Mielőtt bármibe is belekezdenénk, szögezzük le, hogy a cím első olvasatra nagy ellentmondást feltételez, amelyet természetesen fel fogok oldani a cikk során. Elöljáróban elég annyi, hogy a Wir kapitulieren nie! egy a háború folytatására buzdító mondat volt a nemzetiszocialista Németország végóráiban. Továbbá szeretném leszögezni azt is, hogy ez az írás nem azért született meg, hogy sorra vegyük a Harmadik Birodalom utolsó napjainak pontos kronológiáját. Úgy gondolom, ezt bárki meg tudja nézni akármelyik részletesebb történelemkönyvben, amely a korszakkal foglalkozik. Sokkal inkább szeretnék a tanulságokra és a körülményekre fókuszálni.
Az előző történelmi cikkemnél megfogadtam, hogy most már én is reagálok valamire, ami egyre jobban irritál, de még egyszer sem szántam rá magam, hogy írjak róla. Alapvetően nem is feltétlenül szeretem az efféle reakciókat, lévén, hogy összetettebb témákról szeretek inkább írni, de úgy érzem, ezúttal kötelességem kivételt tenni, még akkor is, ha a konkrét témához ez sem tartozik hozzá. Először a Jobbik és a Momentum kezdte el hirdetni azt az őrületet, amivel kapcsolatban döbbenten konstatáltam, hogy páran az úgynevezett „nemzeti oldalon” is azonosulnak. Ez pedig a „teljes szembefordulás a 20. századdal”, vagy kevésbé durván fogalmazva, „a 20. század lezárása”. A kevésbé cizellált módon általam gyakorta csak „becsicskultnak” nevezett Jobbikon és a belpesti fiatalokból álló SZDSZ-klónon nem lepődök meg, ha hülyeségeket beszélnek, de jó párszor már olyanok szájából is hallottam ezt, akiktől pár éve még igencsak mást vártam. Ennek legnagyobb valószínűség szerint külön cikket is szentelek majd, de annyit muszáj leírnom történelemmel aktívan foglalkozó emberként, hogy nem lehet lezárni semmilyen századot, még abban az esetben sem, ha ezt nagyon sokan szeretnék bizonyos sérelmek, vagy bizonyos kellemetlenségek elkerülése végett. A történések egyetlen láncolatban kihatással vannak egymásra, azok külön-külön nem, vagy csak nagy hiányosságok árán értelmezhetők. Tanulni és tudást meríteni ellenben lehet (és kell is) belőlük. „Historia est magistra vitae”, avagy „a történelem az élet tanítómestere.”
Most pedig térjünk rá az 1945. május 8-i német fegyverletételre. Adaléknak annyit szeretnék hozzátenni, hogy Németország jelentős része ekkor már romokban volt, a fővárossal, Berlinnel együtt. Ebben persze jelentős szerepe volt a háborús bűnös Egyesült Államoknak és Egyesült Királyságnak, akik gyújtóbombáikkal porig égették például Drezda városát annak lakosaival együtt. A Harmadik Birodalom egykori szövetségesei már mind elestek, rosszabb esetben pofátlan módon átálltak. Mégis heroikus küzdelem folyt az utolsó hónapokban, az utolsó hetekben is.
1943 elejéig teljesen elképzelhetetlen volt, hogy a tengelyhatalmak ne nyernék meg ezt a háborút, így az összeomlást, illetve a szövetségesek ámokfutását igazi katasztrófaként szemlélték azok, akik az utolsó percig hittek a tengely győzelmében. A kapitulációs okmányokat először Alfred Jodl vezérezredes írta alá még május 7-én, majd 8-án a német haderő három fegyvernemének vezető képviselői. A modern történetírás jelentős része, illetve a korunkbeli „politikai elit” szintén jelentős része a „Győzelem Napjaként” ünnepli május 8-at, illetve 9-et. Hamis és álságos értelmezésükben ugyanis ekkor aratott győzelmet „a szabad világ a fasizmus felett.” A szabadság persze relatív fogalom ebben az esetben. Nem hinném, hogy a bolsevik hordák által megerőszakolt nők, vagy az angol és amerikai fogolytáborokban embertelen körülmények között sínylődő német katonák szabadságként élték meg a velük történteket. Ilyen „apróságok” természetesen nem zavarják ezt a velejéig korrumpálódott európai „politikai elitet”.
Németország és szövetségeseinek háborús vesztesége óriási volt. A materiális veszteségek mellett pedig ott volt a sokkal súlyosabb is, magyarul egy jobb és erősebb Európa eszményének az elvesztése. Ahogy az NSDAP a megalázottságból és a gazdasági kiszolgáltatottságból néhány röpke év alatt kihúzta az első világégést elvesztő Németországot, úgy omlott újra össze minden immáron másodszorra és markánsabban. Hasonló volt a helyzet természetesen Magyarországon is.
A cikk elején megígértem, hogy feloldom a címben szerepelő ellentétet. 1945 májusában talán kapitulált Németország, a tengelyhatalmak – így Magyarország is – elveszthették a háborút, de a fehér európai ember Európa-eszménye, a büszke és erős, nemzeti és szociális alapokra helyezkedett kontinens álomképe még él az emberek egy jelentős részében.
1945 tavaszán a német katonák minden bizonnyal sejtették, hogy veszíteni fognak. A Wir kapitulieren nie! felkiáltás nem csak nekik szólt, hogy a végsőkig legyen erejük kitartani, hanem az utókornak is, hogy legyen erőnk táplálni a lángot. Hogy hiszek-e a feltámadásban és a szebb jövendőben? Ha ők hittek, nekem is kell!
Alföldi Géza: De a lelke él!
Könnyű a sasba belerúgni,
Ha holtra váltan földre hull,
Elárvult, kihűlt tetemére
Csak kósza felhők könnye hull.
Rúgtatok volna rajta akkor,
Mikor az égen fenn repült.
S csodákra alkotott két szárnya
A napsugártól részegült.
Szállt, suhant… Az ég csodálta,
Himnuszt dalolt a szél neki,
S hogy bújt a réti hörcsög, patkány…
Reszketve bújt, hogy szétszedi!
Viharfelhőkkel csókolózott,
Király volt! Fenség! Büszke úr!
Könnyű a sasba belerúgni,
Ha holtra váltan földre hull!
Most ott vihogtok rajt’ a testén,
Száz porbabúvó dögbogár…
De jól vigyázzatok! A lelke,
A lelke él, és visszajár!…
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
