Zeusz haragja – Cannes-i útinapló 2. Kulcsár Gábor2025. 05. 21., sze – 11:31
Cannes-ban van egy amolyan ki nem mondott elvárása az embernek (leginkább maga felé), hogy most az egyszer ne az amerikai filmeket nézze, hanem adjon esélyt a kevésbé ismert, nemzetközi alkotásoknak is. Még csak második napja vagyok itt, de már szívből utálom ezt az érzést.
A tavalyi fesztiválozásom nagyrészt a helyszín és a szabályok kiismeréséről szólt. Összesen öt filmet sikerült megnéznem, ezek közül háromra emlékszem igazán: az Anorára, A szerre és a Megalopolisra. Sherlock eszmei leszármazottai bizonyára rögtön kitalálták, hogy mindhárom amerikai. Mentségemre szóljon, hogy a francia filmeknek is adtam esélyt, de alattomosan hátba szúrtak.
Az első film, amire tavaly beültem, a L’Amour ouf című, szörnyen kellemetlen romantikus melodráma volt. Mikor a közel háromórás játékidő végre lezárult egy hatásvadász idézettel a szeretetről, a közönség hangosan kinevette a filmet, majd szökni kezdett a kijárat felé. Én egy ideig még a székemben maradtam, módszeresen kiábrándulva a fesztiválból. Szóval remélem, megértitek, hogy amikor az idei első (ezúttal egyiptomi) filmem is egy kaotikus maszlag volt, eldöntöttem, hogy a második napomat amerikai filmekkel töltöm.
Ha létezik Zeusz, akkor ő ennek nagyon nem örült. A külvárosi Cineum mozi felé tartva olyan orkán csapott le a városra, hogy az ember már-már hálát adott, amiért a túltelített busz négy fala közt nyomoroghat szardíniaként. A távolban villámok cikáztak, az ég pedig másodpercre pontosan akkor szakadt le, amikor kiszálltunk a végállomáson.
Richard Linklater legújabb hangulatfilmjében a francia új hullám kulisszái mögé pillanthatunk Jean-Luc Godard látnoki erejű filmkészítő történetén keresztül, aki botladozva és szinte a véletlen folytán elkészíti minden idők egyik legmeghatározóbb mozgóképét. A Linklatertől ismert, hétköznapi humor szinte azonnal megfogja az embert, még akkor is, ha a filmkészítés maga nem igazán érdekli. A Nouvelle Vague ugyanis leginkább hangulatos, filozófiától túlcsorduló ablak egy olyan korba, amikor még minden ötlet újnak hatott. Ha van egy komoly hiányossága, az az, hogy a modern nézővel nem sikerül megértetnie, mit is csináltak olyan jól ezek a figurák. De talán épp ez a lényeg – hogy a zsenialitás sosem a patikamérlegről, hanem a hátunk mögül érkezik.
A Cineum hatalmas, modern épülete és fejlett vetítőtermei felértek egy tengerparti felüdüléssel a fesztiválpalota elegáns, de kényelmetlen széksorai után. A hangulatom is jó volt, hiszen az egyik kedvenc (Richard Linklater) és az egyik leginkább „szívesen megérteném, mitől olyan nagy szám” (Spike Lee) rendezőm filmjét készültem megtekinteni, egy ötórás maraton során. Hajnali 11 volt (egy cannes-i fesztiválozó számára ez nagyjából 5 óra alvást jelent), szóval a legtöbben félálomban dolgoztak, vagy próbálták felébreszteni magukat az előző esti premierfilm kibeszélésével. Nagyrészt utálták, de legalábbis nem értették. Ez elég gyakori errefelé.
Denzel Washington egy mára kissé letűnt, cége felszínen maradásáért küzdő zenei producert alakít, aki egy nap félelmetes telefonhívást kap – a fiát túszul ejtették, és csak 17 millió dollár ellenében kapja őt vissza. Spike Lee humoros bűnügyi thrillere legalább annyira vicces, mint amennyire izgalmas, a legérdekesebb mégis az benne, mennyire „laza” tud maradni még a legsötétebb pillanatokban is. Profi, frappánsan megírt macska-egér játék üdítően lendületes, kidolgozott jellemekkel, ami a rendezőtől szokatlan finomsággal adagol egy tanulságot a modern tehetségek ipari kiszolgáltatottságáról. Ironikus módon pont a zenéjét éreztem néha túl tolakodónak és idegesítőnek, máskor viszont tátott szájjal néztem, ahogy akciófilmeket megszégyenítő konfrontációt farag például egy rögtönzött rappárbajból. Talán nem a legfontosabb Lee-film, de egyértelműen az egyik legszórakoztatóbb.
Miután a két amerikai film visszahozta a hitem a filmművészetben, a hamburgeremért sorakozva elszégyelltem magam. Bár sosem titkoltam, hogy Hollywood áll hozzám a legközelebb, azért túlzás volna azt állítani, hogy megvetem a nemzetközi filmeket. Hiszen ott van A világ legrosszabb embere, egy norvég film, ami az egyik kedvencem az elmúlt évekből – és holnap este a rendezője új művét is láthatom! Hirtelen felélénkültem. Bizonyára velem van a baj. Túlzottan rákészültem, hogy hónapokkal a megjelenés előtt láthatom majd megannyi ikonikus amerikai rendező legújabbját, és elfelejtettem, hogy a fesztivál célja főleg az, hogy rátaláljunk a következő bujdosó mesterműre. Azonnal foglaltam is egy jegyet az esti olasz premierfilmre.
Zeusz is örült – mire kiléptem a Cineum épületéből, napsütés és boldogan csicsergő sirályok fogadtak (vagy legalábbis a közérzetem azt hazudta, hogy csicseregnek). Egy nyitott fedelű busszal utaztam vissza a fesztivál helyszíre. Jobbra Marilyn Monroe-freskók, balra Alain Delon előtt tisztelgő graffiti. Itt vagyok, a cannes-i NEMZETKÖZI filmfesztiválon! – tudatosult bennem, ahogy lassan visszatért belém egy, az amerikai filmeken is túlmutató szenvedély. Megvacsoráztam, majd magamat az európai filmek büszke mecénásaként romantizálva besorakoztam az esti premiervetítésre.
Mario Martone életrajzi filmje Goliarda Sapienza halála után felfedezett írónő életét meséli el, pontosabban börtönbüntetése és szabadulása éveit. Ha mindez kissé száraz és értelmezhetetlen, az nem véletlen – a film maga sosem érzékelteti igazán, hogy miről is szól. Utal valamiféle politikai feszültségre, de sosem magyarázza azt meg, így a nézőkben (a nem olaszokban legalábbis) inkább egy vontatott bűnügyi komédia látszatát kelti. Főszereplői lopnak, drogoznak, de egyiket sem teszik igazán érdekesen vagy megrázóan, céltalan pletykálásaik pedig egy érdemi cselekmény hiányában mindössze kétórás szappanoperává tudnak összeállni. Nem viccelek azzal, hogy az egész film legkreatívabb pillanata a szokatlan szövegeffekteket felvonultató stáblista volt. Kihagyható.
Két órával később, mikor csalódottan az éjféli buszra vártam, gondolatban azért vállon veregettem magam. Hiszen én csak utáltam ezt a filmet, de ki legalább nem sétaltam róla, mint sokan mások. A racionalizálás közepette egy pillanatra eszembe jutott, hogy a holnapi napot Wes Anderson új filmjével kezdem – és akaratlanul is elmosolyodtam.
Abban a pillanatban esni kezdett.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
