Szent meggyőződésem, hogy a Magyarországon Egy igazán dühös ember címmel vetített Guy Ritchie film igazán dühös nézőket szül. És nem azért, mert nem jó. Hanem mert nem olyan jó, mint amilyen jónak az első tíz percben gondoljuk, aztán meg csak várunk, csak várunk, csak várunk…***
Aki itt és most teljes, mindenre kiterjedő filmkritikát vár, az csalatkozni fog. Ez a cikk nem elemző jellegű, hanem amolyan impresszum, amit az a csalódott néző érez, aki valami heroikusan felemelőre, valami igazán jól megkomponált mesterműre ült be a moziba, de az utolsó szem popcorn elropogtatása után úgy kel fel székéből, hogy maximum azon gondolkodik el, vajon van-e a zsebében egy random üzletkötőtől kapott, laminált névjegykártya, aminek a sarkával ki tudná piszkálni a fogai közé szorult kukoricadarabokat?
FIGYELEM! SPOILER!
Igyekszem minél szűkszavúbbra fogni a történet ismertetését. Az alap szituáció a pénzszállító autók sorozatos kirablásai köré épül, s nagyjából annyi csavar van benne, mint a lucaszékben.
Mármint… ott vannak ezek a csavarok, csak éppen a Guy Ritchie és Quentin Tarantino által kinevelt nemzedék számára ez édeskevés.
Súlyosbítja a helyzetet, hogy a főszereplőt alakító Jason Statham időközben módszeresen leküzdötte magát abba a B-közép kategóriába, aminek nem annyira szerethető szegmensében Dwayne “The Rock” Johnsonnal osztozik (aki viszont tudatában sincs annak, hogy ott van). Ez a kategória egyébiránt nem lenézendő, ha mondjuk egy Bud Spencer típusú, meglehetősen karizmatikus aktor tölti be, ám a „nem annyira szerethető szegmens” semmi jóval nem kecsegtet az elismertség szempontjából. Ebben volt valaha a saját húga árnyékából soha kinőni nem képes Eric Roberts, és ide emigrált egy időre Madonna – Ritchie előtti – egykori férje, Sean Penn is, akinek később, néhány villanás erejéig sikerült kitörnie a másodvonalból.
>> Egyesek persze most felhörrennek, hogy hogy merem én pont ezeket a színészeket B-kategóriásnak nevezni? Nos, annak okán, hogy ez a kategória sokszor az A-nak hazudott mozikra és azok szereplőire is igaz. Ugyanis a stúdiók manapság egyre gyakrabban gyártanak olyan, hatalmas költségvetésű, nagy nevekkel teli ócskaságokat, amelyekkel kapcsolatban szentül hiszik, hogy a sztárcsapat és a CGI kasszasikerré magasztosítja az ötletektől és mélyebb színészi alakításoktól mentes produkciót.
Forrás:vbt.pestisracok.hu
Tovább a cikkre »
