A világhírű katalán építész, Tiszteletreméltó Antoni Gaudí száz évvel ezelőtt, 1926. június 10-én hunyt el Barcelonában. XIV. Leó pápa a spanyolországi útja keretében június 10-én, szerdán meglátogatja a város jelképét, Gaudí főművét, a Sagrada Família-bazilikát, és megáldja a templom legmagasabb, 172,5 méter magas, Jézus Krisztusról elnevezett tornyát.
Barcelona még alszik, a Gràcia negyed felől, a dombról indulunk, kanyargunk a kihalt kis utcákon át, majd lefelé ereszkedünk a széles Passeig úton, február derekán, a tavaszelő csípős-szeles reggelén, amikor az ébredező nap még alacsonyan jár. Közeledünk a célunkhoz, legalábbis ezt gondoljuk, amikor a párás levegőn átszűrődő fény ködéből, mint egy látomás, feldereng a távolban valami sötét és hatalmas – égbe meredő tornyokkal. Egyikünk diadalittasan felkiált, hiszen elsőként ő láthatta meg: „ott van!”
De valami nem stimmel, a térkép szerint tőlünk balra, vagy öt utcányira kell lennie. Megállunk, belefúrjuk tekintetünket a fénylő ködbe, majd sietve haladunk a látvány, (látomás?) irányába. Ahogy közeledünk, tisztul a kép: néhány útkereszteződéssel lejjebb, a kinyíló tér közepén több emelet magas, haragoszöld, szálegyenes ciprusfák állnak, sűrűn egymás mellett. Különös, hogy nem érzünk csalódottságot; mert ez nem is csalódás, ez megvilágosodás.
Antoni Gaudí szavai ezek, amelyeket barátai, fiatal katalán építésztársai (Isidre Puig i Boada, Cèsar Martinell i Brunet, Joan Bergós i Massó) mentettek át az utókornak az emlékirataikban. A mester személyes feljegyzéseinek jelentős része ugyanis 1936-ban elégett, amikor a spanyol polgárháború idején az anarchisták betörtek az épülő Sagrada Família-templom közvetlen közelében kialakított építészműhelyébe és felgyújtották azt.
De térjünk vissza a fákhoz, az ágakhoz, a növényi és az állati formákhoz, amelyek Gaudít megihlették fő műve, a Sagrada Família (Szent Család-) templom tervezésekor is. Térjünk vissza „Isten könyvéhez” – ahogy ő mondta –, a természethez, amelyet a hívő katalán művész alaposan megfigyelt, és ami látott, azt beépítette műveinek architektúrájába. Erre utal egy másik mondása, amely rámutat organikus építészetének lényegére:
Valóban a hullámzó, domború és homorú formák jellemzik művészetét. Szaknyelven – ahogy maga is használta e szavakat – hiperboloidok, paraboloidok és helikoidok. Ilyen formák láthatók a fák törzsén, az abból kinőtt ágakon, az állatok testének sziluettjén, a pikkelyeken, csontokon vagy a tengeri kagylókban.
Azt mondtuk, Gaudí megfigyelte a természetet, és valóban tudatos alkotó volt, struktúrájukban átgondolt, lenyűgözően fantáziadús épületei maradandók: a szépség és a funkcionalitás szintézisei.
Építőművészetét misztikusnak is mondják.
Ahogy közeledünk a 172,5 méter magas Sagradához, elhagyva az égbe meredő ciprusokat, a templom toronyerdeje első látásra robusztus, grandiózus, félelmetes, a teremtés erejét, nagyságát mutatja. Aztán egyre közelebbről nézve, ahogy elmerülünk a részletekben, a ráncos, kitüremkedésekkel teli oszlopok, falak megtelnek csúszó-mászó állatfigurákkal, csigákkal, madarakkal, növényi formákkal.
A homlokzaton pedig láthatóvá válnak Jézus életének jelenetei, az angyalok, az apostolok, az evangéliumi férfiak és asszonyok, a templombelsőben pedig az oszloprengeteg, az „ágak és lombok között” átszűrődő fényekkel. S amikor kilépünk, és újra eltávolodunk a templomtól, majd visszanézünk rá, már olyan, mintha élne. Ahogy az enyhe szélben hajladozó falevél megejtően szép és leírhatatlanul bonyolult mozgása, tánca megfelelő közelségből látható csupán, úgy a hegyvonulatok vagy a tengeröblök csak nagy távolságból mutatják lényük teljes képét az ember számára.
Mi, mai keresztények feltehetjük magunknak a kérdést: értjük-e még a Sagrada alkotójának lelki alapállását és a megformált kövekben rögzített mondanivalót? De úgy is fogalmazhatnánk: értjük-e már a kereszténységünk tágasságát? Van-e tapasztalatunk arról, hogy „a természet az Istennel való találkozás helye”, ahogy azt a világhírű lelki író, Jálics Ferenc SJ vallotta a szemlélődésről írt alapművében?
A száz esztendővel ezelőtt, 1926. június 10-én elhunyt Antoni Gaudít – akit Ferenc pápa tiszteletreméltónak nyilvánított, továbblendítve a 2003-ban megkezdett boldoggáavatási eljárását –, az embert és az építészt méltatva elgondolkodhatunk azon is, hogy
A modernista Le Corbusier, a francia építészet kiemelkedő alakja írta: „Gaudí nagy művész volt. Csak azok neve marad fenn, akik az emberek fogékony szívét megérintik.”
Másrészt, ha már napjainkról van szó, megjegyezzük, hogy a világhírű spanyol építész, a letisztultan látványos hídszerkezeteiről ismert Santiago Calatrava (a New York-i Ground Zerónál újraépített görög ortodox templom tervezője), aki Gaudí szellemi örökösének vallja magát, a Sagrada alkotóját abból a szempontból tartja előremutatónak, hogy felfedezte és alkalmazta a természetben rejlő strukturális logikát, amelyet a 21. században a modern számítógépes mérnöki tervezésbe is át lehet ültetni.
Gaudí géniusza, hogy egyszerre eredeti és előremutató. Univerzális és büszke, hűséges katalán, a néphez közeli; művei a múltat is magukba emelik.
A Sagrada Famílián kívül (hivatalos neve Temple Expiatori de la Sagrada Família – A Szent Család engesztelőtemploma) Gaudí számos más alkotása is bizonyítja a művész zsenijét (lásd képünkön az álomszerű, elengedett fantáziával és biztos arányérzékkel megoldott, felülmúlhatatlan Casa Batllót, amelynek mozaikjain Jézus- és Mária-monogramok is kacskaringóznak).
Könyvtárnyi irodalom foglalkozik a mester műveinek tudatosan és részletekbe menően kidolgozott forma- és színszimbolikájával, építészeti megoldásainak elemzésével, ezekre most nem térünk ki. Úgy gondolom, hogy a nagy művészek nagy alkotásait elsősorban látni kell, azután újra és újra találkozni a művekkel, amelyek önmagukért beszélnek – Gaudí esetében pedig még Valaki másról is.
Fotó: Körössy László, Csedő Enikő
Körössy László/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. június 14-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
