100 éve született Franco Zeffirelli szaszifanni2023. 02. 16., cs – 12:15
Firenze szívéből, a zöld-fehér márványtól pompázó Dóm térről kisétálva drága butikokkal teli, nyílegyenes utca vezet a Piazza della Signoriára, amelynek büszkeségét egy komor külsejű palota, a Palazzo Vecchio adja, ahol egykor a Medici nagyhercegek székeltek. Főkapuja előtt jobbra fordulva, pár perces gyaloglás után, tenyérnyi kávézók, hangulatos kis éttermek és egy pici hegedűjavító műhely előtt elhaladva egyszer csak a Palazzo di San Firenze lépcsői előtt állunk. Ebben a háromemeletes palotában kapott helyet az olasz film 100 éve született mesterének, Franco Zeffirellinek a művészi hagyatéka.
Eredetileg kolostor volt az épület, később a városi törvényszék működött a falai között, 2017 őszén aztán a Zeffirelli Alapítvány itt hozta létre azt a múzeumot, amely a reneszánsz szépségeszmény 20. századi mesterének kincseit őrzi. Száz opera, harminc prózai előadás, tizennyolc játékfilm díszlet- és jelmeztervét, ötszáz rajzát, levelezését, forgatókönyveit és több ezer kötetes könyvtárát. Mindezt a jeles alkotó két fogadott fiának egyike, Pippo tartja kézben, akit még a hetvenes években vett magához Franco Zeffirelli, majd első asszisztenseként foglalkoztatta.
Hogy miért Firenze, a reneszánsz bölcsője kapta e páratlan értékű gyűjteményt, és nem például a festőibb szépségű Velence vagy a monumentálisabb Róma? Franco Zeffirelli egy férjes asszony és egy nős férfi kalandjának gyümölcseként ebben a szép és nemes városban született. Hatéves volt, amikor édesanyja meghalt. Tea Mussolinivel című önéletrajzi filmjében elmeséli: a családi tragédia után jómódú, kereskedő apja a Firenzében élő angol kolónia egyik hölgytagjára bízta őt. Az a művelt, elegáns asszony nevelte-formálta szeretettel. Általa fedezte fel Shakespeare-t és a modern művészetet. A firenzei egyetemen később építészetet tanult. A második világháború kitörésekor ő is fegyvert fogott, és partizánként harcolt, majd az angol hadsereg tolmácsa lett. A háború után befejezi tanulmányait, de a művészetek, főleg a klasszikus zene, az irodalom és a film már mindennél jobban érdekli.
A veronai szerelmesek
Rómeó és Júlia története 1968-ban került a mozikba. Azóta is ez a dráma legnépszerűbb filmváltozata. A hatvanas évek végén, a hippi- és diákmozgalmak, a virággyerekek idején minden a fiatalokról és a szerelemről szólt. Filmjét Zeffirelli is elsősorban a tizen-, huszonéves korosztálynak, és azok szüleinek szánta. Annak a generációnak, amelyik semmiféle közösséget nem vállalt az ősök ellenségeskedésével, háborúskodásával. Ezért is döntött úgy, hogy a főszerepeket a Shakespeare által meghatározott korú (kamasz) színészekre bízza. Az ifjú Rómeó szerepét a tizenhét éves Leonard Whiting, a tizennégy éves Júliát a csupán egy esztendővel idősebb Olivia Hussey kapta. Nem is kért tőlük többet a tapasztalt rendező, csak annyit, amennyit már megéltek a szerelemből. Ifjúságuk szépségét és hamvasságát fogta meg bennük, az ártatlanság báját, az első szerelem sebezhetőségét. Mint később kiderült: a film címszereplői a forgatás során egymásba szerettek, ám a románc nem tartott sokáig. Az alkotás reklámhadjáratához mindenesetre kapóra jött.
Zeffirelli mindent megadott a két fiatalnak ahhoz, hogy kevéske színpadi tapasztalatukat jól kamatoztathassák a kamera előtt. Római villájában hetekig vendégeskedhettek nála, miközben Leonard Whiting remekül megtanult vívni, Olivia Hussey pedig a nagyszabású báljelenethez táncolni.
A híres erkélyjelenetet azonban nem a történetbeli Veronában vették fel, hanem a Róma közelében fekvő Artenában, a Palazzo Borghesében. A halálos kimenetelű vívás helyszínéül Gubbio városa szolgált, Capuleték palotájaként pedig, ahol a szerelmesek a nászéjszakájukat töltik, a Pienza városában levő Palazzo Piccolomini.
Ötvenöt évvel a forgatás után szegény mester forog a sírjában. Whiting és Hussey összefogtak, és pert indítottak a filmbeli „mezítelen” jelenetük miatt. 500 ezer dollárt kérnek a Paramount filmstúdiótól szexuális visszaélés címén. Közös nyilatkozatban fogalmazták meg, hogy Zeffirelli a felvételek során ígéretet tett nekik, hogy intim testrészeiket senki se fogja látni a filmben. És hogy nem így lett!
De mit lát a néző Rómeó és Júlia együtt töltött éjszakája után? A lány édesen alszik, kebleiből alig látni valamit, hiszen takaró fedi a testét, a fiú pedig kikel az ágyból, és csak hátulról látjuk mezítelenül. Pár másodperc az egész, az is esztétikusan fényképezve, éppen hogy csak megvillantva fizikai szépségüket. Annyit kapunk, amennyit meg is kíván a történet.
Ezért pert indítani ennyi év után? „Komoly lelkifájdalmat és érzelmi gyötrelmet szenvedtünk a film bemutatója óta” – áll a keresetben. És hogy munkalehetőségektől is elestek a jelenet miatt. Súlyosabb (szakmai) oka volt annak, hogy a Rómeó és Júlia óta egyikük sem kapott komolyabb filmes ajánlatot. Zeffirelli segítségével a magasba repültek, de annál több, amit ebben a filmben nyújtottak, színészileg egyikükben sem volt. Legalábbis nincs rá bizonyíték.
Nem véletlen, hogy évekkel a rendező halála után szólaltak meg ez ügyben. Amíg élt a rendezőjük, baráti viszonyt ápoltak vele, és hálásak voltak neki pályájuk legszebb és legnagyobb lehetőségéért. Öreg napjaikra bizonyára jól jönne egy tetemesebb összeg – ahogy ők fogalmaznak – szexuális zaklatásuk miatt. Valószínűleg nagy csalódás fogja érni őket.
Hősei a boldogságot keresték
És most vissza a Zeffirelli-gyűjteményt őrző barokk palotába, amelynek tekintélyes termei gazdag látnivalót kínálnak. Már kilencvennégy éves volt a világhírű művész, amikor a nagyközönség előtt megnyílt a San Firenze komplexumban kialakított múzeum. Ő maga már nem tudott részt venni az ünnepségen, római otthonában feküdt betegen. Firenze életében kiemelkedő fontosságú volt az esemény. Ezt jelezte az ország kulturális miniszterének jelenléte is, aki az olasz művészet és szépség nagykövetének nevezte a toszkán mestert, és nem kis büszkeséggel hangsúlyozta: azzal, hogy Zeffirelli Firenze városának adományozta értékes archívumát, minden tudását, szakmai tapasztalatát átadta az őt követő ifjú nemzedékeknek.
Hűvös termekben szívja magába a látogató azt a töméntelen szellemi és vizuális szépséget, amelyet filmjeivel és operarendezéseivel megalkotott. Óriási érzéki élmény e pazar kiállítás. Kimerevített pillanatok minden egyes filmjéből, a legelső munkájától a legutolsóig. Liz Taylor és Richard Burton mint makrancos Kata és Petrucchio, Mel Gibson mint Hamlet, Graham Faulkner Napfivér szerepében, C. Thomas Hawel mint Toscanini, Charlotte Gainsburg Jane Eyre szerepében, Robert Powel Názáreti Jézusként, Fanny Ardant Maria Callasként, Michael York Thybalt jelmezében. Híres operarendezéseiből Placido Domingo, Tereza Stratas, Marton Éva és a többiek alakításait idézik meg a fotók. Az általa tervezett jelmezek közül a legpompásabbak láthatók a termekben, akárcsak díszletterveinek kicsinyített formában is szemkápráztató másai.
Van egy berendezett Zeffirelli-szoba is a palotában. Római lakásából került ide jó pár ülőalkalmatosság, szekrény, családi ereklye, egy csomó festmény, fénykép, szobrocska, mindennapi életének legkedvesebb relikviái.
Az utolsó teremben egy megvalósulatlan film, a Dante pokla első jelenete elevenedik meg 3D-ben. A vörös minden árnyalata uralja a vásznat. Tűz, tűz, tűz, a pokol tüze izzik előttünk, ahogy azt az Isteni színjátékban Dante megírja. A film főszerepét Dustin Hoffmann játszotta volna, az amerikai producerek azonban az utolsó pillanatban kihátráltak a készülő produkcióból. E pár perces „filmskicc” láttán van miért sajnálkoznunk.
„Színház és film nélkül talán tudtam volna élni – mondta nem sokkal 2019 nyarán, kilencvenhat éves korában bekövetkezett halála előtt Franco Zeffirelli –, zene nélkül azonban semminek sem lett volna értelme.”
Alkotásainak hősei egytől egyig a boldogságot keresték. Azt, amit neki már fiatalon sikerült megtalálnia.
A cikk a Vasárnap családi magazin 2023. február 14-ei számában jelent meg
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
