Zabálj, magyar!

Zabálj, magyar!

Tele van épp az internet Kázmér történetével, aki kis híján kiette a vagyonából a Trófea Grillt. Törzsvendég volt sokáig, de annyit falt, hogy a népszerű lánc kitiltotta őt a nyavalyába. Kázmér gyakori jelenléte ugyanis sem gazdaságos, sem kívánatos nem volt.

Ez azért különös, mert a Trófea – mint olvasóink bizonyára mindannyian tudják, vagy ha mégsem, itt most megtudják – annyit ehetsz, amennyi beléd fér metódus szerint működik. All you can eat – angolos műveltségű honfitársaink sokasága így mondja. Az ember alapjában véve úgy sejtené – még ebben a különös hangulatú országban is, amelyben élünk éppen –, hogy egy ilyen szlogen szó szerint azt jelenti, amit jelenteni látszik. A Trófeánál azonban nem feltétlenül jelenti ezt, miképpen az Index rejtett kamerás úton-módon ki is derítette. Az annyit evésnek is kell legyenek ésszerű korlátai – véli a lánc, amely a rendelkezésre álló információk szerint amúgy kövérre hízott az üzleti modell zsírján.

Nézegetem az internetet óvatosan, és az a benyomásom, hogy Kázmér egyfajta áldozatként, szabadságharcosként tűnik fel a horizonton. A kizsákmányoló kapitalisták ártatlan áldozataként. Az ellenük folytatandó ádáz-hősies küzdelem zászlóvivőjeként.

Az a baj, hogy ez így nem pontos. Sőt hamis.

Kázmér nem áldozat. Kázmér nem zászlóvivő.

Kázmér termék.

Kulináris kultúránk legnyomasztóbb jelenségének legszimptomatikusabb terméke.

Nem sok minden van, amit jobban utálnék a magyarozásnál – ezért vagyunk hülyék, azért ostobák, amazért menthetetlenek –, de tényleg nem értettem soha, hogy miért van a mi hazánkban akkora kultusza a zabálásnak. Miért nem számít, mit eszünk, miért fontosabb, hogy együnk sokat. Iszonytatóan sokat. Hogy egy étterem – fogalmazzunk kevésbé nagyzolósan: vendéglátó-ipari egység – kvalitásainak megítélésekor miért első és legfontosabb szempont, hogy HATALMASAK legyenek az adagok. Hogy a kartonpapírrá szikkasztott, másfél kiló vegyes köretre tálalt rántott hús lelógjon a tányérról.

Nem értem, miért van ez, de látom, hogy ez van. Nem lehet véletlen, hogy – ez a benyomásom, nem tudom, statisztikailag is stimmel-e – az all you can eat őrület közel s távol nálunk a legsikeresebb. Jövök-megyek az országban, és arra biztatnak mindenütt, hogy menjek be hozzájuk és zabáljak. Bolondnak is megéri. Ha ennyi ilyen hely van – akkor nyilván nekik, tulajdonosaiknak éri meg elsősorban. Abba meg, hogy mit kínálnak ott, ahol ezer forintért is degeszre tömhetném magamat, bele sem merek gondolni.

Az utóbbi években oly gyakran beszélünk gasztroforradalomról, hogy néha magunk is unjuk. Igen, az is létezik, magától értetődő. De a zabálás nemkülönben. Párhuzamos valóságokban élünk ezen a vonalon is. Ami azért érdekes, mert olyan forradalom nincs, ami csak a tetőn győzedelmeskedik. Az olyan forradalom félkarú törpe, semmi több. A falj, míg bele nem pusztulsz módszer ezért nem más, mint a legkártékonyabb ellenforradalom.

Néhány évvel ezelőtt közölt a Tékozló Homár blog egy olvasói panaszt. A vendég kiakadt, mert a dettó all you can eates Mongolian Barbecue étterem vezetője leszedte a keresztvizet róluk, amiért szerinte túl sokat habzsoltak. Az a szöveg legendává vált, a fogyasztó ugyanis leírta, mi mindent fogyasztott, a maga szerény és visszafogott módján. Ezeket:

“Egy eperkrémlevest, majd egy frankfurti levest. Ezt követte egy meleg előétel: kacsamellfalat. Majd ettem KETTŐ szelet húst rizibizivel, fokhagymás mártással. Továbbá ettem kb. tíz kis háromszögnyi füstölt Karaván sajtot, tökmagot és egy tányér sült krumplit (álánatúr). Ezt követte kb. három dinnyefalat (kb. kétharapásnyira voltak felvágva). Megettem egy banánt (kettőt vittem el, de egyet elcsórtak az asztaltársaim), valamint apránként egy pár kanál pirított tökmagot. Végezetül desszertként megettem két madártejet (kb. két deci volt egy), egy sárgadinnyés-túróhabos fagyit (egy gombóc fagyi, egy gombóc sárgadinnyés túróhab), meg még további két gombóc vaníliafagyit. Megittam 2×2 dl őszilét, egy fél pohár sangriát, két pohár kólát, valamint egy kapuccsínót.”

Ezt nem Kázmér követte el. Nincs ilyen információ.

Hogy miért pont a pirított tökmagtól van hányingerem, teljesen érthetetlen.

A 444 mindenesetre kipróbálta, meg lehet-e ismételni a mutatványt. Íme:

A lista és a látottak alapján meglehetős cinizmus lenne itt jó étvágyat kívánnom, igaz?

Gondoljuk inkább tovább ezt az egészet, kedves Kázmérok, kedves magyarok.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »