A második részben láthattuk, minként mosdatta az 1919-es vörösterror zsidó felelőseit Köves Slomó, a Chábád Lubavics szekta vezetője, majd szó volt a zsidó pusztítási vágyról, illetve arról, miként könyörög nekik Isten, hogy vagyont szerezzenek. Megismerhettük továbbá a néger antiszemitizmus egyik okát, illetve a hazugság és megtévesztés zsidó etikáját, többek között. Az alábbiakban, befejezésül, egy újabb szám fellapozásával folytatódik a lapszemle.
A nyugati országokban a rasszizmusról panaszkodó nem fehérek mellé rendszeresen odaálló zsidók tehát találnának bőven panaszra méltót a „zsidó államban”, elvégre ez ugyanaz az állam, melyben genetikai vizsgálatok mentén is figyelik, hogy ki is a zsidó, és a fajkeverő házasságokat máig rendkívül megnehezítik, ami az oktatásügyi miniszter szerint „egy második holokauszt” – mármint a fajkeveredés. A rasszizmus miatti aggodalomtól vezérelve beállhatnak olyanok mellé, mint például az Etióp Zsidók Szövetségének a vezetője, Shula Mola:
Mindezt megerősítette, amikor hallottam, hogy Izrael Populáció, Bevándorlás és Határigazgatásának az egyik legutóbbi beszámolója szerint Izraelben 92 ezer idegen él illegálisan – de nincs felháborodás, nincs kényszerű kitoloncolás, nincs bebörtönzés, nincsenek államilag finanszírozott embervadászok, hogy megtalálják őket –, mert ezek szinte mind a korábbi Szovjetunióból származnak.
Valóban, a Rendészet hivatalnokai gyakran használják a „turista” kifejezést. Csak az afrikaiakat hívják „beszivárgóknak”. Egy nyilvános előadásban a Rendészet korábbi vezetője ezzel viccelődött: „turisták, akik elfelejtettek hazamenni”. Miközben Izrael szemet huny a kelet-európaiak felett, akik „eltűnnek” az izraeli társadalomban, az állam úgy dönt, hogy levadássza a 37 ezer afrikait, a bőrük színe miatt. Az Izrael „afrikanizálódásától” való félelem miatt.
Nem csak a „rasszizmus áldozatainak” panaszai léteznek – bár zsidó szervezetek számára a Nyugaton az is elég, hogy a fehérek ellen törvényeket hozzanak –, van számos akadémiai kutatás is az etióp-zsidó konfliktusról: Ben-Elizer (2008); Chehata (2012); Kemp (2010); Walsh és Tuval-Mashiach (2011); Lyons (2012); Offer (2007); Kayam (2016) stb. A mindenféle „izmusok” miatt a fehéreket bíráló és korlátozni kívánó Kövesék az izraeliek éppen témába vágó „izmusa” és a panaszkodók sérelmei helyett egy mosolygós etióp házaspárt mutatnak be lapjukban, akik dicsérik Izraelt.
A 2020. júniusi szám Schneerson rebbe halálának 26. évfordulójára esett. Ebben a számban is felbukkan a Neokohn Seres Lászlója egy kiszámíthatóan silány elemzéssel a Black Lives Matter nevű neomarxista néger mozgalom kapcsán, s természetesen a kérdés: antiszemita mozgalomról van-e szó?
Seres szerint a George Floyd nevű drogos karrierbűnözőt „brutálisan meggyilkolták” azzal, hogy a betanított és szabályos eljárással nyakára-tarkójára térdeltek és hason tartották, ahogy az az „izgatott delírium” esetében rutin, amikor beszámíthatatlan kábítószereseket kell lefogni. A vérében halálos mennyiségű fentanillal szívrohamot kapó néger miatt Seres szerint „egy alapvetően békés tüntetéssorozat »mellékterméke« volt” (32. o.) az erőszak és gyújtogatás, annak ellenére, hogy mindaz már a kezdetekkor jelen volt. A zsidó szerző szerint a BLM egy „a feketékkel szembeni igazságtalanságok ellen joggal fellépő” mozgalom. Igen ám, de hiába nyíltan fehérellenes a mozgalom (melynek támogatói közül egyesek már vittek végbe fehérellenes tömeggyilkosságokat, lásd Micah Xavier Johnson vagy Michael E. Rhynes esetét), néha a nem fehér palesztinok sanyargatása miatt BLM-aktivisták kritizálják a „fehér zsidó” Izraelt, s így máris ott az antiszemitizmus, a mozgalom „sötét oldala”, nem a fehérellenesség. A szerző a statisztikai valóság ellenére elfogadja fehér rendőrök megvádolását az „afroamerikaiakkal szembeni rendőri erőszak”-kal, amit elutasít, azok az „ezerszer hallott és még többször megcáfolt konspirációs és rasszizmus-vádak” – mármint Izrael kapcsán. (Egység, 131. szám, 33. o.)
A lap végén meseként egy történetet olvashatunk az „Álter Rebbéről”, avagy a Chábád szekta alapítójáról, Snéur Zálmánról, aki Kövesék szektájának megalapítójaként és máig szentként tisztelt karakterként faji és szellemi felsőbbrendűség mámorával tekintett a zsidóságra, amint arról korábban már szó volt.
A 2020. júliusi számban aztán Schneerson rovatában arra inti olvasóit a rebbe, hogy ne olvadjanak bele a gazdanemzetbe: „[A zsidók] ne kerüljenek a nem zsidó eszmék és ideológiák hatása alá. Szomorú, amikor egy zsidó ahelyett, hogy élő példaképként állna a nem zsidók előtt, éppen a nem zsidókat akarja utánozni, elutasítva az »élő vizek forrását«, azaz a zsidó Tórát és hagyományt.” (Egység, 132. szám, 5. o.)
Szerinte „amikor konfliktusra kerül sor két ellenséges oldal között”, tehát a zsidó és nem zsidó között, a zsidónak a gazdanép iránti tisztelet és alázat helyett ellenségként kell tekintenie a gójra: „Amikor az egyik fél azt látja, hogy ellenfele spirituálisan és pszichológiailag is erős és önbizalommal teli, továbbá meg van győződve saját igazáról és nem gyakorol rá hatást a másik fél, azaz nem hajlik meg a nem zsidók előtt a fent említett kisebbségi komplexusa miatt, akkor a legjobb úton halad, hogy elejét vegye a háborúknak, legyen az átfogó hadművelet vagy terrorakciók sorozata.” (5-6. o.)
Továbblapozva Köves Slomóval találunk egy újabb interjút, amiben terjeszkedésükkel, sikereikkel dicsekszik, de világossá teszi egyben a CEDEK szeretetszolgálat tevékenységének célját is: „Ezáltal az egész zsidó közösség társadalmi beágyazottsága növekedni tud”. (23. o.) Értsd: jó reklám, szimpátiát és így támogatást eredményez. Az általuk felvásárolt Milton Friedman Egyetem szerepét is ebben látja.
Később Steiner Zsófia főszerkesztő publicisztikáját olvashatjuk, mely egy rendkívül ironikus gondolatfuttatás, tekintve szektájának (és tágabb etnikumának) aktív szerepét abban, amit kritizál: „Körülöttünk az elhallgattatás kultúrája (cancel culture) kezd kialakulni: aki az online térben szembekerül ilyen vagy olyan oknál fogva egy véleményvezérrel, azzal nem vitát kezdenek, hanem a közösségi média különleges helyzetét felhasználva eltüntetik a virtuális térből.” (31. o.) A zsidó szervezeteknél semelyik másik nem agresszívabb és hatásosabb a „véleménybűnözők” elhallgattatásában, megbüntetésében, legyen az a világháló vagy a valós élet. Steiner ennél is tovább tetézi az iróniát írása végével: „Nem szabad félni a miénktől eltérő véleményektől. A gyűlölet, a rombolás, az öncélú, destruktív véleményterror az, amitől tartani kell, mert megöli az emberi interakciókat – és végső soron az embereket is.” (uo.)
Talán Steiner ezzel főnökeinek, Köveséknek sugallta, hogy ne akarják a magyarokat fojtogatni további szájzárakkal, vagy csupán a zsidó önreflexió híres hiányáról van szó? Ne ámítsuk magunkat…
A 2020. augusztusi számban, két hónap csúszással ugyan, de Trianon 100. évfordulója lévén, a szektás lap is foglalkozik a témával. Cikkük bevezetője önmagáért beszél:
Megtudjuk aztán, hogy a zsidók az első világháború hősei voltak, ahogy azt is, hogy miként igyekeztek ők védelmezni Magyarországot a trianoni területrablástól: erre az Egyenlőség zsidó lapból hoznak példát, s valóban, abban a lapszámban olvashatunk egy felhívást a befolyásos zsidókhoz, hogy tegyenek valamit a trianoni veszély ellen. Amit viszont az Egység nem tart fontosnak megemlíteni, de a „honszerető zsidó” képét jelentősen árnyalja, hogy ugyanazon lapszám 6. oldalán egy A zsidó proletárokhoz című írást találunk, melyben a „nemzeti zsidók” trianoni területvesztés nélkül egy nem egészen nemzeti Magyarországot képzelnek el:
Ez a mostani politikai háboru, az ő szabadságharcuk is, mert a radikális és demokrata irányok forradalmi győzelmével a sötét reakció örökre elpusztul a föld szinéről s a népjog uralma következik. Az egész ország zsidósága egy szivvel, egy lélekkel fogjon össze s minden erejével támogassa a szocializmus küzdelmét. A vezérek soraiban ott látjuk mindazokat a férfiakat, akik teljes életük minden energiáját a demokratikus világalakulásnak szentelték, olyan ország fundamentumán dolgoznak, amelyben rang és felekezet nem fogják a társadalmat megbontani s amelyben osztálykülönbség nélkül minden hasznos és dolgozó ember szabad polgárként élhet.
Szalai így folytatja a felsorolását:
Hiába van videó Izrael akkori elnökéről, amint – többek között – Magyarország „felvásárlásáról” henceg és hiába esik-bukik Orbán, hogy kielégítse a cionisták minden vágyát, legyen szó Izraelről vagy a hazai zsidókról (amivel az Egység gyakran dicsekszik), ez ellen felszólalni a megbocsájthatatlan antiszemitizmus. De miért is kellene a zsidó szempontot mérvadónak elfogadni? Nem kell.
Mit tanultunk egy szektás lapból?
12 röpirat volt a látnoki Istóczy Győző örök érvényű antiszemita klasszikusának a címe (melyek ma is olvashatók). A folyóirat a zsidóság vonásait, viselkedését rendszeresen leírta, kielemezte, immár lassan másfél évszázaddal ezelőtt. E háromrészes írásban kielemzésre 12 röpirat helyett 13 hónap zsidó lapszáma került, de vagy zsidó, vagy antiszemita – a kirajzolódó kép igencsak hasonló. Helyzet és helyzetjelentés.
A sok vallásos és politikai tartalom, erkölcsi, etikai, stratégiai iránymutatás között azonban egy valami van, ami teljes mértékben hiányzik a részletesen átfésült 13 lapszámból: a zsidóság bárminemű számottevő kritikája. Az önkritika. E sorok íróját a fentebb vizsgált zsidók és szervezetek minden bizonnyal "fehér felsőbbrendűséget hirdető" (White Supremacist) személynek neveznék, mely bélyeg rendkívül népszerű a nyugati világ politikai légkörében, mégis saját fehér csoportomat (avagy annak egy jelentős részét) szigorúan és rendszeresen kritizálom, ha arra okot látok. A zsidóság képviselőiben ilyen önkritikai hajlam még foszlányokban sem található, s ez persze összhangban van a Chábád szekta alaptételével, miszerint a zsidók felsőbbrendűek, akiknek minden más lényhez képest kimagasló lelkük van, s ezért is őket a nem zsidók szolgálni hivatottak, mint azt az általuk „nagynak” tartott Ovádjá Joszef főrabbi is mondta. Szolgálni a népet, mely Istent is saját akaratára kényszeríti, melynek kegyeiért Isten könyörög, s mely örök mártír és fényforrás a világon.
A zsidóság bűneinek és felelősségének kimagyarázása, a mártírszerep erősítése, pénzek és politikai befolyás igazgatásának részletezése, vallási ezotéria, terror és fegyveres megszállás támogatása, manipulatív félrebeszélés, idegen ország érdekeinek szolgálata, befolyásos politikai pozicionálással való dicsekvés, a zsidóság mindennemű kritikájának elhallgattatása, dühöngés és önsajnálat – ezek a szektás lap alapvető jellemvonásai. Zsidó lap valóban.
Egy behódoló csoport szemben egy agresszív és szinte felfoghatatlanul arcátlan csoporttal – az egyik a másik kegyeit keresi, a másik amaz behódolását, láncra verését. A felállás kimenete könnyen megjósolható, ami az érdekérvényesítés sikerességét illeti. Ez nem a számok, hanem a hatalom harca: hiába vannak kevesen azok, akik arrogánsan berúgják az ajtót, ha ezzel a pilótafülkébe kerülnek, több hatalom kerül kezeikbe, mint amennyi a kint bolyongó sokaságéban van. Mint látható, megszerzett hatalmukat a másik csoport láncon tartására használják, hogy biztosítsák hatalmuk megőrzését, miközben megírják a leigázottak gyerekeinek tankönyveit – és itt még a „jobboldali zsidóságról” van szó, a multikulturalista, migránspárti(bb) szekuláris zsidóság demográfiai és kulturális rombolása e hosszas elemzésből javarészt kimaradt.
Az viszont világos, hogy a „jobboldali zsidók” által (is) ösztökélt szájzár-törvények és jogi-oktatási manipuláció a „baloldali zsidók” aktivizmusát is védi: valóban, a cionista lapban sehol nem volt nem csak az „ortodox”, vagy „jobboldali” zsidóság, de semmiféle zsidóság a kritika tárgya (egy esetleges belharc merőben más). Olyanok, mint „Ti másmilyen zsidók: ne csináljátok ezt és azt, mert az általunk tisztelt nemzetnek az rossz!” talán a viccrovatban lenne keresendő, ha lenne olyan. Ha még a látszat kedvéért is csak tizedannyit foglalkoznának kritikusan legalább a „baloldali zsidókkal”, mint amennyire a gazdanépet igyekeznek rendszabályozni, de még ilyen se található… Így, akarva-akaratlanul, a „két oldal” zsidósága egymást védi az „antiszemitizmus elleni harccal”, hiszen, amint azt az izraeli főrabbi is mondta, „minden zsidó szent kötelessége” Izrael (és a zsidóság) szolgálata.
A zsidóprobléma így nem politikai oldalak problémája, hanem a zsidó jellemé. „Bal” vagy „jobb”, a zsidó – hatalmas adópénzekből – saját igényei szerint formálja át a neki otthont adó népet: annak múltját, jelenét, jövőjét, annak erkölcsét, törvénykezését, emlékezetét, demográfiáját. Ahogy másfél évszázaddal (vagy évezredekkel) ezelőtt, úgy most is ugyanaz a zsidó alkat oly sok baj és veszély forrása. Arra várni, hogy ez magától megszűnjön, haszontalan: csak az aktív ellenállás hozhat diadalt.
Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
