Tele van az internet az új Nokia 3310-essel. Annyira tele, hogy az is lehet, kinő ebből az egészből valami jelenség, amit akár róla is elnevezhetnek. Én fogékony lennék egy ilyenre. Annyira, hogy elébe is mentem. Megelőztem hónapokkal, mint azt a mellékelt fényképpel is ábrázolni próbálom. Ezen nem egy 3310-es figyelhető meg, hanem egy kis nyomógombos Alcatel OneTouch. Ezt használom, mióta tönkrement az iPhone-om. Leesett, sokadszor, és ezúttal szilánkosra tört a kijelzője. Ez meg ott volt kéznél. Hogy mit tud összességében és általánosan, gőzöm sincs. Telefonálni és sms-t írni lehet vele, ennyi elegendő.
Barátom-kollégám kérdezte a minap, hogy miért tűntem el a közösségi hálóból. Posztolt valamit, be akart tegelni, nem sikerült. Haha, hát már nem is fog, vigyorogtam. Sose többé. Hogy miért? Mert meguntam. Túl sok információhoz jutottam túl sok mindenkiről, olyanokhoz, amikre nem voltam kíváncsi. És arra is rájöttem, hogy az újságcikkeket, a további olvasni- és látnivalókat is szívesebben szeretném magam megválogatni. Nem akarom rábízni az ilyesmit az ismerőseimre. Mark Zuckerbergre meg aztán pláne nem.
Hogy így lemaradhatok dolgokról, amelyek benne vannak a levegőben?
Egyrészt aligha. Másrészt ha mégis, akkor épp annyira voltak fontosak. Rövid ahhoz az élet, hogy fölösleges marhaságok tömkelegével hagyjuk szétbombázni szegény kis agyunkat.
Szakítani persze nem könnyű. Ezért is nem elég kijelentkezni. Vagy kikapcsolni az okost. Az addikció komoly dolog. Ha van hova, úgyis bejelentkezel. Ha van mit, úgyis bekapcsolod.
De ha nincs, akkor nincs.
Találkozhatni rengeteg szöveggel, amelyek arról szólnak, hogy hú, milyen nehéz eltölteni néhány hetet-napot-órát okostelefon és internet nélkül. Kinevetem a szerzőiket.
Egyáltalán nem nehéz. Semennyire sem.
Hajszálra ugyanúgy nem – technikailag és tartalmilag is –, ahogy a dohányzásról leszokni sem volt az. Megérett-e a hozzá a helyzet, ennyi a kérdés ilyenkor. Megvan-e és képes-e működni is a filozófia a gyakorlatban. Ha igen, akkor megy minden, mint a karikacsapás.
Semmit sem veszítek azáltal, hogy egy-két órán keresztül nem látom a levelezésemet. Vagy hogy nem feltétlenül értesülök elsőként a legfrissebb hírekről. Vagy hogy nincs többé ezernégyszáz ismerősöm. Vagy hogy ébredés után nem első, elalvás előtt nem utolsó dolgom belepillantani az internetbe. Tíz-tizenkét órát így is ott töltök. Mihez kevés?
Azon is elgondolkodtam, hogy nincs-e ebben a dupla kanyarban némi művi-megjátszós-öreges hipszterség. Onnan, ahonnan én nézem: egy gramm sincs. A többi úgysem számít. Nincs kinek és nincs hol megmérnie-megkommentálnia a döntésemet. Az életemet.
Olvastam azt a cikket is, amelyet az Index írt a 3310-esről. Nincs túl jó véleményük róla. Ha jól értem, főként azért, mert semmire sem képes, amire egy okostelefon igen. De hát konkrétan ez a lényeg. Nem is kell képesnek lennie semmire. Túl azon, hogy fel tudjam hívni azokat, akikkel beszélgethetnék, vagy üzenhessek nekik, ha az van soron.
Nem is tippem, majdhogynem meggyőződésem: vinni fogják a népek ezt a Nokiát zsákszámra. Részben nosztalgiából. Részben hipszterségből. De fix, hogy lesznek olyanok is, akik azért, mert tényleg nem kell ott lenni mindig mindenhol.
Van még ez a másik is: kirobbanó siker a zseniálisan buta telefon, állítja az újság. Két amerikai olyan telefont tervezett, amely alkalmazásokat futtatni, internetre kapcsolódni, levelezést kezelni sem tud. A Light hitelkártya méretű, és második telefonnak szánják. Az elképzelés: a tulajdonos csak ezt viszi magával, amikor szabadulni akar a függőségeitől. A slusszpoén: egyre több megrendelő mondja, hogy az amúgy kissé drága – egyelőre 150 dolláros – Lightot nem második, inkább első telefonként szeretné használni.
Mondom: előbb-utóbb kiderül, hogy lesz-e ebből az egészből jelenség.
Én mindenesetre már akkor is így maradok, ha nem. S jól teszem.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
