1772. augusztus 5-én három európai nagyhatalom uralkodója – II. Frigyes porosz király, II. Katalin orosz cárnő és Mária Terézia magyar királynő – közösen megfogalmazott kiáltványban osztotta fel egymás között Lengyelország területének egyharmadát. Az első felosztást a következő évtizedekben további kettő követte, amelyek során a lengyel állam hivatalos formában egészen az első világháború végéig megszűnt létezni.
A lengyel nemesség által a 17. század közepén kialkudott és egészen a 18. század végéig működő liberum veto jogköre eredeti szándékával ellentétben (a végrehajtó hatalom korlátozása és a demokratikus elemek erősítése a törvényhozásban) alaposan aláásta a nemesi köztársaság tekintélyét és működőképességét. Sok történész egybehangzó véleménye szerint az államnak ez a működési elve nagyban hozzájárult a Lengyel–Litván Unió meggyengüléséhez, végső soron a szuverén lengyel államiság közel 150 éves megszűnéséhez. Piotr Stefan Wandycz például egyenesen úgy nyilatkozott, hogy „a liberum veto a régi lengyel anarchia baljós szimbólumává vált”.
A baljós felhők Lengyelország egén már az 1700-as évek elejétől gyülekezni kezdtek: a század elején belesodródott a számára semmilyen sikerrel nem kecsegtető nagy északi háborúba (1700–1721), sőt miután a svéd sereg több ütközetben is legyőzte a lengyel–szász csapatokat, XII. Károly svéd király az egész országot megszállta, kifosztotta, uralkodóját pedig száműzte.
Miközben a következő évtizedek – köszönhetően többek között a liberum veto bénítóan ható intézményének és egy örökösödési háborúnak – egyre inkább a hanyatlás és az anarchikus állapotok jeleit mutatták, Lengyelország szomszédos nagyhatalmai katonailag jelentősen megnövekedtek, és egyre inkább területéhessé váltak. A geopolitikai helyzet és az Orosz Birodalomnak a lengyel belpolitikára gyakorolt mind inkább fenyegető magatartása egyre inkább az orosz medve közelébe sodorta a meggyengült államot.
Amikor orosz és porosz nyomásra egy litván nemes, Stanisław Poniatowski került a lengyel trónra (II. Szaniszló Ágost néven 1764–95 között irányította az országot), még voltak apró jelek, hogy végül ne ő legyen a lengyel és litván nemzet közösségének utolsó uralkodója: II. Szaniszló Ágost kísérletet tett az arisztokrácia tagjainak szélesebb körű megadóztatására, fellendítette a kereskedelmet, stabilizálta az árakat, sőt duplájára emelte az állami jövedelmeket. A liberum veto felszámolásába és az állam működésének hatékonyabbá tételébe azonban beletört a bicskája.
II. Szaniszló Ágost
Miután II. (Nagy) Katalin orosz cárnő az uralkodót reformjai visszavonására kényszerítette, azt is sikerült elérnie, hogy az Unió az oroszok védelmét kérje az egyre inkább fenyegető Porosz Birodalommal szemben. (Poroszország azokra az északnyugati lengyel területekre vetett szemet, amelyek segítségével egyesíteni tudta volna birodalmának nyugati és keleti területeit.)
A területi igények mentén húzódó konfliktust tovább mélyítette egy vallási jellegű probléma is: az oroszok vallásszabadságot követeltek a lengyel területeken élő ortodox és protestáns alattvalók számára, és kötelezni kívánták a lengyel államot arra is, hogy az ortodox vallást gyakorlók állami hivatalokat is betölthessenek. Minkét követelés nyílt provokáció, ezáltal természetesen elfogadhatatlan volt a hagyományosan római katolikus lengyel nemesség számára.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
