XIV. Leó pápa a fiatalokhoz: Jézust követve azzá válunk, akik valójában vagyunk

XIV. Leó pápa a fiatalokhoz: Jézust követve azzá válunk, akik valójában vagyunk

November 21-én délelőtt a Szentatya a Lazio tartomány egyházmegyéiből érkezett fiatalokkal találkozott a VI. Pál teremben, a részegyházakban 2026. november 22-én tartott 41. ifjúsági világnap előestéjén.

A hit megéléséről, az életszentségre szóló meghívásról, a hivatás felismeréséről, az egyházi közösség fontosságáról és a gyónás szentségéről beszélgetett a fiatalokkal. Hangsúlyozta, hogy az életszentség nem teljesítmény, hanem Isten ajándéka, amely Jézus követése által bontakozik ki bennünk. Arra bátorította a fiatalokat, hogy bízzanak Krisztus szeretetében, és merjenek tartós, örökre szóló döntéseket hozni.

Az alábbiakban a teljes beszélgetés szövegét közreadjuk, amelyet XIV. Leó pápa folytatott az olasz fiatalokkal.

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

Béke veletek!

[Baldassare Reina bíboros, általános helynök köszöntője]

Első kérdés:

– Szentatya, Chiara vagyok, huszonhat éves. Ma délelőtt találkoztunk néhány fiatallal, akik tanúságot tettek arról az egyszerű és merész vágyukról, hogy teljes mélységében megéljék keresztségi hivatásukat. Gyakran azonban nehéz következetesen és hitelesen megélni a hitet, és hagyjuk, hogy eluralkodjon rajtunk a bizonytalanság és a kétely. Ezért kérjük, adjon tanácsot, hogyan juthatunk túl a hitbeli szárazság időszakain, és hogyan segíthetünk a körülöttünk élőknek is szembenézni az életútjuk során jelentkező nehézségekkel és megpróbáltatásokkal.

A Szentatya válasza:

– Mindenekelőtt: jó napot kívánok! Szeretettel köszöntelek mindnyájatokat! Mindig öröm számomra találkozni veletek, és kérdéseitekből kiindulva együtt gondolkodni veletek. Azzal szeretném kezdeni, amit Chiara az imént mondott: „Gyakran nehéz megélni a hitet.” Vajon ezen a szón, hogy „hit”, mindannyian rögtön ugyanazt értjük? Az egyházban a „hit” azt jelenti, hogy követjük Jézus Krisztust, Isten Fiát, a világ Üdvözítőjét. Nehéz ez? Igen, azt mondhatjuk, hogy olykor nehéz. De nem úgy nehéz, mint egy matematikai feladat vagy egy filozófiai probléma. A keresztény hit mindenekelőtt baráti kapcsolat Jézussal és azokkal, akiket ő maga hívott meg követésére előttünk, velünk együtt, és azokkal is, akiket utánunk fog meghívni. Ez a kapcsolat fényt vet az általunk megtapasztalt bizonytalanságokra, mert arra ösztönöz, hogy az evangélium fényében olvassuk és annak tükrében szemléljük életünket. Így felismerjük, hogy

Két tanácsot adok nektek: az első, hogy fedezzétek fel az evangéliumban azokat a szavakat és gesztusokat, amelyekkel Jézus kifejezi irántunk való szeretetét, és napról napra ízlelgessétek őket a Szentírás lapjain; a második pedig, hogy járjatok együtt az egyházban testvéreitekkel, mert Jézus kezdettől fogva tanítványokat akart maga köré gyűjteni, és közösséget akart formálni belőlük. Ahogyan ma délelőtt is együtt vagyunk: amikor összegyűlünk, mindig könnyebb hinni és túljutni a nehéz pillanatokon. Ezért az ilyen találkozások, mint a ma délelőtti is, nagy örömmel töltenek el bennünket. Köszönöm!

Második kérdés:

– Szentatya, Flavio vagyok, húszéves. Ezen a napon megújítjuk keresztségi fogadalmunkat, hogy ismét elfogadjuk az életszentségre szóló meghívást, és változást hozzunk ebbe a világba.

Mi, fiatalok azonban gyakran úgy érezzük, hogy teljesítenünk kell, vagyis azt érezzük, hogy nem lehetünk gyengék, mert mindig bizonyítanunk kell valamit másoknak. Ez valójában ellentmondani látszik az életszentség utáni vágyunknak, mert szinte kényszert érzünk arra, hogy tökéletesek legyünk. Hogyan élhetjük meg hát igazán az életszentség utáni vágyunkat úgy, hogy számolunk embervoltunkkal, és továbbra is elkötelezett része maradunk konkrét valóságunknak?

A Szentatya válasza:

– Egy újabb jó kérdés! A te szavaiddal élve azt kell mondanunk, hogy az életszentség nem stresszt okozó teljesítmény, és nem is egy újabb elvárás, amelynek meg kell felelnünk. Épp ellenkezőleg: az életszentség ajándék, meghívás, amely megfelel annak a mély vágyunknak, hogy megtaláljuk a boldogságot, hogy boldogok legyünk. Életszentségünk akkor bontakozik ki és lesz érett, ha követjük Jézus Krisztust, anélkül, hogy másokkal versengenénk. Ő, a Szent az, aki megszentel és a saját képmására formál bennünket. Kedves fiatalok, milyen szeretetre méltó, milyen csodálatos Jézus Istene, az az Isten, aki maga Jézus! Ha vele vagyunk, megszabadulunk attól a nyomasztó kényszertől, hogy folyton számolgassuk a tetteinket, és saját erőnkből akarjuk elérni az üdvösséget. Krisztus üdvözít bennünket,

Ez valóban alternatív és meggyőző életmód, amely Jézus követőinek új arcán keresztül új arcot ad a világnak. Köszönöm!

Hírdetés

Harmadik kérdés:

– Szentatya, Francesca vagyok, huszonkét éves. Sokan közülünk életük fontos döntései előtt állnak. Ahogy közeledünk a felnőttkorhoz, a hivatás kérdése lényegi fontosságúvá válik annak felismeréséhez, hogy melyik úton kell járnunk. Ezért mindenekelőtt szeretnénk megtudni, hogyan élte meg Ön a saját hivatásának felismerését. Arra is kérjük, mutasson nekünk néhány eszközt, amelyek segítségével elfogadhatjuk Isten ránk vonatkozó boldogságtervét.

A Szentatya válasza:

– Köszönöm ezt a kérdést. A magam életkorában azt mondhatom nektek, hogy Isten mindig hív bennünket; és hogy a hivatástisztázás azt jelenti, hogy az Úrral párbeszédben élünk, megosztjuk vele mindennapi tapasztalatainkat és döntéseinket. A ti korotokban ez a párbeszéd természetesen minden fiatal kérdéseit érinti: kivé váljak, ki legyek, kivel és kiért éljek? Szívünkben egyes kérdések különösen fájdalmasan visszhangozhatnak, amikor úgy érezzük, hogy nem vagyunk elég jók, vagy olyan szegénység és igazságtalanság terhét hordozzuk, amelyről nem mi tehetünk.

És fontos történelmi időszakban élitek ezeket az éveket. A jelen kihívásai és ígéretei, fenyegetései és reményei közepette a feltámadt Jézus velünk jár. Az egyházban ösztönzést és segítséget találunk. Az egyház például arra ösztönöz, hogy „örökre” szóló döntéseket hozzunk. Igen, az egyház hűséges, tartós, a nehézségeket is kiálló döntésekre nevel, mert Isten szeretete örökre szól. Az egyház segítsége pedig személyekben, az egyházi élet rendszeres alkalmaiban, helyekben, lelki és szeretetszolgálati tapasztalatokban ölt konkrét formát, akiken, illetve amelyeken keresztül meghallhatjuk a bennünket hívó élő Igét. Örömmel mondhatom nektek, hogy velem is így történt!

Negyedik kérdés:

– Szentatya, José vagyok, tizenkilenc éves. A keresztség szentsége az egyházhoz tartozás ajándékában részesít bennünket: hitünk az Úrral való mély kapcsolatból születik, és a közösség körében teljesedik ki. A tanúságtétel milyen módját alakítsuk ki, hogy ne essünk abba a veszélybe, hogy hitünket magányos harcosokként, önmagunk körül forogva vagy elszigetelten éljük meg? Hogyan hirdethetjük az egyház szépségét azoknak a fiataloknak, akik úgy érzik, hogy az egyháztól „távol” élnek?

A Szentatya válasza:

– A kérdésre úgy fogok válaszolni, hogy szeretnélek kissé elgondolkodtatni benneteket két dologról. Az első: José Francisco azt mondta, hogy a hit „az Úrral való mély kapcsolatból születik, és a közösség körében teljesedik ki”. Pedig ennek a fordítottját is mondhatnánk: a hit a közösségben, a hívőkkel való találkozás révén születik, és az Úrral való mély kapcsolatban teljesedik ki.

A két szempont összetartozik, mert a hit nem zár be sem egy közösségbe, sem önmagunkba, hanem mindig megnyit Isten és felebarátunk felé. Ezért volt olyan kedves Ferenc pápának a „kilépni” ige. Gondoljunk csak bele: minden vasárnap összegyűlünk az Úr asztala körül, hogy megünnepeljük az eucharisztiát, hogy utána kilépjünk és bevigyük az ő szeretetét a mindennapi életbe.

Ebből következik a második, elgondolkodtató állítás: nincsenek távoliak! Mert Isten mindenkihez közel van, azokhoz is, akiket mi távolinak tartunk, vagy akik maguk gondolják úgy, hogy távol vannak. Isten senkit sem taszít el magától, mert velünk akar élni! Ezért a többiek a felebarátaink: felebarátunkat nem mi választjuk meg.

Mivel imádságunkban azt mondjuk: „Mi Atyánk”, megtanuljuk testvérünknek felismerni azt is, aki távolinak tűnik, vagy ellenfélként viselkedik velünk.

Köszönöm!

Ötödik kérdés:

– Szentatya, Maria Teresa vagyok, tizennyolc éves. A következő, szöuli ifjúsági világtalálkozó témájául Jézusnak ezt a mondatát választotta: „Bátorság, én legyőztem a világot!” Ez az ígéret reményt ad nekünk, és emlékeztet arra, hogy ő már győzött. Legyőzte a halált, legyőzte a rosszat, a bűneink fölött is győzelmet aratott. Ezért örülnénk, ha mondana néhány szót arról, hogyan élhetjük meg mi, mai fiatalok a gyónás szentségét, ezt a különleges találkozást Jézussal, aki továbbra is bátorít bennünket utunkon. Köszönöm!

A Szentatya válasza:

– Igen, az utolsó vacsorán Jézus azt mondta tanítványainak: „A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, én legyőztem a világot!” (Jn 16,33). E szavakat hallva megértjük, mit jelent győzni, és milyen győzelemmel ajándékoz meg bennünket az Úr. Annak, ahogyan Krisztus legyőzte a világot, neve van: üdvösségnek hívjuk. Ez a győzelem egyáltalán nem tévesztendő össze annak az embernek az erőszakos magatartásával, aki mások elpusztításával kerekedik felül. Ezt jól eszünkbe kell vésnünk ebben a világban, ebben a versengő világban, ahol az erőre épülő kultúra, a kihívás és a háború kultúrája megmérgez minden találkozást, és összecsapássá, versengéssé változtatja. Ezzel szemben ott van Jézus példája, ott van Jézus élete:

Ezért, miközben keresztre feszítik, így szól: „Atyám, bocsáss meg nekik!” (Lk 23,34).

Ez a mérhetetlen jóság arra hív bennünket, hogy jót tegyünk. Maria Teresa, a kérdésedre válaszolva tehát: a gyónás az a szentség, amelyben egészen személyesen, valóságosan, szemtől szemben az Úrral éljük át a megváltást. Ezért valóban szabadon távozunk belőle: szabadon arra, hogy úgy szeressünk, ahogyan ő szeretett bennünket.

[A keresztségi ígéretek megújítása]

[Áldás]

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »