Április 11-én este a Szentatya imavirrasztást vezetett a béke ajándékáért a Szent Péter-bazilikában. Az elmúlt napokban többször is kérte a híveket, hogy a világ minden tájáról csatlakozzanak ehhez az imához, és közösen kérjék Szűz Mária közbenjárására a béke ajándékát Istentől.
A dicsőséges olvasó titkait imádkozták a vatikáni bazilikában, az imádságot bibliai részek és egyházatyák elmélkedéseinek felolvasása kísérte. Jézus feltámadását, mennybemenetelét, a Szentlélek leszállását, Mária mennybevételét és Máriát mint a menny és a föld királynéját szemlélve a világ minden földrészéről érkezett hívek – a kórus énekével kísérve – szimbolikusan gyújtottak egy-egy mécsest az Assisi békelángról.
Leó pápa a dicsőséges titkok elimádkozása után vette át a szót, teljes beszédének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim!
Imádságotok annak a hitnek a kifejeződése, amely Jézus szava szerint hegyeket mozdít (vö. Mt 17,20). Köszönöm, hogy elfogadtátok meghívásomat, és összegyűltetek itt, Szent Péter sírjánál, valamint a világ sok más helyén, hogy a békéért könyörögjetek. A háború megoszt, a remény egyesít. Az erőszak eltipor, a szeretet felemel. A bálványimádás elvakít, az élő Isten megvilágosít. Szeretett testvéreim, elég egy kicsinyke hit, egy morzsányi hit ahhoz, hogy mint emberiség és az emberiséggel együtt szembenézzünk a történelem e drámai órájával. Az imádság ugyanis nem mentsvár, hogy kibújjunk a felelősség alól, nem érzéstelenítőszer, hogy elkerüljük a megannyi igazságtalanság által kiváltott fájdalmat. Épp ellenkezőleg: a halálra adott legszabadabb, legegyetemesebb és legfelforgatóbb válasz: olyan nép vagyunk, amely már most feltámad! Mindannyiunkban, minden emberben a belső Mester ugyanis békére tanít, találkozásra ösztönöz, és imádságra sarkall. Emeljük hát fel tekintetünket!
Szent II. János Pál, a béke fáradhatatlan tanúja, megrendülten mondta az iraki válság idején 2003-ban: „Én ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely átélte és túlélte a második világháborút. Kötelességem, hogy elmondjam minden fiatalnak, a nálam fiatalabbaknak, akik nem élték át azt: »Soha többé háborút!«, ahogyan VI. Pál mondta az Egyesült Nemzetek Szervezeténél tett első látogatásakor. Minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk! Jól tudjuk, hogy a béke nem lehetséges minden áron. De mindannyian tudjuk, milyen nagy ez a felelősség” (Úrangyala, 2003. március 16.). Ma este magamévá teszem ezt az időszerű felhívást.
A gondolatok, a szavak és a tettek így összetörik a rossz démoni láncát, és Isten országának szolgálatába állnak: ebben az országban nincs kard, sem drón, sem bosszú, sem a rossz bagatellizálása, sem igazságtalan haszon, hanem csak méltóság, megértés és megbocsátás. Itt találunk gátat annak a mindenhatósági tébolynak a feltartóztatására, amely egyre kiszámíthatatlanabbá és agresszívebbé válik körülöttünk. Az emberi családban az egyensúlyok súlyosan meginogtak. A halálról szóló beszédekbe még Isten szent Nevét, az élet Istenét is belerángatják. Eltűnik a testvérek világa, akiknek egyetlen Atyjuk van a mennyben, és mint egy éjszakai rémálomban, a valóság ellenségekkel telik meg. Mindenütt fenyegetéseket érzékelünk, ahelyett hogy meghívásokat hallanánk egymás meghallgatására és a találkozásra. Testvéreim, az, aki imádkozik, tudatában van saját korlátainak, nem öl és nem fenyeget halállal. Ezzel szemben a halál szolgájává válik az, aki hátat fordított az élő Istennek, hogy önmagából és saját hatalmából néma, vak és süket bálványt formáljon (vö. Zsolt 115,4–8), amelynek minden értéket feláldoz, és megkívánja, hogy az egész világ térdet hajtson előtte.
Szent XXIII. János evangéliumi egyszerűséggel írta: „A béke mindenki számára előnyt jelent: az egyének, a családok, a népek s az egész emberiség számára.” És XII. Piusz tömör szavait ismételve hozzáfűzte: „A békével semmi sincs elveszve, a háborúval azonban minden elveszhet” (Pacem in terris enciklika, 62).
Egyesítsük hát sok millió, sok milliárd ember erkölcsi és lelki erőit: férfiakét és nőkét, idősekét és fiatalokét, akik ma hisznek a békében, akik ma a békét választják, akik gyógyítják a sebeket és helyrehozzák a háború őrületének káros következményeit. Sok levelet kapok konfliktusövezetekben élő gyermekektől: olvasásuk közben az ártatlanság igazságával érzékelhető mindaz a borzalom és embertelenség, amelyet egyes felnőttek büszkén hangoztatnak.
Kedves testvéreim, kétségtelen, hogy a nemzetek vezetőit elidegeníthetetlen felelősség terheli. Nekik kiáltjuk: hagyjátok abba! Eljött a béke ideje! Üljetek le a párbeszéd és a diplomáciai közvetítés asztalaihoz, ne pedig olyan asztalokhoz, ahol az újrafegyverkezést tervezik és halálos hadműveletekről döntenek! Van azonban egy másik, nem kevésbé nagy felelősség is: mindannyiunk felelőssége, különféle országokban élő férfiak és nők felelőssége: egy hatalmas sokaságé, mely tettekkel, s nem csupán szavakban utasítja el a háborút.
Az imádság arra kötelez bennünket, hogy megváltoztassuk mindazt, ami még erőszakos a szívünkben és gondolkodásunkban: térjünk meg a béke országához, mely napról napra épül az otthonokban, az iskolákban, a városrészekben, a világi és vallási közösségekben, elhódítva a teret – a barátság és a találkozás kultúrája által – a viszálykodástól és a beletörődéstől. Higgyünk újra a szeretetben, az önmérsékletben, a jó politikában!
A rózsafüzér – hasonlóan más, igen régi imádságformákhoz – ma este egyesített bennünket szabályos, ismétlésre épülő ritmusával: a béke így nyer teret, szó szót követ, tettet tett követ, mint ahogy a sziklát egymást követő cseppek vájják ki, vagy ahogy a szövés a szövőszéken mozdulatról mozdulatra halad előre. Ezek az élet hosszú időszakai, Isten türelmének jelei. Nem szabad, hogy elsodorjon bennünket a felgyorsult világ, mely nem tudja, mit hajszol! Vissza kell térnünk az élet ritmusának, a teremtés harmóniájának szolgálatához, és be kell gyógyítanunk a sebeit!
(Fratelli tutti enciklika, 225). A békének ugyanis van „egyfajta »építészete«, amelyben a társadalom különféle intézményei vesznek részt, mindegyik a saját illetékességének megfelelően, de van egyfajta »kézművessége« is, amely mindannyiunk feladata” (uo., 231).
Kedves testvéreim, azzal az elhatározással térjünk haza, hogy mindig, lankadatlanul imádkozunk, és szívünk mély megtérésére törekszünk! Az Egyház a kiengesztelődés és a béke szolgálatában álló nagy nép, amely megingás nélkül halad előre, még akkor is, ha a háborús logika elutasítása meg nem értést és megvetést válthat is ki vele szemben. Az Egyház a béke evangéliumát hirdeti, és azt tanítja, hogy inkább Istennek engedelmeskedjünk, mint az embereknek, különösen akkor, amikor más emberek végtelen méltóságáról van szó, melyet a nemzetközi jog folyamatos megsértései fenyegetnek. „A világon mindenhol arra vágynak, hogy minden közösség a »béke otthona« legyen, ahol a párbeszéd révén az emberek megtanulják megelőzni az ellenségeskedést, ahol igazságosan élnek, és a megbocsátást gyakorolják. Ma különösen is szükséges megmutatni […], hogy a béke nem utópia” (Üzenet a béke 59. világnapjára, 2026. január 1.).
Testvéreim, minden nyelvből, népből és nemzetből: egyetlen család vagyunk, mely sír, remél és újra talpra áll.
Szeretteim, béke legyen mindnyájatokkal! Ez a feltámadt Krisztus békéje, szeretetből vállalt keresztáldozatának gyümölcse. Ezért hozzá fordulunk könyörgésünkkel:
Urunk, Jézus,
te fegyverek és erőszak nélkül győzted le a halált:
a béke erejével vetted el hatalmát.
Add nekünk a te békédet,
mint a bizonytalan asszonyoknak húsvét reggelén,
mint az elrejtőzött és rémült tanítványoknak!
Küldd el Lelkedet, az éltető leheletet,
aki kiengesztel,
aki testvérekké teszi az ellenfeleket és az ellenségeket!
Add nekünk Mária, a te anyád, bizalmát,
aki szívében összetörve állt kereszted alatt,
mégis azzal a rendíthetetlen hittel, hogy fel fogsz támadni!
Érjen véget a háború őrülete,
és olyanok műveljék és gondozzák a földet,
akik még tudnak életet adni,
akik még képesek védelmezni és szeretni az életet!
Hallgass meg bennünket, élet Ura!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
