, Salisburyi János, Bresciai Arnold, vagy a későbbi III. Sándor pápa, két másik mellett…) révén is óriási hatást váltott ki.
Mérsékelt nominalistaként szemben állt az akkori realista fősodorral. Vitatta az általános fogalmak valós létét (univerzálé-vita, pl. hogy a egyes embereken kívül valóságosan létezhet-e az ember(i)ség eszméje is, és az nemcsak nomen, a közös tulajdonságokat kiemelő összefoglaló neve a konkrét egyedeknek), amivel utat nyitott a tudományos kutatások előtt.
Ám a legtöbben elsősorban mégsem a tanítása révén ismerik Abélardot, hanem a tanítványával Héloïse-zel való, akár rémregényesnek is mondható szerelme miatt.
Abélard akkoriban újra Párizsban tanított és Fulbert kanonok házában lakott, elvállalva annak unokahúga és gyámleánya, a szép és művelt Héloïse tanítását is (korai női emancipáció?). Persze szenvedélyesen egymásba szerettek, és Abélardnak távoznia kellett.
A lány azonban már szíve alatt hordta szerelmük gyümölcsét, ezért titokban összeházasodtak. Hogy elcsitítsák a család fölháborodását, Héloïse Abélard kívánságára zárdába vonult – átmeneti menedéknek gondolva azt, ami aztán egész életére sorsa lett.
A dühös és féltékeny gyámot azonban nem lehetett megnyugtatni. Fölbérelt embereivel erőszakosan kasztrálták Abélardot, aki a fölgyógyulása után egy időre a Szent Dénes bencés apátságba vonult vissza, aztán még több helyen tanított, míg végül zsinat ítélte el nézeteit (félreértve azokat) és életére törve a tételei visszavonására bírták őt. A clunyi apátságban talált végső menedéket.
A két egymástól elválasztott szerelmes kapcsolata kitartott a sírig. Héloïse kérésére egymás mellé temették őket az Abélard által alapított Le Paraclet apátság templomában (miután azt a forradalmárok földúlták, holttestüket a Père-Lachaise temetőbe vitték, ahol sírjukon mindig halomban áll a friss virág).
Szerelmes levelezésük a világirodalom gyöngyszemei közé tartozik. Abélard hányatott életének leírásán kívül a Historia calamitatum c. önéletrajzában többen is olvassák, mint egyéb tudós munkáit.
Abélard és Héloïse szerelme, amit a középkori A rózsa regényétől kezdve a felvilágosodáskori szentimentalista Rousseau Új Héloïse c. regényén át a modern szerzőkig és filmrendezőkig sokan újra és újra földolgoztak, talán mégis azt bizonyítja, hogy a kettő nem föltétlenül zárja ki egymást.
Érdemes kipróbálni.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
