Április 2-án, nagycsütörtök délelőtt, a Szent Péter-bazilikában XIV. Leó pápa vezette a krizmaszentelési misét. A pápával együtt miséztek a Rómában jelen lévő bíborosok, püspökök, egyházmegyés és szerzetespapok. Az eucharisztikus ünneplés során a papok megújították a szenteléskor tett ígéreteiket; ezt követte a betegek olajának, a katekumenek olajának és a krizmának a megáldása.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa homíliáját teljes terjedelmében közreadjuk.
Kedves testvéreim!
Immár a húsvéti szent háromnap küszöbén állunk. Az Úr ismét elvezet bennünket küldetésének csúcspontjára, hogy kínszenvedése, halála és feltámadása küldetésünk szívévé váljon. Amit most ugyanis újra átélünk, magában hordozza azt az erőt, amely képes átalakítani azt, amit az emberi gőg rendszerint megmerevít: identitásunkat és helyünket a világban.
Az első évben, amikor Róma püspökeként a krizmaszentelési misét vezetem, arról a küldetésről szeretnék veletek elmélkedni, amelyre Isten az ő népeként felszentel bennünket. Ez a keresztény küldetés ugyanaz, mint Jézusé, nem pedig más. Ebben mindenki saját hivatása szerint és a Lélek hangja iránti egészen személyes engedelmességében részesedik, de sosem a többiek nélkül, sosem elhanyagolva vagy megszakítva a közösséget másokkal! Mi, püspökök és papok, ígéreteink megújításával egy misszionárius nép szolgálatában állunk.
Amit küldetésének csúcspontján Jézus megél, azt elővételezi Izajás jövendölése, amelyre a názáreti zsinagógában Jézus olyan igeként utal, amely „ma” beteljesedik (vö. Lk 4,21). A húsvét órájában ugyanis végleg világossá válik, hogy Isten azért szentel fel, hogy elküldjön. „Elküldött engem” (Lk 4,18) – mondja Jézus, s ezzel írja le azt a mozgást, amely az ő testét a szegényekhez, a foglyokhoz, a sötétben botladozókhoz és az elnyomottakhoz köti. Mi, az ő testének tagjai pedig „apostolinak” nevezzük az elküldött Egyházat, amely túllép önmagán, és Istennek van szentelve teremtményei szolgálatában: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20,21).
Tudjuk, hogy az elküldetés mindenekelőtt elszakadást jelent, vagyis annak kockázatát, hogy elhagyjuk a megszokottat és a biztosat, hogy belépjünk az újba. Érdekes, hogy „a Lélek erejével” (Lk 4,14), aki a Jordánban történt megkeresztelkedése után leszállt rá, Jézus visszatér Galileába, és eljut „Názáretbe, ahol nevelkedett” (Lk 4,16). Ez az a hely, amelyet most el kell hagynia. „Szokása szerint” (Lk 4,16) cselekszik, de azért, hogy új időszakot nyisson meg. Most végleg el kell indulnia abból a faluból, hogy megérjen mindaz, ami ott sarjadt, szombatról szombatra, Isten igéjének hűséges hallgatásában. Ugyanígy másokat is meghív arra, hogy útra keljenek, kockáztassanak, hogy semmilyen hely ne váljon akollá, semmilyen identitás ne váljon odúvá.
Kedves testvéreim, mi Jézust követjük, aki „az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, és szolgai alakot öltött” (Fil 2,6–7):
Istengyermeki méltóságunkat nem lehet elvenni tőlünk, és nem is veszhet el; de életünk kezdeti kapcsolatai, helyei és tapasztalatai sem törölhetők ki. Sok jónak vagyunk örökösei, ugyanakkor egy olyan történet korlátainak is, amelybe az evangéliumnak fényt és megmentést, bocsánatot és gyógyulást kell hoznia. Így nincs küldetés anélkül, hogy kiengesztelődnénk eredetünkkel, a kapott nevelés ajándékaival és korlátaival; ugyanakkor nincs béke indulás nélkül, nincs tudatosság elszakadás nélkül, nincs öröm kockázat nélkül. Krisztus teste vagyunk, ha előre haladunk, számot vetve a múlttal anélkül, hogy az foglyul ejtene bennünket:
Ez a küldetés egyik első titka. És ezt nem egyszer tapasztaljuk meg, hanem minden újrainduláskor, minden egyes alkalommal, amikor újra küldetést kapunk.
Jézus útja feltárja előttünk, hogy a vesztésre és a kiüresedésre való készség nem önmagáért való, hanem a találkozás és a meghittség feltétele.
Nehezen vetjük bele magunkat egy ennyire kiszolgáltatott küldetésbe, mindazonáltal nincs „örömhír a szegényeknek” (vö. Lk 4,18), ha a hatalom jeleivel közeledünk feléjük, és nincs valódi felszabadítás, ha nem válunk szabaddá a birtoklástól. Itt érintjük a keresztény küldetés második titkát. Az elszakadás után következik a találkozás törvénye. Tudjuk, hogy a történelem folyamán a küldetést nem egyszer eltorzította a hatalom logikája, mely teljesen idegen Jézus Krisztus útjától. Szent II. János Pál világosan és bátran ismerte el, hogy
Következésképpen ma már elsődleges fontosságú szem előtt tartanunk, hogy sem a lelkipásztori életben, sem társadalmi és politikai téren a jó nem származhat az erőszakos mások fölé kerekedésből. A nagy misszionáriusok a tapintatos közeledés tanúi: módszerük az élet megosztása, az önzetlen szolgálat, a minden számító stratégiáról való lemondás, a párbeszéd és a tisztelet. Ez a megtestesülés útja, amely újból és újból az inkulturáció formáját ölti. Az üdvösséget ugyanis minden ember csak az anyanyelvén fogadhatja be. „Hogyan hallja hát őket mindegyikünk a saját anyanyelvén?” (ApCsel 2,8).
A pünkösd meglepetése akkor ismétlődik meg, amikor nem akarjuk mi uralni Isten idejét, hanem bízunk a Szentlélekben, aki „ma is jelen van, mint Jézus és az apostolok idejében: jelen van és működik, megelőz bennünket, többet és jobban dolgozik nálunk; nekünk nem az a feladatunk, hogy felébresszük és másokhoz vigyük, hanem elsősorban az, hogy felismerjük, befogadjuk, együttműködjünk vele, utat nyissunk neki, kövessük őt. Jelen van, és sosem csüggedt el korunk láttán; ellenkezőleg, mosolyog, táncol, behatol, áthat, körülölel, és eljut oda is, ahová mi sosem gondoltuk volna”. [2]
Ahhoz, hogy megteremtsük az összhangot ezzel a láthatatlannal, egyszerűséggel kell megérkeznünk oda, ahová küldetünk, tiszteletben tartva azt a titkot, amelyet minden személy és minden közösség magában hordoz. Vendégek vagyunk: azok vagyunk püspökként, papként, szerzetesnőként és szerzetesként, keresztényként. Ahhoz ugyanis, hogy befogadjunk, meg kell tanulnunk befogadottá válni. Még azok a helyek sem meghódítandó vagy visszahódítandó területek, ahol a szekularizáció a legelőrehaladottabbnak tűnik: „Ezekben a hatalmas emberi térségekben olyan új kultúrák születnek, ahol a keresztény ember már nem meghatározó előmozdítója vagy megteremtője az értelemnek. Ezektől a keresztény más nyelvezetet, szimbólumokat, üzeneteket és mintákat kap, amelyek az élet – a Jézus evangéliumával gyakran ellentétes – új irányait kínálják. […] El kell jutni oda, ahol az új elméletek és paradigmák keletkeznek, Jézus szavával el kell érni a város lelkének legmélyebb magjáig.” [3]
Van a keresztény küldetésnek egy harmadik dimenziója is, amely talán a legradikálisabb. Már a názáreti lakosok Jézus beszédére adott heves reakciójában megmutatkozik a meg nem értés és az elutasítás drámai lehetősége: „Ezt hallva mind haragra gerjedtek a zsinagógában; felpattantak, kiűzték a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák” (Lk 4,28–29). Bár a mai szentmise olvasmánya ezt a részt kihagyta, mivel az a ma esti miséhez tartozik, mégis arra kötelez bennünket, hogy ne meneküljünk el, hanem „menjünk át” a megpróbáltatáson, miként Jézus, aki „áthaladt köztük, és eltávozott” (Lk 4,30). A kereszt a küldetés része: az elküldetés keserűbbé és félelmetesebbé válik, ugyanakkor ingyenesebbé és erőteljesebbé is. A világ imperialista megszállása így belülről szakíttatik meg, a mindezidáig törvényszerűvé vált erőszak pedig lelepleződik. A szegény, fogoly, elutasított Messiás a halál sötétségébe zuhan, de így egy új teremtést hoz a világosságra.
Hány feltámadást tapasztalhatunk meg mi is, amikor a védekező magatartástól megszabadulva aláereszkedünk a szolgálatba, mint a földbe hulló mag! Az életben kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor úgy tűnik, mindennek vége. Ilyenkor azt kérdezzük magunktól, nem volt-e hiábavaló a küldetés. Igaz: Jézustól eltérően mi kudarcokat is átélünk, melyekhez saját elégtelenségünk vagy mások elégtelensége, gyakran pedig a felelősségek, a fények és árnyak bonyolult összefonódása vezet. Mégis magunkévá tehetjük sok tanú reményét. Egyet külön is felidézek, aki számomra különösen kedves. Halála előtt egy hónappal a lelkigyakorlatos jegyzetfüzetébe a szent püspök, Óscar Romero azt írta: „A Costa Rica-i nuncius közeli veszélyre figyelmeztetett éppen ezen a héten… A váratlan körülményekkel Isten kegyelmének segítségével kell szembenézni. Jézus Krisztus segítette a vértanúkat, és ha szükséges lesz, nagyon közel fogom őt magamhoz érezni, amikor őrá bízom utolsó leheletemet.
Ahhoz, hogy boldog és bizakodó legyek, elég számomra, ha bizonyossággal tudom, hogy őbenne van életem és halálom, hogy bűneim ellenére is belé helyeztem bizalmamat, és nem fogok megszégyenülni, és mások majd nagyobb bölcsességgel és szentséggel folytatják a munkát az Egyházért és a hazáért.”
Kedves testvéreim, a szentek írják a történelmet. Ez a Jelenések könyvének az üzenete. „Kegyelem és békesség nektek […] Jézus Krisztustól, a hűséges tanútól, a halottak elsőszülöttétől és a föld királyainak fejedelmétől!” (Jel 1,5). Ez a köszöntés sűrítve fejezi ki Jézus útját egy olyan világban, amelyet egymással küzdő hatalmak pusztítanak. Ebben a világban egy új nép születik, nem áldozatoké, hanem tanúké. A történelem e sötét órájában Istennek úgy tetszett, hogy elküldjön bennünket, hogy Krisztus illatát terjesszük ott, ahol a halál szaga terjeng. Újítsuk meg „igenünket” erre a küldetésre, mely egységet kér tőlünk és békét hoz. Igen, itt vagyunk! Győzzük le a tehetetlenség és a félelem érzését!
Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.
JEGYZETEK
[1] Szent II. János Pál: Incarnationis mysterium. A 2000. év nagy jubileumát meghirdető bulla (1998. november 29.), 11.
[2] Carlo M. Martini: Tre racconti dello Spirito, Centro Ambrosiano, Milano, 1997, 11.
[3] Ferenc pápa: Evangelii gaudium apostoli buzdítás (2013. november 24.), 73–74.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
