Aki sokat markol, keveset fog, tartja a népi bölcsesség, ám aktuális tapasztalataink alapján muszáj megállapítanunk, hogy a nép nem mindig bölcs, és nem is feltétlenül van igaza az összes esetben. Az újmodern, eszmék és víziók utáni politika összekuszálta a szálakat. Orbán Viktor és a Fidesz például hatalmasakat markol több mint tíz éve, és mégis: akkora a fiúk tenyere – főleg szimbolikusan –, hogy semmi gondot nem okoz számukra politikai-gazdasági mohóságuk.
Fél évvel a parlamenti választások előtt az a kérdés, hogy fenntartható-e az általános Fidesz-kontroll az erőviszonyok formálása felett. Hogy továbbra is kézben tarthatók és manipulálhatók-e az erőviszonyok, vagy minden markolás ellenére felbukkanhat valaki, aki a gondosan karbantartott kereteket szétfeszítve, a szisztémát megroppantva, vagyis izmos kihívóvá gyarapodva képes lesz meglepetést okozni, áttörést elérni.
A centrális erőtér nem légből kapott marhaság, hanem a Fidesz politikájának stratégiai eleme. Nem volt nagy ügy kitalálni, a magyar pártstruktúra felbomlása következtében adta magát. Két feltételnek kellett teljesülnie. Az egyik: a baloldalnak meg kellett billennie, de nem volt szabad összeomlania. A másik: a Jobbiknak fel kellett bukkannia, és meg kellett erősödnie. Orbán Viktornak még nem is kellett tennie ezért semmit, Gyurcsány Ferenc elvégezte a piszkos munka nagy részét. Kormányzása egyrészt perfekt alapot kínált a radikálisok emelkedéséhez, másrészt előbb amortizálta, majd széthasította a korábban örökös pólusképző alakulatnak sejtett MSZP-t.
A Fidesz így könnyedén foglalhatott el hatalmas területeket középtájt – hangsúlyozom: pozíciókról beszélek, nem ideológiákról –, Orbán Viktor pedig pókként szőhette egyre masszívabbra hálóját. Más kérdés: póknak lenni itt nem elég. Önmaguktól nem mennek a dolgok mindig egyformán, senki nem tehet szívességet ellenfeleinek örökkön örökké.
Azaz a centrális erőtér formában tartása nem akármilyen kvalitásokat kíván. A kormányfőnek és a Fidesznek különleges egyensúlyérzékű zsonglőrként kell tündökölnie. Nem két-három labdát dobálgatva kell vigyáznia, hogy egy se essen le, egyre több játékszer van a kezében. Egyik sem lehet túl nagy, mert nem bírnának vele, de túl kicsi sem, mert elpattogna a semmibe.
http://mno.hu/
A taktikai lépések zöme erről szól. Azért nem mindegyike, mert a politikai zsonglőrnek ellenfélre is szüksége van – a labdákra nem tekinthet ekként –, így jön a képbe Brüsszel és Soros György. Nem könnyű meló ez. Gondoljunk bele, a néppártosodni iparkodó Jobbikot jobbra kell taszigálni folyamatosan úgy, hogy maga a Fidesz már rég sokkal radikálisabban-gyűlölködőbben viselkedik. Nem véletlen, hogy a kormánysajtóban továbbra is állandó jelzője a Vona-pártnak az antiszemita és a cigánygyűlölő, hátha elég ez a saját tábornak. Balfelől bonyolultabb a helyzet. A Gyurcsány-szekta garancia ugyan rá, hogy ne nőhesse túl a kívánatos méreteket senki, de az utóbbi hetek-napok fejleményei alapján félő, hogy egyik-másik elemecske elveszhet. Lám, Botka László miniszterelnök-jelölt visszalépésével végveszélybe kerülni látszott az MSZP. Ezért, bár addig úgy tűnt, az LMP erősítése az aktuális opció, az új Fidesz-frakcióvezető villámgyorsan jelezte, vitázni óhajt fontos kérdésekről a szocialista képviselőcsoport első emberével. Hát igen, haladéktalanul meg kellett emelni az MSZP-t, nehogy a parlamenti küszöb alá szoruljon időnap előtt.
Hogy ezek a trükkök röhejesen átlátszók és olcsók, nem számít. Pontosan ez az utóbbi évek Fideszének másik nagy felismerése: ami olcsó, az a leghatékonyabb. Még szerencse, hogy van itt egy nüansz: olyan zsonglőrt senki nem látott soha, akinek nem fáradt el a karja, és nem vesztette el a fonalat a végén.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.10.06.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
