Anti már első találkozásuk alkalmával megállapította, hogy Nánás Gyurit az Isten is vállalkozónak teremtette. Egyvégben variált, forgolódott, hogy ő, akibe nem sok üzleti érzék szorult, csak pillogtatott: hogy járta meg ez is az eszét…
Nem elégedett meg az erdőkitermeléssel: beüzemelt egy gattert a portáján, hogy fűrészárut állítson elő. Aztán egy napon félrehívta Antit, s kifejtette, hogy olykor, főként hétvégente egy-egy kis pluszmunkával bízná meg, ha lenne kedve egy kis extra keresethez. Anti értetlenkedve nézett rá, Gyuri pedig folytatta, hogy őt gondolja a legalkalmasabbnak erre, mert ismeri a helyi viszonyokat, de a városiak nyelvén is ért. Aztán kibökte, hogy turistákat kellene fogadni. Magyarországiakat. Meg kellene mutogatni nekik a csodamasinát, amelyik a székely fenyőből székely deszkát varázsol; aztán a környéket, a templomot, a tornácos házakat, a nagy, háromosztatú csűröket, a faragott székely kapukat; megkínálni őket pálinkával, pánkóval, mondani nekik pár helyi történetet, meghatót is, humorosat is. Egy-egy jókor elsütött székely vicc csodákra képes, még akkor is, ha nem értik meg, kacsintott Gyuri. Anti csak pillogtatott. Príma biznisz, lapogatta Gyuri a vállát: a csoportokat a gatteres mester veje szervezi le, akinek panziója van lenn a völgyben, neki csak itt kell lennie, s házigazdáskodnia, példát mutatnia székely vendégszeretetből. Tájszólásban, hogy csak felét értsék, folytatta Gyuri beleéléssel, összehablatyolni mindenfélét Csaba királyfi csillagösvényéről, a beste oláhról, borvízről, fenyővízről, pityókaborról, vereshagymáról (amelyik nem lila) medvéről (amelyik nem játék), közben szinte mellékesen megenni bicskával egy fagylaltot vagy kürtőskalácsot, kicsibarátomozni, bátyámuramozni, aggyonistenezni. Esetleg néhány olyan lózungot is be lehet dobni, ha van rá igény (de csakis akkor!), mint a „vesszen Trianon!”, „igazságot Magyarországnak”… Ez általában elég is nekik, röhintette el magát Gyuri cinikusan, ennyitől már el vannak ájulva, s dől a lé… Anti hebegett-habogott. Hogy ő, idegenvezető? Gyuri ekkor bemondta a bűvös számot, hogy mennyit fizetne egy-egy ilyen akcióért, s mivel az majdnem kétszer annyi volt, mint amit favágással keresett, s ráadásul arra gondolt, ez a munka immár egyértelműen a befogadását, „helyivé válását” jelentené, igent mondott. Egy kicsit persze röstellte magát, eszébe jutott, hogy alighanem rá is érvényes a rosszmájú mondás, hogy a székely pokolba is elmegy, csak fizessenek neki (vajon kik találták ezt ki, morfondírozott közben, tán a szászok?), aztán felhúzta a vállát, hogy végtére is nem szentségtörés az idegenvezetősdi, s nem is hazaárulás, vagyis kicsit az, de nem úgy. Régebben a magyarországi turisták többnyire elkerülték e vidéket: túl eldugott volt, az útja is ramaty. Ezt a helyiek nem is bánták, megvoltak ők magukban jól, a turizmusra mint lehetséges jövedelemforrásra nem is gondoltak. Aztán néhány helyi vadász hozogatni kezdett fel ide terepjáróján válogatott (értsd: pénzes) vendégeket medve- vagy vaddisznólesre, akik addig posztolgattak fotókat a közösségi oldalakon, hogy egyre többen kíváncsiak lettek a környékre „az érintetlen természetre és az autentikus székely életre” (ez már egy turisztikai iroda reklámszövege). Amióta az utat is rendbe szedték úgy-ahogy, a környékbeli panziósok részéről egyre gyakrabban fogalmazódott meg az igény, hogy ide, az eldugott tanyavilágba is felhozzák a turistákat: szekéren, szánon, traktoron, terepjárón – évszaktól, módtól, körülményektől függően. Ezt a hullámot akarta meglovagolni a jó üzleti érzékkel rendelkező Nánás Gyuri. – Nem kéne idehozni őket… még elrontják ezt a környéket… – mondta Anti ellenvetésül, de halkan, bizonytalanul, inkább csak azért, hogy ne gondolja Gyuri, olyan könnyen beadja a derekát. – Nem lehet ezt már elrontani! – röhögte Gyuri. Anti vele kacagott, bár nem tudta pontosan, min. Az üzlet aztán nem indult be olyan jól, mint remélték, mert késve indították: a nyárnak, turistaszezonnak vége volt. Egész szeptemberben egyetlen csoportocska érkezett: egy idősebb nyugat-magyarországi házaspár két unokájával. A gyermekek a pánkót (de hát ez fánk!, mondták) két pofára ették, a többit már unták, a deszkavágás nem érdekelte őket, a vidéki építészet sem, de még a friss juhsajt sem különösebben. Mert büdös, fintorogták. Büdös nektek a…, gondolta Anti, de nem mondott semmit, csak nézte, ahogy azok előkapják a mobiljaikat, kettőt kattintanak a gatter felé, aztán lehúzódnak egy padra, hóvirágpozíció, nekiállnak pötyögtetni. A mai fiatalok már csak ilyenek, mondták bocsánatkérőn a nagyszülők, akik a pálinkát jó szívvel fogadták, a férfi az első pohár után krákogott egy sort, aztán letette a poharát, s elmélyült a szalagfűrész tanulmányozásában. Az idős hölgy azonban, Anti unszolására, megitta a második pohárral is, majd kissé elérzékenyülve mondta: – Most vagyok először Erdélyben! – S szép itt nálunk, ugyé? – Azelőtt nem is tudtuk, hogy… – Pedig… – Gyermekkorunkban ez nekünk csak Románia volt… – Most is az… – Jó-jó, de… – Igaz, vagyunk itt vajégyen, akik nem románok vagyunk, ha észre tetszett venni… – Azért hoztuk el az unokákat is, hogy ők legalább tudják, hogy… S hogy végre lássanak igazi székely góbét! – Én csak székely vagyok, góbé nem! – emelte fel Anti a mutatóujját. – Miért, a székely nem góbé? – Dehogynem, csak másképp! Az idős hölgy elhallgatott egy pillanatra, látszott, meg kell emésztenie a hallottakat. – Én meg magyar vagyok… – folytatta nemsokára. – Mi is azok vagyunk. Magyarok is – bólintott Anti, s nagyon élvezte, hogy ezúttal ő hozhat zavarba mást kétértelmű kijelentésekkel, nem őt hozzák zavarba. – Valahol csak testvérek volnánk azért… – nézett kissé bizonytalanul a hölgy Antira. – Aki a pálinkát meg tudja inni, mind az! – vigyorgott Anti, magában azonban valami olyasmit gondolt: hogy volnál testvér, mikor rokonnak is gyöngécske vagy…! – Csak ez a fránya határ ne lenne… Erre Anti nem szólt semmit. Mert azt jobbnak látta nem mondani, hogy immár maguk is jó helyt vannak odaát, s mi is itt, s hogy kár ezen búcsálódni: vagyis lehet, de nem érdemes. – Hát a kilátóhoz felvigyem-e magukat? – kérdezte aztán, hogy másra terelje a szót. – A kilátóhoz? Messze van? – Itt ehelyt, né… – intett fölfelé a kezével. – Ehelyt…? – Akarom mondani, ahalyt… Az öreg hölgy értetlenül nézett rá, Anti türelmesen magyarázni kezdte: – Egy darabig fel lehet menni autóval, onnan félórácska gyalog… – Mi szívesen túrázunk, de az unokák nem szeretik a gyaloglást… – utasította el udvariasan az ajánlatot a hölgy. – Van ez így… – ingatta a fejét Anti. – Inkább ennénk valamit… – Ahogy az unokákat elnézem (az unokák szót szándékosan megnyomta), jobban járnak, ha visszamennek enni a panzióhoz… Itt mi csak hidegtállal tudunk szolgálni: szalonnával, kolbásszal, túróval, hagymával… – Azt a gyermekek csakugyan nem nagyon szeretik… – Müzlit, ilyesmit itt hiába keresnek… – Természetesen… – Mert mi effélét nem eszünk! – Tudom, tudom… – Esetleg valami szuvenírt? – kérdezte Anti rövid szünet után. – Igen, az jó lenne! – Van Székelyföldet ábrázoló faragott féldomborművünk, egy helyi mester kiváló munkája… Mert nálunk még vannak autentikus népművészek… – tette hozzá, az „autentikus népművészek”-et megnyomva, mert sejtette, hogy ezzel a néhány – úgymond – szakszóval leveszi a lábáról a hezitálót; és már szedte is elő a szóban forgó műtárgyat. Arról, hogy sorozatban, sablonnal készült, hallgatott. Ha van szeme a turistának, úgyis látja. Az öreg hölgy nem látta. Csak azt, hogy pompás faragvány, a dombok szépen domborodnak, a völgyek szépen homorulnak, a Kárpát-kanyar az Kárpát-kanyar, a fenyőerdők pompás-stilizáltak, s van felirat, kettő is, magyar betűkből is, rovásírással is (utóbbiról csak sejtette, hogy annak kell lennie, de röstellt rákérdezni). Az pedig a nagy műélvezet közepette nem jutott eszébe (csak utóbb), hogy a mester nevét vagy legalább monogramját miért nem látja bevésve. – Nagyszerű! Mennyi az ára? – kérdezte majdnem elragadtatva. Anti egy pillanatig habozott, aztán mondott egy árat. Csillagászatit. Amit Gyuri megszabott, az sem volt szerény, de ő most még rálicitált, mert tudta, az öreg hölgy szégyenletében úgyis megveszi, csak már mehessen, csak már legyen vége ennek a tündéri székely vendégeskedésnek. Így is lőn. A hölgy szívta egy kissé a fogát, de fizetett, mint egy katonatiszt, s még igyekezett boldognak is mutatkozni; a gattertől visszatérő férjének elragadtatással mutatta, hogy nézd, mit vettem, Józsikám!, Józsi megnézte, hümmentett, nem tűnt különösebben lelkesnek, pedig az árát még nem is hallotta. Anti kedélyes integetések közepette bocsátotta útjukra őket, előtte megígértette velük, hogy még visszajönnek, hozzák a barátaikat is, s hogy mindenfelé terjesztik jó hírét ennek a bűbájos vidéknek.
(Részlet az Anti című, készülő regényből)
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
