Tárca a Szalonban.
Mivel mindabból, amit a konyakkal kapcsolatban az alábbiakban leírok, semmi sem az írói fantázia terméke, mindjárt az elején le kell szögeznem, hogy erről az italról kevés saját emléket őrzök, még az első találkozásunkra sem emlékszem, vagyis, hogy mikor ittam először, milyen pohárból. A történettöredékekre emlékszem, amelyeket ezzel az itallal kapcsolatban hallottam vagy olvastam, illetve az írókról, akiknek életében fontos szerephez jutott, és ezek a töredékek valamiért éppen mostanra álltak össze.
Főiskolás koromban ismertem meg Hegedűs Gézát, aki nem tartozott a jelentős művészek közé, de lelkes, nagy hatású tanár volt: sok hasznos tudás-morzsát köszönhetek neki. Először is azt, hogy bár sokan tudnak verset írni, az igazi vers mégis úgy különbözik a tucatverstől, mint a konyak a málnaszörptől – az utóbbi is lehet finom, ám a konyak másképp hat az agyra és a szívre. Az eltelt évtizedek alatt sokszor győződtem meg hasonlatának érvényességéről. Azt is ő mesélte, hogy az ötvenes években valamelyik lap szerkesztőjeként neki kellett rávennie Devecseri Gábort, hogy írjon meg egy verset – békeharcosat vagy munkaversenyre buzdítót, Sztálint vagy Rákosit magasztalót –, amihez Devecserinek épp nem volt kedve, úgyhogy Hegedűs becsalogatta a kitűnő műfordítót és költőt egy szobába, rázárta az ajtót, azzal, hogy addig nem jöhet ki, míg el nem készült a vers, akkor viszont kap egy üveg konyakot. Hegedűs Géza arról nem beszélt, hogy konyakhoz fogható költemény keletkezett-e a bezártságban; szinte biztosra veszem, hogy málnaszörp volt az inkább, de mindegy is, hiszen keletkezésének pillanatában konyakot ért.
Sok más kommunistához hasonlóan az ötvenes évek második felére Hegedűs Géza is meghasonlott, amit konyakkal kúrált. Úgy mondta, ötvenhat után mérhetetlen sok konyakot kellett innia. Másoknál ez a szükséglet évekkel hamarabb jelentkezett. Mészöly Miklós írja, hogy az ötvenes évek elején egy délelőtt véletlenül összeakadt a New York kávéházban Sarkadi Imrével; odaült az asztalához. Sarkadi sikeres szerző volt, míg Mészölytől akkoriban nem közöltek „igazi” novellát. Ő mesék írásával vigasztalta magát, azok megjelenhettek. „Később Nagy László is odacsapódott” – idézi fel a találkozást Mészöly:
„Imre nézte a paksamétát a kezemben, s a maga felejthetetlenül kedves, mórikáló-ironikus hangján megkérdezte: «Hát csak meséket írunk, meséket írunk?», s mindjárt egy konyakot akart rendelni nekem – ő már a negyediket magának –, de udvariasan elhárítottam. Imrének pár nappal azelőtt jelent meg egy novellája a Szabad Népben, egy kulákról, aki engedély nélkül disznót vágott; s az írás summája az volt, hogy a kulákot megérdemelten hurcolják és büntetik meg keményen. Az írással, Imre minden emberi kedvessége ellenére sem tudtam egyetérteni. Sőt. De erről nem esett szó. Inkább a konyakról, amelyet rám akart tukmálni. Végül László csitította: «Hagyd már, mit bántod. Van, aki mesét ír helyette…» Imre fönnakadt ezen: «Mi helyett?» Elnevettem magamat: «Mondjuk, a konyak helyett.» Tény-való, hogy nagyon kellett akkoriban valami gyógyszerpótlék.)”
Pilinszky Jánosra tudomásom szerint senki se zárta rá az ajtót, hogy verset írjon. De maga mesélte, hogy egyszer, amikor az Oratórium írásakor egy ponton elakadt „…úgy, ahogy egy elfelejtett nevet nem találunk meg, hogy itt van megoldás, csak nem tudom megtalálni… És akkor elmentem – hát ez rég volt, 61-ben – a Paradisóba, délután, hol tömeg táncolt, szólt a dzsessz, a fejem tetején táncoltak… Ittam egy pohár konyakot, és két perc múlva megvolt a megoldás. Még a sorra is emlékszem, az volt, hogy «Boldogságig lelassult pusztulás».”
Nocsak, az épp 60 éve történt, jövök rá.
Mészöly Miklósnak nem volt szüksége konyakra, ami persze nem azt jelenti, hogy pusztán a munka által mindig egyensúlyban tudta tartani testi és lelki, valamint alkotói egyensúlyát. Sarkadi Imre tíz évvel sem élte túl a New York kávéházbeli találkozást. Halála, ha nem volt is biztosan öngyilkosság, semmiképp sem állt messze attól. Évtizedekkel később Kertész Imre Jegyzőkönyv című kisregényének írói énje viszont már félre nem érthetően az öngyilkosságot latolgatja:
„Miért hittem, hogy változtathatok ezen az életen, amelyre már réges-régen úgy tekintek, amelyet már réges-régen úgy kezelek, mintha nem is az én életem lenne, hanem szigorú feladatként kapott vizsgálati tárgy, s amellyel szemben egyetlen kiváltságot – vagy ha jobban tetszik: szabadságot – őrzök még: hogy ha már leküzdhetetlenül megcsömörlöttem tőle, két doboz altatóval meg egy fél üveg rossz albán konyakkal véget vessek neki…”
Konyak és altató, ebben a kontextusban, az író, a katasztrófakorban vegetáló magyar író csekélyke maradék szabadságának, ostromlott írói egészségének utolsó lehetséges orvosságaként tűnik fel. (Katasztrófakornak nevezte Kertész Imre az első világháború kitörésével kezdődő időszakot.) Persze, sokan vannak, akik ilyet olvasva azonnal fölcsattannak, hogy az „semmire se megoldás!”
Igen, természetesen, de gondoljunk bele, ha Kertész Imre időben ráébred, hogy a leküzdhetetlen csömör állapotába került, és levonja a konzekvenciákat, akkor nem kerül neve és életműve a jelenkori magyar diktatúra birtokába. Mészöly Miklós pedig, élete alkonyához közeledve, hiába kérte közeli barátait és kollégáit, hogy figyelmeztessék, ha testi-lelki romlása miatt kezd vállalhatatlan állapotba kerülni; hasonló megoldást fontolgathatott, mint amire Kertész Imre utalt, de a figyelmeztetés, bár indokolt lett volna, elmaradt, és az író szánalomra méltó roncsként vegetálva fejezte be pályafutását.
Ami engem illet, én nem váltam a konyak kultuszának beavatottjává, és most úgy látom, ez súlyos mulasztás. Adódott válság az én életemben is, amikor nem segített senki és semmi, sajnálatos módon a mesék sem segítettek, és nekem nem jutott időben eszembe, hogy ebben a legújabb, vagy inkább mindörökké tartó magyar katasztrófakorban, ha valami, talán a konyak segítene.
Miért éppen a konyak vált ennyire fontossá Sarkadi és Hegedűs, Pilinszky, Devecseri és Kertész számára? Találgatni tudom csak a választ. Lehet, hogy az idő tájt, ha nem is a legjobb minőségben lehetett beszerezni, viszonylag még mindig az volt a legjobb minőségű szeszes ital, és noha Kertész Imre nem a csodálat hangján emlékszik meg albán változatáról, a célnak tulajdonképpen az is megfelelt.
Zoltán Gábor
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
