Willy és a csokiháború Juhász Katalin2023. 12. 19., k – 08:58
Múlt csütörtökön megérkezett a mozikba az év várva várt hollywoodi mesefilmje, a Wonka, melyet 6-os karikával látott el a forgalmazó. Mi inkább azoknak ajánljuk, akiket nem zavar, hogy a szereplők ötpercenként dalra fakadnak, a hatvanas évek musicalstílusában.
Egy derék brit iparos, Paul King rendezte, akinek a Paddington-filmeket is köszönheti a világ. Ezt a mesét a Charlie és a csokigyár előzményfilmjeként reklámozzák, de az alkotók eléggé elrugaszkodtak az eredeti történetben megismert előzményektől. Például eltüntették Willy szigorú fogorvos édesapját, itt a kisfiút egy szerető anya (Sally Hawkins) neveli, akinek halálát egyetlen mondattal elintézik. Willy tőle tanulja meg a csokikészítés alapjait, és azt, hogy merjen nagyot álmodni. Az alkotók nem akartak keserű ízt keverni ebbe a cukormázos történetbe, egy szimpla, könnyen befogadható tündérmesét csináltak.
A tündérmesék receptje márpedig évszázadok óta ugyanolyan: a jók feltétel nélkül jók, a gonoszok a végén elnyerik méltó büntetésüket, a csodákon pedig egy idő után már nem kell csodálkozni. Nincsenek kikacsintások, irónia, mélyrétegek, oktató-nevelő szándék, becsempészett pszichológiai alapvetések és életvezetési tanácsok – ha csak az nem, hogy hátrányos helyzetből is nyerhetünk, ha összefogunk másokkal.
Az inaséveit letöltő, naiv és jóhiszemű ifjú Willy Wonka nemcsak korszakos csokikészítő, hanem egy kicsit varázsló is, de olvasni például nem tanult meg. Nagy reményekkel érkezik egy kitalált városba (a dickensi London és a háború előtti Párizs keverékét látjuk), hogy ott egy elegáns helyen boltot nyisson. Ezt azonban a konkurenciától joggal tartó helyi csokigyártók együttes erővel igyekeznek megakadályozni. Segítségükre van az édesszájú rendőrfőnök, aki csokival vesztegethető meg. A helyi papság is nagyon rákattant az édes ízekre, élükön a korrupt Rowan Atkinsonnal, aki jól bevált grimaszaival hódít most is.
Wonka mindjárt az első éjjel egy gonosz szállásadó karjaiba, vagy inkább karmaiba fut (a felismerhetlenségig elcsúfított Olivia Colman alakítja zseniálisan), és mivel nem tudja elolvasni a szerződésben az extra költségekről szóló apróbetűs részt, a mosodában köt ki, ahol le kell dolgoznia irreálisan magas tartozását. Sok furfanggal és hasonló sorsra jutott új barátai segítségével megszökik, hogy felvegye a harcot a csokikartellel.
A filmet szégyentelenül teletömték betétdalokkal, amelyek ugyan épkézlábra sikeredtek, de nem tesznek hozzá a történethez, azaz csak a szimpla gyönyörködtetés a céljuk. Néhányat átvettek az 1971-es első Charlie és a csokigyárból, de a legtöbb új szerzemény. Ezeket a gyerekközönség miatt minden európai forgalmazó kötelezően leszinkronizálta, úgyhogy egyelőre csak a szlovák verziókról mondhatok véleményt, mert nem tudtam meg, hogyan énekelnek a sztárok.
Szóval röviden: egyedül Umpa-lumpa dala maradt meg bennem, amely ugyan szándékoltan bugyuta, viszont nem az MGM-es musicalek nagykönyvéből származó klisékből rakták össze, épp ezért meglepő és mulatságos. A hatást nyilván a látvány is fokozza. Kalap le Hugh Grant előtt, amiért bevállalta a narancssárga fejű törpe szerepét! Ennek a fickónak hatalmas humora van, ráadásul egy bizarr táncot is ellejt, amely szerintem legalább olyan ikonikussá válik, mint az idén 20 éves Igazából szerelemben nyújtott produkciója. Bár a kiskorú nézők nem ismerik fel őt, a kísérő felnőttek – főleg az anyukák – boldogan felhorkannak a moziban.
A címszereplő napjaink egyik legmenőbb filmsztárja, a még mindig csak 27 éves Timothée Chalamet, akit hamarosan a Dűne 2-ben láthatunk viszont, majd pedig Bob Dylanként. Állítólag a YouTube-on díszelgő, tíz évvel ezelőtti középiskolai rappelős-táncos videójával győzte meg Paul King rendezőt arról, hogy a zenés műfaj is fekszik neki. És tényleg: remekül táncol (az énekhangjáról sajnos nem tudok nyilatkozni), viszi a hátán a filmet, abszolút benne van a figurában – édes, mint a tejcsoki, és ártatlan, mint a ma született bárány. Egy kicsit túl is tolja a naivitást, de ebben a filmben minden túl lett tolva – ez volt a rendezői koncepció.
Számomra az árva kislány, Noodle (szlovákul Nitka, magyarul Nudli) megformálója, a jelenleg 14 éves Calah Lane volt a legnagyobb felfedezés. Ő az egyetlen realisztikusan megformált, hihető karakter ebben az édes csodavilágban. Reakciói természetesek, nyilván jól is énekel (ezt nem tudhatom), és remekül táncol.
A látványvilág külön tanulmányt érdemelne. Ez egy igazi 2023-as film, a legmodernebb technikákat vetették be. A pazar díszleteken nem látni, hogy zömmel digitálisan készültek, amit pedig fizikailag gyártottak le, abból nem spórolták ki az anyagot. Szépek és kifejezőek a jelmezek is. Állandó a pörgés, mozgás, zajlás, amelybe szépen beépülnek a varázslatos elemek – lásd például Wonka és Nudli léggömbös táncát. Paradox módon pont a bonbonokon, csokicsodákon látszik nagyon, hogy műanyagból készültek.
És ha már a film gyenge pontjainál tartunk: nem derül ki például, hogy az analfabéta Willyt olvasni tanító Nudli hogyan sajátította el az olvasás tudományát, ha iskola helyett dolgoztatják. Azt sem láthatjuk, hogyan úszta meg Willy a gonosz csokikartell által ellene elkövetett robbantásos merényletet. (Az elejtett félmondat, miszerint kiúszott a partra, ma már a hatévesek számára sem elfogadható magyarázat). És vajon hogyan menekült meg a hajóról Umpa-lumpa? Ő egyébként korábban mindig csak éjszaka bukkant fel, a kulcsjelenetben viszont fényes nappal ott terem a templomban, a legjobb pillanatban, hogy kimentse hőseinket a halál torkából. Megannyi megválaszolatlan kérdés, ami engem a mai napig nem hagy aludni.
A forgatókönyvírók egyébként sem erőltették meg magukat túlságosan a veszélyhelyzetek logikus lezárásaival. Az összes fenyegető szituáció egy csettintésre megoldódik. Így viszont a gonosz karakterek súlytalanok, nem igazán kell izgulnunk, ha felbukkannak, nem „eléggé” félelmetesek, amit a Harry Potteren cseperedő gyerekek bizony joggal kifogásolhatják. Azért említem a varázslótanonc történetét, mert a Wonka fő producere a Harry Potter-filmekért is felelős David Heyman volt. Most azonban, úgy tűnik, a „mindent a szemnek”-elv mentén dolgozott.
Száz szónak is egy a vége: a Wonkát nem igazán érdemes összehasonlítani a Gene Wilder-féle ősváltozattal (amely szintén musical), sem a Johnny Depp főszereplésével készült 2005-ös filmmel (amely szerencsére nem az). Paul King nem egy Tim Burton, neki nincs különleges, egyéni látásmódja, ő nem „szerzői” filmeket csinál, hanem rendkívül magas színvonalon szórakoztat.
Akik egy édes, bájos, családi karácsonyi mozira vágynak, ne is keresgéljenek tovább.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
