Egy hónappal ezelőtt a Kuruc.info szerkesztősége javasolta „a holokauszt-vígjátékok évtizedének meghirdetését”. Nem tudom, érkezett-e azóta a szerkesztőségbe valamiféle ötlet vagy készülő mű vázlata. Jegyzeteim között keresgélve véletlenül ráakadtam egy olyan szövegre, amelyből érzésem szerint jó vígjátékot lehetne kerekíteni.
Egy hónapja hírportálunk is beszámolt róla, hogy az egyik hírportál interjút készített egy bizonyos Köbli Norberttel, aki azon morfondírozott, milyen filmet kellene készíteni Trianonról:
Lehet-e úgy megfogni Trianont, hogy a moziban közösen, egy dolgot érezzünk közben, és nevessünk rajta? Szerintem nagyon jó lenne nevetni Trianonon. Jó ízléssel, jól megfogva. A nevetés gyógyít és katarzist tud kiváltani.
Köbli úrhoz csatlakozva úgy érzem, nagyon jó lenne nevetni végre a holokauszton. Persze jó ízléssel, jól megfogva. Olyan holokauszt-vígjátékra lenne szükség, amely a világsikerű Son of Saul után nevetve gyógyít, s hahotázva, a röhögéstől térdünket csapkodva vált ki katarzist.
Néhány éve (egyetemista voltam, időmilliomos!) régi lapokat, köztük Milotay István kiváló lapját, az Új Magyarságot olvasgattam a könyvtárban. Feltűnt, milyen jeles szerzők publikáltak a jól szerkesztett napilapban. A manapság szélsőjobboldalinak címkézett újság második világháborús évfolyamaiban olyan szerzőket találunk, mint Illés Endre (a Kádár-korszakban elismert író, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója), Károlyi Amy (Weöres Sándor felesége), Mándy Iván (őt nem kell bemutatni), vagy Szabó Pál (a Rákosi-korszakban Kossuth-díjjal kitüntetett népi író, országgyűlési képviselő, az Elnöki Tanács tagja). Nekik és társaiknak akkor nem csípte a szemét a sok „zsidós” témájú cikk, sőt egyikük-másikuk olykor maga is tollhegyre tűzte a választott nép valamely egyedét.
Az alábbi hírt annak idején kimásoltam, s most közzéteszem. Hátha valaki kedvet kap rá, s forgatókönyvet ír a sztoriból.
A soproni határőrség üde és új zsidó beszivárgási esetet jelent. Az utóbbi időkben feltűnően sok zsidó akart átszökni Németországból Magyarországra a csempészutak felhasználásával. A határőrség erősebben ellenőrzi a rejtett utakat s egy ilyen ellenőrzés alkalmával a távoli mezőkön zavartan lézengő férfiakat találtak. A felszólításra, hogy mit keresgélnek a földön olyan szorgalmasan, azt felelték, hogy hóvirágot szednek. Bevitték őket az őrségre, ahol kiderült, hogy az átszökő hitsorsosokat várták. Mint a magyar terep kitűnő ismerői, vadvirágok szenvedélyes szedése közben szerették volna becsempészni hozzánk a bujdosókat, akik a határon túlról úgy tekintenek erre az átkos, zsidótörvényes országra, mint az Eldorádóra. Megérkeznek a magyar határra, mint ártatlan hóvirágok, és mihelyt kinyithatják itt a szájukat, akkor kígyót-békát kiáltanak ránk. Mi vagyunk az elnyomók, a barbár fajvédők. De hát akkor miért szeretik úgy a tavaszi gólyahírt, a hóvirágot s a magyar mezőket? Senki se hívta ide őket. Botanikai csoda ez, hogy már a hóvirág alatt is zsidót talál az ember, ha jobban odanéz. Mi lesz itt, micsoda szivárgás, ha nekilendül a rét és virágzani kezd az ibolya, a kökörcsin és a többi ártatlan mezei csokréta. Ha nem vigyázunk, egész zsidó gyöngyösbokréta zúdul a nyakunkba!
(Új Magyarság 1941. március 7., 2. o.)
Az alaptörténet tehát adott, a hóvirágok, kökörcsinek és egyéb mezei jószágok alól Saulok és fiaik másznak elő. Egy egész izraelita gyöngyösbokréta! A holokauszt mint botanikai csoda? Igen. A Sorstalanság és a Son of Saul után ez az újszerű megközelítés is filmért kiált.
Bistrán Demeter – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
