Zsidó író zsidó írónak: „Önkritika kell Uram! Önkritika, ami annyira hiányzik belőlünk…”

Ha valahol valami történik a zsidósággal, azonnal kiemelt hír lesz. A múltkor magunk is beszámoltunk arról, hogy egy makói gimnazista leány katonasírokat ápol nyaranta. Néhány eldugott portálon kívül hol volt ennek hírértéke? Ha elhagyott zsidó sírokat tisztít meg, gyanítom, más lett volna a helyzet.

tt lép a képbe az önkritika. Ha valakik folyton azt hangoztatják, hogy nélkülük semmi sem működik úgy, ahogyan kellene, előbb-utóbb ellenszenvvel találkoznak. Ha csak önmagukat ünneplik, ha csupán a saját vélt vagy valódi tehetségeiknek adnak grádicsot, miközben mások nagyjait egyenesen ócsárolják, óhatatlanul nyílt vagy burkolt ellenállásba ütköznek bizony.

Itt vagyunk mi, magyarok. Ha visszagondolok az elmúlt negyedszázadra, vaskos antológiát szerkeszthetnék magyarellenes közéleti megnyilvánulásokból. Vajon miként lehetséges, hogy ezek ellen a hazai zsidó szervezetek soha nem tiltakoztak? A kérdés persze naiv. Hallom előre a választ: „Tudjuk, javarészt kik követték el őket, éppen ezért tőlük önkritikát várni felesleges.”

Pedig hát önkritikát éppen azoknak kellene gyakorolniuk, akik magatartásukkal, finoman fogalmazva, nem érdemelnek ki közbizalmat. És ilyenekből jó ideje nincsen valahogyan hiány. Persze azért akadnak kivételek.

Olvasom Kurt Tucholsky (1890-1935) németországi zsidó író öngyilkossága előtt zsidó írótársának, Arnold Zweignek írt levelét. Tucholsky lelkes pionírja volt az Weimari Köztársaságnak, a szociáldemokráciának. Hitler idején már Svédországban tartózkodott. Levelét agyonhallgatták, ámde a „Harc” 1944. június 17-i számában Fiala Ferenc leközölte. Ebből idézek:

„A zsidóságot legyőzték. Az nem igaz, hogy évezredeken keresztül harcoltunk. Mi nem harcoltunk. A zsidó emancipáció nem a zsidóság eredménye. A zsidóság felszabadítása a francia forradalom eredménye. A francia forradalomban pedig nem voltak zsidók. Olyan ajándékot kaptunk, amelyért nem harcoltunk és ez megbosszulta magát…”

Fordítsuk csak le ezt! Nem ők ültek székekbe, hanem őket ültették székekbe – mások. Hja kérem, a hála érte, az viszont már nyilván más lapra tartozik. Ám szemelgessünk még a levélből!

„Sohasem tetszett nekem az a langyos és rothadt megállapítás, amely azt mondotta, hogy a XIV. század zsidósága azért nem tudott semmit sem alkotni, mert el volt nyomva és mert gettóban élt. Nem, kedves barátom. A gettó nem következmény, a gettó a zsidóság sorsa. Egy úri fajnak el kellett volna pusztulnia, de mi tovább éltünk…”

Igen, a gettó a zsidóság sorsa. Valamennyi valamirevaló történész így látta ezt századokon át. Gettóba kényszerült, amiért oly végzetesen elkülönült másoktól. No de jött 1933, Hitler hatalomra kerülése:

„De hagyjuk a középkori zsidókat, foglalkozzunk inkább a mai, Németországból kiűzött zsidóinkkal. A nagy pillanat egy kis fajt talált. Hogyan? Úgy, hogy 1933 márciusában tíz közül nemcsak egynek kellett volna kivándorolnia, de tíz közül kilencnek. Volt csak egyetlenegy olyan rabbink is, aki vezére lett volna a nehéz időkben a zsidóságnak? Vagy egyetlenegy ember, akire számíthattunk volna? Nem, egy sem volt! És talán véletlen, hogy éppen a zsidóság németországi fellegvárában, Nürnbergben lett olyan nagy úr Streicher?…”

Kegyetlenül őszinte sorok. Azonkívül mintha ma írták volna őket. Láthatjuk a zsidó közösségeket bárhol a világon. Van bennük béke, egyetértés, szeretet? Maga Heller Ágnes mondta egyszer, hogy bennünket, egymást örökké rágó, ezerfelé húzó zsidókat az antiszemitizmus és az ellene való küzdelem fog egybe. Ezek után borítékolhatjuk a választ.

„Vereséget szenvedtünk! A kezünkben voltak az összes ütőkártyák és mégis így megvertek bennünket, ahogyan még senkit. És most mi a teendő? A legnagyobb kíméletlenséggel és vashoz hasonló őszinteséggel kell szembenézni a dolgokkal, önkritika kell Uram! Önkritika, ami annyira hiányzik belőlünk…”

Még csak egy mondatot idézek a levél végéről:

„Sohasem törődtünk – különösen akkor, amikor még lehetőségeink voltak –, hogy mi történik azokkal, akik kívül állnak a mi köreinken…”

Ezt mondják úgy más szóval, hogy köldöknézés – a „Figaro itt, Figaro ott, Figaro mindenhol” analógiájára. Ám a helyzet még súlyosabb, mint Tucholsky írta egykor. Mert egyfelől igaz ugyan, hogy sohasem törődnek azokkal, jobban mondva azok sorsával, helyzetével, akik között élnek, másfelől viszont azért mégis foglalkoztatja őket az ő létük, hiszen nagyjaikat, hőseiket állandóan szapulják. S ha ez ellen valakik tiltakoznak, azonnal rájuk sütik, hogy antiszemiták.

Tucholsky levele után fedeztem fel a Zsido. com portál egyik cikkét. A „Kérdezd a rabbit” rovatban Oberlander Báruch rabbihoz fordult egy anyuka:

„Kislányom nemrég került közösségbe és a csoportjában fejtetűt találtak. Mivel tudom, hogy gyerekközösségben ez szinte elkerülhetetlen, felmerült a kérdés, hogy hogyan szabad a háláchának megfelelően kiirtani a tetveket – szabad-e pl. szombaton kifésülni a hajat, stb.”
A rabbi válaszul kimerítően ecsetelte a talmudi rendelkezéseket: „ajánlatos ujjainkkal meggörgetni a leszedett bogarat, hogy meggyengítsük, hogy ne legyen képes visszajönni, de nem helyes kézzel megölni a tetveket, mert az undorító, ugyanakkor más eszközt – irtószert vagy fésűt – használhatunk”, vagy hogy „a 39 tiltott szombati munka egyike, hogy nem szabad életet kioltani: Eliezer rabbi szerint egy tetűt megölni sábeszkor ugyanolyan, mint egy tevét megölni”, ám végül is „ki szabad kiszedni a hajból a tetveket, noha ez három szombati tilalmat is érint”, illetve, hogy „sábeszkor csak puha fésűvel szabad fésülködni, ami nem tépi ki a hajat: ez alapján sábeszkor nem szabad tetűfésűt használni, mivel az nagyon sűrű: kisgyerekek szenvedéseinek az enyhítésére azonban sok könnyítés van a háláchában, így például kiskorú gyerek esetében szabad megkérni egy nem zsidót, hogy kifésülje a haját”.

Miért idéztem most mindezt Tulchovsky levélrészletei után? Magyarország keresztény ország. Lakói elsöprő többségben keresztények. Mégis, hányszor halljuk, hogy a kereszténység csak úgy önmagában nem létezik. Csupán „zsidó-kereszténység” van. Ez azonban, amint már ezerszer tisztáztuk, fából vaskarika. Van kereszténység és van zsidóság. De nem együtt!
Éppen ezért választani kell, vagy az egyiket, vagy a másikat. Ha pedig a többség a kereszténységet választja, a kisebbségnek ezt zokszó nélkül tudomásul kell vennie. Vagyis akkor nem lehet a közmédiában, elnyomva a keresztény kultusz ottani megjelenítését, folyton zsidó hagyományokról műsorokat sugározni. Ha, maradva a fenti példánál, a tetűirtás szombati engedélyezése, nem engedélyezése, vagy bármilyen zsidó ceremónia értelmezése ennyire fontos a zsidó közösségnek, akkor az azokról való tájékoztatást oldja meg kizárólag a saját keretein belül, a saját hívei pénzén. A keresztény többséget egyáltalán nem érdeklik ugyanis a fentebbi rabbinikus szőrszálhasogatások. Krisztusról akar hallani, nem a rabbik „tanácsai”-ról.

Tucholsky levele fején találta a szöget. A zsidóság önirányító képviselői és szervezetei folyton elvesztik a sulykot mindenhol. Ezt ismerte felé Tucholsky, nyilván a saját sorstapasztalatai alapján is. „Önkritika kell Uram! Önkritika, ami annyira hiányzik belőlünk…” – írta tehát írótársának, Zweignek. Ha pusztába kiáltott szó volt ez, mindenesetre nem rajta múlott.


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »