Ki emlékszik már a közelmúlt egyik legfontosabb eseményének titulált népszámlálásra, és arra a vitára, amit a januárban közzétett adatok váltottak ki. Az orosz–ukrán háború a mi kis felvidéki számháborúnkat is elmosta.
Tagadhatatlan, nem tudtunk mit kezdeni a helyzettel, mert nem tudtuk, hogyan értelmezzük a számokat, még arra sem volt egyszerű a válasz, mennyien is vagyunk? Megszoktuk, hogy tízévente nagyjából félszázezerrel csökkent a magyarság száma. Ezt közösségi szinten lelkileg megszenvedtük, a politika értékelt, a szociológusok elemeztek, kerestük az okokat, és rendre bebújtunk az asszimiláció mögé, csak a stratégiaalkotás maradt el a fogyás lassítása érdekében, így aztán mindig minden ment a maga útján.
És ezzel ki is tört a számháború: a két számot össze kell-e adni, vagy csak 422 ezren vagyunk – az államhatalom végig nem foglalt az ügyben állást. Jószándékában meg minek is bíztunk volna, a döntéseket legtöbbször nem érdekünkben, hanem ellenünkben hozzák. Pedig fontosak a számok! Mert, ha figyelmen kívül hagyjuk a második nemzetiséget, akkor megint több tízezres a fogyásunk, ám ha a két adatsor egyenrangú, összeadható, akkor megtartottuk korábbi számarányunkat.
Ugyanakkor magyar körökben is vitatott volt, vajon magyarnak tekinthetjük-e még azokat, akik csak második nemzetiségként élik meg, mert ők valószínűleg már nem magyar életet élnek, a magyar iskola és a magyar kultúra se a mindennapjaik része. Ők már kifelé tartanak a közösségből. Érthető érvelés, mégis, nekünk mindenkihez kell ragaszkodunk, aki akár gyengébb kötelékkel is, még vállalja a magyarságát, mert van példája a visszafordulásnak.
A múlt héten letisztult a kép, a kormányhivatal elkészítette a javaslatot, amely kimondja, azonosnak kell tekinteni az első és második helyen megvallott nemzetiséget. Vagyis, ha így elfogadják és jogerőre lép, akkor Szlovákiában 456 148 magyar van. (Mindössze kétezerrel kevesebb, mint 2011-ben.)
Bevallom, sokáig kétségeim voltak, hogy ez a vegyespárti indíttatású kétnemzetiséges híg ötlet nem jár-e majd végzetes eredménnyel. Nem dönt-e úgy a magyarok nagy része, hogy félelemből, megalkuvásból vagy épp meg nem értésből nem vállalják első helyen magyarságukat. Hiszen a javaslattevők arra már nem adtak, hogy előre tisztázzák, a két adat egyenrangú lesz-e. Sok veszélyt rejtett tehát magában az új módszer.
A számok fontosságát igazolja, hogy egy évtizedre ez az irányadó a kisebbségi kultúra finanszírozásánál, a hivatali ügyintézésben, a magyar nyelv használatánál településeinken (ott, ahol a számaranyunk eléri a 15 százalékot). Ahhoz azonban, hogy a számokat megtartsuk tíz év következetes, szívós munkájára lenne szükség, s ebben a politika és a civil társadalom is megtalálhatja a feladatát.
Első lépésben a táblatörvény érvényesítését kell elérni, amely lehetővé teszi, hogy a közúti táblákon is megjelenjenek a magyar megnevezések. Jóváhagyásakor, tavaly ősszel Gyimesi György úgy fogalmazott, „teleszórjuk a Felvidéket magyar feliratokkal”. De a Facebook-posztok királya itt meg is állt, ennyi volt a lelkesedés, pedig a munka itt kezdődik. A legnagyobb kormánypárt tagjaként oda kellene hatnia az államigazgatásra, hogy kezdjék el kirakni magyarul is az útjelzéseket. A nyomásgyakorlásban szerepet kellene vállalnia a Szövetségnek is. Egy térség vizuális kétnyelvűsítése ugyanis nemcsak a helyiek komfortérzetét szolgálja, erősíti az identitásukban ingadozókat, és lenyomata annak is, hogy itt a többség mellett egy masszív, számottevő másnyelvű közösség él. Nem utolsósorban jelzés az újkori honfoglalóknak, hogy mi itt itthon vagyunk.
Cselekedni kellene, főleg most, hogy kiderült, van nagyvonalúság a szlovákokban, az ukrán menekülteket ugyanis ukrán nyelvű ügyintézéssel, feliratokkal, sok területre kiterjedő anyanyelvi tájékoztatással fogadják, ami rendjén is van. Mi meg csak azt kérjük, ami adófizetőkként törvény adta jogunk.
Megjelent a Magyar7 hetilap 18. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
