Vona után, ki tudja merre?

A nemzetben gondolkodó értelmiség körében gyakran felmerül a kérdés, hogy miként tudott a magyar politikai elit jelentős része két évszázad alatt annyit korcsosulni, mint amekkora különbség van a reformkor bármely irányzata és a mai ellenzék között? Mely ellenzék, jegyezzük meg, kormányzati hatalmat is gyakorolt kemény 12 esztendeig, nem kevés kárt okozva a magyarságnak.  A válasz sokrétű, de a legfontosabb eleme az, hogy a második világháború után a gazdasági, politikai és értelmiségi elit körében szabályos tarvágás zajlott,  a nemzet sorsának jobbítására összpontosító magyar érzelmű vezető réteget egy zömmel kozmopolita, szovjet-csatlós, idegen érdekeket szolgáló, idegen szívű ál-elit váltotta, mely négy évtized alatt a társadalom jelentős részét is a maga képére formálta. Ez a tragikus folyamat kis híján végzetesnek bizonyult. Emlékezzünk csak, Kis János, az SZDSZ elnökeként arról ábrándozott a kilencvenes évek első felében, hogy az MSZP-nek az SZDSZ lesz a jobboldali váltópártja, s csak örülhetünk, hogy nem osztották ki egymás között úgy a szerepeket, mint ahogy az Egyesült Államokban történt ez, ahol (miként arra Wass Albert már a hatvanas évek elején (!) rámutatott) ugyanazok irányítanak háttérből, bármelyik párt is legyen hatalmon éppen. Az volt a szerencsénk, hogy az SZDSZ-es vezetés mohó volt, nem tudott kivárni, kihasználta az első adódó alkalmat a kormányra kerülésre 1994-ben, amivel elindult azon a lejtőn, melynek végpontjaként megérkezett 2010-re oda, ahová eleve való volt, a politika szemétdombjára.Másrészről pedig porszem került a gépezetbe. A Fidesz vezetői, köztük elsősorban Orbán Viktor és Kövér László a 1993 táján ráeszmélhettek, hogy mire megy a játék, hogy az SZDSZ antikommunizmusa csak szerepjáték s hogy a magát baloldalnak nevező politikai szervezetek voltaképpen csak gazdát cseréltek, szovjet-csatlósból a New York-London-Brüsszel tengely csatlósaivá váltak, de soha nem fognak magyar érdekű politikát folytatni. Azóta egy hatalmas átrendeződés eredményeképpen viszonylag tiszta kép alakult ki a magyar politikában. A nemzetépítő erők állnak az egyik oldalon, míg a globális háttérhatalom segédcsapatai a másikon. A két oldal között átjárás is van, egyéni és pártszintű egyaránt. Az MDF a nemzeti erők zászlóshajója volt a rendszerváltás hajnalán, Dávid Ibolya vezetésével lassan, de biztosan a másik oldalra sasszézott, mígnem az ős-ellenséggel, az SZDSZ-szel való közös indulás ki nem végezte a pártot. A Fidesz az SZDSZ mellett a liberális pólushoz tartozott (bár, jegyezzük meg, 1990-ben sem lehetett azzal teljes mértékben összemosni, a taxisblokád puccskísérlete alkalmával nem támogatta az SZDSZ-t a politikai hatalom alkotmányellenes megszerzésének törekvésében), 1995-re viszont a legkarakteresebb nemzeti párttá vált, 1996-ban pedig „A polgári Magyarországért” címmel olyan politikai vitairatot adott ki, melyet méltán neveztek zárt körben „Csurka tanulmánynak”. Hallgassuk csak: „Az SZDSZ jelentős részben a Rákosi és a Kádár rendszer, valamint pártelitjének tagjai vagy azok leszármazottai által szervezett értelmiségi társadalmi mozgalomból („demokratikus ellenzék”, „Szabad Kezdeményezések Hálózata”) 1988-ben alakult párt, mint a Kádár rendszer legharcosabb ellenzéke lépett fel, s mint ilyen 1990-ben jelentős választói támogatást szerzett. A rendszerváltás után azonban mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy ez a párt a Kádár–rendszer vezetői elitjét védelmezi, hatalmi helyzetben tartja és tulajdonhoz juttatja; s ebben az értelemben maga is a szocializmuskori egypárt utóda és politikai örököse. 1994-es választási programjukban már a Kádár-rendszer elitcsoportjait emelték ki, mint lehetséges és kívánatos szövetségest. Vagyis éppen a rendszerváltás körüli küzdelem nyerteseit.Ennek megfelelően ideológiájuk egyik fele a kapitalista magántulajdonra áthangszerelt szocialista internacionalista hatékonyságideológia. A társadalom többi részére nézve pedig a nyitott társadalom és a másság tisztelete ideológiai zászlaja alatt tovább folytatták az elődcsoportjaik által már a szocializmusban megkezdett támadást a nemzeti öntudat és önbecsülés, az önálló magyar történelemkép, a keresztény alapú közmorál ellen, illetve ezek reprodukciós intézményei és folyamatai ellen.” (kiemelés tőlem, BZSA)A Fidesz képes volt szalonképesíteni az MDF és a MIÉP nemzetépítő programját és politikai mondanivalóját úgy, hogy meg merte nevezni a magyar nemzet, a magyar jövő ellenségeit is.A harmadik nagy, még be nem fejezett politikai átcsoportosulás a Jobbiké. E párt a MIÉP-nél is szókimondóbb, dinamikusabb és harciasabb volt, nem csoda, hogy 2014-re feltornászta magát a MIÉP 5%-áról 20% fölé. Itt azonban politikájuk gellert kapott. Hogy ebben mekkora szerepe volt az Orbán Viktor elleni bosszú által mozgatott Simicska Lajosnak, az lényegében mellékes. Maga a párt sorozatosan vétett a nemzeti érdekek ellen, olyan kamuszöveggel körítve, mely ugyan meglepően hatékonynak bizonyult a párt papagáj-kommandójának kezében, amikor a saját bázist kellett meggyőzni, de attól még a kamu bizony kamu marad. A kötvényesek legazdag-migránsozása, a törvényes utat járó oltalmazottak összemosása az határokon átcsörtetető illegális bevándorlókkal, a jogállamiság megsértésének emlegetése a CEU kapcsán, a bérunió, a térségbeli összehasonlításban egyáltalán nem kimagasló kivándorlás szembeállítása végveszélyt jelentő bevándorlással – ez mind terelés. A figyelem elterelése a lelkét vesztett párt ismételt nemzetáruló lépéseiről.A párt elkorcsosulásának tökéletes látleletét adta Gaudi-Nagy Tamás, a párt 2010 és 2014 közötti legaktívabb képviselője a Toroczkai Lászlónak írott terjedelmes, de annál precízebb, lényegében minden felmerülő kérdésre meggyőző nemzetelvű választ adó levelében, melyet akkor írt, amikor még a Sneider – Toroczkai küzdelem nem dőlt el. (https://www.facebook.com/gaudinagytamas/posts/1852023898183890)Sokan úgy vélik, hogy Toroczkai László vereségével és Vona embereinek győzelmével a Jobbik, mint nemzetpolitikai tényező megszűnt létezni. Mi több, sokan beleteljesülni látják a Jobbikban a Csurka-próféciát, miszerint e párt az MSZP és az SZDSZ fantomszervezete, az „új proletárpárt” . A látszat mellettük szól. De ne feledjük, Csurka István a 2006 óta minden kérdésben szilárd nemzeti álláspontot képviselő Morvai Krisztinát is megpróbálta hitelteleníteni, és az egész pártról mondott súlyos, elmarasztaló ítéletet. Miközben maga a párt hatalmas nemzeti erőket mozdított meg s táborának jelentős része ma is megmozdítható lenne valódi nemzeti célok érdekében.Nyilván kiábrándító és lehangoló látni, hogy Gyöngyösi Márton alelnökként a szintén hiteles nemzeti politikusnak induló Sneider Tamással közösen az elveit feladó lélekkufár Vona Gábor örökébe lép, hogy a kitűnő „Hagyaték” című sorozat egykori szerkesztője, Balogh Gábor szemellenzős gyűlölet-tirádákat zeng Orbán Viktor és a Fidesz ellen, miközben lelke mélyén kizárt dolog, hogy ne érezné, hogy ki is a valódi ellenség, hogy Apáti István vagy Szávay István, akiket Vona személyesen is megtiport, amikor minden ok nélkül a hátsó padba küldte őket, beálltak a sorba és asszisztáltak a párt elnemzetlenítéséhez, mely folyamat szimbolikus végpontjának tűnhet a Gyurcsánnyal való együtt masírozás. Szomorú, de való: a párt a jelenlegi piros-fehér-zöld szalaggal átkötött kripto-globalista programjával és politikájával akár hosszú távon is tényező maradhat. Ugyanakkor ne feledjük, hogy itt nem ávósok és magas rangú pártkáderek nemzetsemleges és/vagy nemzetellenes utódairól van szó, sem a szovjet tankok által hatalomra segített MSZMP utódpártjának kontraszelektált tagjairól, hanem egy olyan egykori diákszervezetről, ahol a keresztény-nemzeti gondolkodás mentén rekrutálódott a bázis.A kérdést inkább úgy formáznám meg: miként fogják ezek az emberek feloldani azt a kognitív és lelkiismereti dilemmát, hogy nemzeti jelszavakat hirdető pártként a nemzet ellenségeivel szövetkeznek egy olyan vezető ellen, aki, amint arra az egyik legradikálisabb, egykor a Jobbik holdudvarába tartozó népvezér, Budaházy György is rámutatott, a legjobban kormányoz a rendszerváltás óta, efelett nemzeti víziója van, és a jelenlegi politikusgárdából kétségkívül a legalkalmasabb arra a szerepre, melyet betölt? Meddig lehet piros-fehér-zöld zászlókat lengetve együtt vonulni olyanokkal, akiknek pribékjei e zászlót a sárba taposták szimbolikusan és konkrét értelemben egyaránt? Meddig lehet azt hirdetni, hogy Soros csak „ellenségkép”, hogy az egész kontinens kultúrájának eltörlésével fenyegető iszlám inváziót Orbán úgymond csak „politikai témává tette”, miközben a valóságban az európai ellenállás egyre többek által elismert első számú vezetőjévé nőtte ki magát? Amint azt egy jóbarátom szűk körben megfogalmazta, a Jobbik eljutott a nemzeti radikalizmustól a polgári radikalizmusig. Addig a politikai irányzatig, melynek a miniszterelnökségig emelkedett exponense, Károlyi Mihály először hirdetett meg nyíltan nemzetellenes programot s mely irányzatnak a történelmi Magyarország szétverését köszönhetjük. Meddig fognak ehhez asszisztálni a Jobbik azon politikusai, akik egy nemzeti párthoz csatlakoztak egykor? Lesz-e erő bennük ahhoz, hogy visszafordítsák a pártot erről az útról vagy némi lemorzsolódás mellett szép lassan beleszoknak új szerepükbe? Úgy tűnik, az utóbbi forgatókönyv a valószínűbb, az egykori bajtársak bánatára és a nemzet sorsalakulásának kárára.
Borbély Zsolt Attila
A szöveg a Magyar Idők számára készült  május végén.
“Kilúgozta magát a Jobbik” címmel 2018. június 4-én jelent meg. 
A benne felvetett problémák ma is aktuálisak, sőt a Mi magunk párt megjelenésével még aktuálisabbak. Azzal, hogy a a Jobbikon belüli nemzeti erők jelentős része átcsoportosul Toroczkai László mögé, a szöveg végén jelzett valószínűbb forgatókönyv megvalósulási esélye nő. Halvány reményt jelent viszont, hogy a párt megszavazta a Stop Sorost és az alkotmány-módosítást.


Forrás:bzsa.blogspot.com
Tovább a cikkre »