2026. február 18-án késő délután – hamvazószerdán, a nagyböjt kezdetének napján – a Szentatya az Aventinuson lévő Sant’Anselmo-templomban közös imádságot vezetett, amelyet bűnbánati körmenet követett a Santa Sabina-bazilikához.
A körmeneten bíborosok, érsekek, püspökök, a Sant’Anselmo bencés szerzetesei, a Santa Sabina domonkos atyái és hívők vettek részt. A Santa Sabina-bazilikában XIV. Leó pápa vezette az eucharisztikus ünneplést a hamu megáldásának és a hamvazásnak a szertartásával.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliáját közreadjuk.
Kedves testvéreim!
Minden liturgikus időszak kezdetén új örömmel fedezzük fel annak kegyelmét, hogy Egyház, Isten igéjének hallgatására egybehívott közösség vagyunk. Elért bennünket Joel próféta hangja, mely mindenkit kiszakít elszigeteltségéből, s egyszerre személyes és közösségi megtérésre ösztönöz bennünket: „Gyűjtsétek egybe népemet, szent közösséggé legyen! Hívjátok az öregeket, hozzátok a gyermekeket, még a csecsemőket is!” (Jo 2,16). Olyan személyeket említ, akiknek távollétét könnyen igazolni lehetne: a leggyengébbeket és a nagy összejövetelekre legkevésbé alkalmasakat. Ezután a próféta a vőlegényre és a menyasszonyra utal: mintha kiléptetné őket meghitt kapcsolatukból, hogy egy nagyobb közösség részének érezzék magukat. Majd a papok következnek, akik – mintegy kötelességből – már „az előcsarnok és az oltár között” állnak (vö. Jo 2,17); arra kapnak felszólítást, hogy sírjanak, és mindenki számára megtalálják a megfelelő szavakat: „Könyörülj, Uram, könyörülj népeden!” (Jo 2,17).
A nagyböjt ma is kiemelten közösségi időszak: „Gyűjtsétek egybe népemet, szent közösséggé legyen!” (Joel 2,16). Tudjuk, hogy egyre nehezebb összegyűjteni az embereket és népnek érezni magunkat – nem nacionalista és agresszív módon, hanem olyan közösségben, amelyben mindenki megtalálja a maga helyét.
El kell ismernünk, hogy ez ellentétes a közgondolkodással; mégis, amikor annyira természetesnek látszik tehetetlennek nyilvánítani magunkat egy lángoló világ láttán, ez valódi, tisztességes és vonzó alternatívát kínál. Igen, az Egyház azoknak a közösségeknek a próféciájaként is létezik, amelyek beismerik saját bűneiket.
A bűn természetesen személyes, de azokban a valós és virtuális közegekben ölt formát, amelyekben élünk, azokban a magatartásokban, amelyekkel kölcsönösen befolyásoljuk egymást – nem ritkán valódi gazdasági, kulturális, politikai, sőt vallási „bűnstruktúrákban”. A Szentírás tanítása szerint a bálványimádással szemben az élő Istenhez fordulni azt jelenti, hogy merjük vállalni a szabadságot, hogy egy exoduson, egy úton keresztül újra rátaláljunk. Nem vagyunk többé bénultak, merevek, saját álláspontunkban biztosak, hanem összegyűlünk, hogy elinduljunk és megváltozzunk. Milyen ritkán látunk olyan felnőtteket, akik szembenéznek önmagukkal és megtérnek! Milyen ritkán látunk olyan embereket, vállalkozásokat, intézményeket, amelyek elismerik, hogy tévedtek!
Ma közöttünk éppen erről a lehetőségről van szó. Nem véletlen, hogy sok fiatal – szekularizált környezetben is – ma minden korábbinál erősebben érzékeli e napnak, a hamvazószerdának a hívását.
Ezért ott kell elkezdenünk, ahol lehet, és azokkal, akik készek csatlakozni. „Nézzétek, most van itt az alkalmas idő! Most van itt az üdvösség napja!” (2Kor 6,2). Érezzük át tehát a nagyböjt misszionáriusi jelentőségét: nem azért, hogy eltereljük figyelmünket az önmagunkon végzendő munkáról, hanem hogy azt megnyissuk a sok nyugtalan és jó szándékú ember felé, akik az élet hiteles megújulásának útjait keresik, Isten országának és annak igazságának távlatában. „Ne mondhassák gúnyolódva: »Hol van hát Istenetek?«” (Joel 2,17). A próféta kérdése ösztönzés számunkra. Bennünket is emlékeztet azokra a gondolatokra, amelyeket mi váltunk ki azokban, akik kívülről szemlélik Isten népét.
Hatvan évvel ezelőtt, néhány héttel a II. vatikáni zsinat befejezése után, Szent VI. Pál nyilvánosan akarta elvégezni a hamvazás szertartását, láthatóvá téve mindenki számára – egy általános kihallgatás során a Szent Péter-bazilikában – azt a gesztust, amelyet ma mi is készülünk elvégezni. Úgy beszélt róla, mint „szigorú és megrendítő bűnbánati szertartásról” (VI. Pál: Általános kihallgatás, 1966. február 23.), amely ellentétes a közgondolkodással, ugyanakkor választ ad a kultúra kérdéseire. Így fogalmazott:
Ez a „bűnbánati pedagógia – mondta VI. Pál – két szempontból is meglepi a modern embert”: az első az, hogy „az ember mérhetetlenül képes az önáltatásra, az önszuggesztióra, önmaga módszeres becsapására az élet valóságát és annak értékeit illetően”. A második szempont „az alapvető pesszimizmus”, amelyet Montini pápa mindenütt tapasztalt: „Az emberi szellem megnyilvánulásainak túlnyomó része, melyet ma a filozófia, az irodalom, a szórakoztatóipar kínál nekünk – mondta –, odáig megy, hogy minden dolog elkerülhetetlen hiábavalóságát, az élet mérhetetlen szomorúságát, az abszurdum és a semmi metafizikáját hirdeti. Az emberi szellemnek ez az önkifejeződése a hamu apológiája.”
Mi ma felismerhetjük az e szavakban rejlő próféciát, és a ránk hintett hamuban érezhetjük a lángoló világ súlyát, egész városokét, melyeket a háború rombolt szét:
„Hol van hát Istenetek?” – kérdezik a népek. Igen, kedves testvéreim, ezt kérdezi tőlünk a történelem, de azt megelőzően a lelkiismeretünk: nevezzük nevén a halált, hordozzuk magunkon a jeleit, de tegyünk tanúságot a feltámadásról! Bűneink felismerése, hogy megtérjünk, már a feltámadás előjele és róla való tanúságtétel: azt jelenti ugyanis, hogy nem maradunk a hamuban, hanem felállunk és újjáépítünk. Akkor a húsvéti szent háromnap, melyet majd nagyböjti utunk csúcspontján ünneplünk, feltárja teljes szépségét és jelentését. Úgy teszi ezt, hogy a bűnbánat által bevon bennünket az átmenetbe a halálból az életre, a tehetetlenségből Isten lehetőségeibe.
A régi és a mai kor vértanúi ezért ragyognak, mint húsvét felé vezető utunk úttörői. A nagyböjti stációk ősi római hagyománya – melynek a mai az első állomása – nevelő erejű: egyszerre utal a zarándokként való útra kelésre és a megállásra – statio – a vértanúk „emlékei” mellett, amelyek fölé Róma bazilikái épültek. Vajon nem ösztönzés ez arra, hogy nyomába eredjünk azoknak a csodálatos tanúságtételeknek, amelyekkel immár az egész világ tele van? Ismerjük meg a helyeket, történeteket és neveket, azokét, akik a jézusi boldogságok útját választották, és annak következményeit teljes mértékben vállalták! Elvetett magvak megszámlálhatatlan sokasága, melyek – még amikor úgy tűnt, hogy elvesznek, eltemetve a földben – bőséges aratást készítettek elő, amelynek begyűjtése ránk vár. A nagyböjt – amint az evangélium is sugallta – megszabadít bennünket attól a vágytól, hogy mindenáron észrevétessük magunkat (vö. Mt 6,2.5.16), s inkább arra tanít, hogy
Ez az a mély összhang, amely a böjtölő, imádkozó és szerető ember rejtekében létrejön az élet Istenével, a mi Atyánkkal és mindenki Atyjával. Felé irányítsuk – mértékletesen és örömmel – egész valónkat, egész szívünket!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
