Április 17-én délelőtt a Szentatya repülőn érkezett Yaoundéból Doualába, hogy misét mutasson be a Japoma Stadionban. Az eucharisztikus ünneplés végén Douala érseke, Samuel Kleda érsek mondott köszönetet a pápának. A misét követően a Szentatya még ellátogatott a doualai Szent Pál Katolikus Kórházba.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa homíliáját teljes terjedelmében közreadjuk.
Kedves testvéreim!
Az evangélium, melyet hallottunk (Jn 6,1–15), az egész emberiség számára az üdvösség igéje. Ma mindenütt ezt az örömhírt hirdetik, mely a kameruni egyház számára Isten szeretetének és a köztünk lévő közösségnek gondviselésszerű hirdetéseként hangzik fel.
János apostol tanúságtétele ugyanis egy nagy sokaságról beszél (vö. Jn 6,2–5), amilyen most ezen a helyen mi is vagyunk. Ennek a hatalmas tömegnek azonban nagyon kevés élelme van: mindössze „öt kenyér és két hal” (Jn 6,9). Ezt az aránytalanságot látva Jézus ma minket kérdez, ahogyan akkor tanítványait kérdezte: Miként oldjátok meg ezt a problémát? Látjátok, mennyi éhező, az élet terheitől szenvedő ember van. Mit tesztek?
Ez a kérdés mindannyiunkhoz szól: szól az apákhoz és az anyákhoz, akik családjukat őrzik. Szól az Egyház pásztoraihoz, akik az Úr nyáját őrzik. Szól mindazokhoz, akik társadalmi és politikai felelősséget viselnek a népért és annak javáért.
Ez a szükség arra emlékeztet bennünket, hogy teremtmények vagyunk. Ennünk kell ahhoz, hogy élhessünk.
Nem vagyunk Isten. De ha már őt említjük, feltehetjük a kérdést: hol van Isten, amikor az emberek éheznek? Jézus, miközben válaszainkra vár, megadja a maga válaszát: „Jézus vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta a letelepedett embereknek, ugyanígy adott a halból is, amennyit csak akartak” (Jn 6,11). Egy súlyos probléma úgy oldódik meg, hogy megáldják azt a kevés ételt, ami van, és megosztják mindazokkal, akik éheznek. A kenyerek és a halak megszaporodása a megosztásban megy végbe: ez a csoda! Van kenyér mindenki számára, ha mindenkinek adunk.
Figyeljük meg jól Jézus mozdulatát: amikor Isten Fia kezébe veszi a kenyeret és a halakat, mindenekelőtt hálát ad. Hálás az Atyának ezért a jótéteményért, amely ajándékká és áldássá válik az egész nép számára. Így a táplálék bőségessé válik: nem kell a szükséghelyzet miatt porciózni, az emberek nem vetik rá magukat egymással veszekedve, nem pazarolják el azok, akik degeszre eszik magukat mások szeme láttára, miközben azoknak semmilyen ennivalójuk sincs. Krisztus kezéből tanítványai kezébe jutva az étel megszaporodik mindenki számára, sőt még több is lesz a szükségesnél (vö. Jn 6,12–13).
Látva, amit Jézus tett, az emberek csodálattal kiáltják: „Ez valóban a próféta!” (Jn 6,14), vagyis az, aki Isten nevében beszél, a Mindenható Igéje. Ez igaz is, de Jézus nem saját sikere érdekében mondja ezeket a szavakat: nem akar királlyá válni (vö. Jn 6,15), mert azért jött, hogy szeretetből szolgáljon, nem pedig azért, hogy uralkodjon.
Minden együttérző és megbocsátó gesztus, minden jó kezdeményezés egy falat kenyér a gondoskodásra szoruló emberiség számára. És mégis, ez nem elegendő. A testet tápláló ételhez ugyanolyan szeretettel hozzá kell kapcsolni a lélek táplálékát, mely táplálja lelkiismeretünket, és megtart bennünket a félelem sötét órájában, a szenvedés homályában. Ez a táplálék Krisztus, aki mindig bőséggel táplálja Egyházát, és testével erősít meg utunkon.
Testvéreim, az eucharisztia, melyet most ünneplünk, ezért a megújult hit forrásává válik, mert Jézus jelen van közöttünk. A szentség nem egy időben távoli emléket elevenít fel, hanem olyan „kompániát” valósít meg [egy-kenyeret-evő-közösséget (cum: ’-val, -vel’ + panis: ’kenyér’)], amely átalakít bennünket, mert megszentel bennünket. Boldogok, akik meghívást kaptak az Úr vacsorájára! Az eucharisztia körül ez az asztal a remény hirdetésévé válik a történelem megpróbáltatásai és a körülöttünk tapasztalt igazságtalanságok közepette. Isten szeretetének jelévé válik, aki Krisztusban arra hív bennünket, hogy osszuk meg azt, amink van, hogy az megszaporodjon az egyházi testvériségben.
Az Úr átöleli az eget és a földet, ismeri szívünket, és mindazokat a helyzeteket, örömtelieket és szomorúakat egyaránt, amelyeket megélünk. Annak érdekében, hogy megmentsen bennünket, emberré lett. Osztozni akart az emberlét szükségletein, kezdve a legegyszerűbb és legmindennapibb szükségletekkel. Az éhség tehát nemcsak a mi ínségünket tárja fel, hanem mindenekelőtt az ő szeretetét:
Nyilvánvaló, hogy ha Krisztus tanúi vagyunk, ha utánozzuk szeretetből fakadó tetteit, az gyakran nehézségekkel jár, akadályokba ütközik, kívül s belül egyaránt, ahol a gőg megronthatja a szívünket. Ilyenkor azonban ismételjük meg a zsoltárossal: „Világosságom és üdvösségem az Úr, kitől félnék?” (Zsolt 27,1). Még ha olykor meg is ingunk, Isten mindig bátorít bennünket: „Remélj az Úrban, bátran cselekedj, szíved legyen erős, és bízzál az Úrban!” (Zsolt 27,14).
Kedves fiatalok, különösen hozzátok fordulok ezzel a felhívással, mert Afrika földjének szeretett gyermekei vagytok! Jézus testvéreiként sokszorozzátok meg talentumaitokat a benneteket vezérlő hittel, állhatatossággal és barátsággal! Ti legyetek az első arcok és kezek, melyek elviszik felebarátaitoknak az élet kenyerét: a bölcsesség táplálékát, a felszabadulás táplálékát mindattól, ami nem táplál, hanem inkább összezavarja jó vágyainkat és megfoszt bennünket méltóságunktól.
Még a ti oly termékeny országotokban, Kamerunban is sokan megtapasztalják a szegénységet, mind az anyagit, mind a lelkit. Ne hagyjátok, hogy eluralkodjon rajtatok a reménytelenség és a csüggedés! Utasítsátok el az elnyomás és az erőszak minden formáját, melyek könnyű haszonnal kecsegtetnek, de megkeményítik és érzéketlenné teszik a szívet! Ne feledjétek, hogy népetek ennél a földnél is gazdagabb, mert kincse az értékeiben rejlik: a hitben, a családban, a vendégszeretetben, a munkában. Vállaljatok hát főszerepet a jövő alakításában, követve a hivatást, amelyet Istentől kaptatok, és ne engedjetek azoknak a kísértéseknek, amelyek elpazarolják erőiteket, és nem szolgálják a társadalom előrehaladását.
Hogy büszke lelketek egy új világ próféciájává váljon, vegyétek példának azt, amit az Apostolok cselekedeteiben hallottunk! Az első keresztények ugyanis bátor tanúságot tesznek az Úr Jézusról a nehézségek és fenyegetések közepette, és kitartanak a gyalázkodások között is (vö. ApCsel 5,40–41). Ezek a tanítványok „továbbra is mindennap tanítottak, a templomban és a házakban hirdették, hogy Jézus a Krisztus” (ApCsel 5,42), vagyis a Messiás, a világ Megváltója. Igen, az Úr megszabadít a bűntől és a haláltól.
Ennek az evangéliumnak az állhatatos hirdetése minden keresztény küldetése: ez az a küldetés, amelyet különösen rátok, fiatalokra, és az egész kameruni Egyházra bízok. Váljatok örömhírré országotok számára, amint az például Boldog Floribert Bwana Chui a kongói nép számára.
Testvéreim,
A feltámadott Jézus hirdetése azt jelenti, hogy az igazságosság jeleit rajzoljuk a szenvedő és elnyomott földre, a béke jeleit a rivalizálás és a korrupció közepette, a hit jeleit, melyek megszabadítanak bennünket a babonától és a közömbösségtől. Ezzel az evangéliummal a szívünkben hamarosan részesedünk az eucharisztikus kenyérből, mely az örök életre táplál bennünket. Örvendező hittel kérjük az Urat, hogy sokasítsa meg köztünk ajándékát mindenki javára!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
