Volt egyszer egy rendszerváltás

Volt egyszer egy rendszerváltás

Nem minden nosztalgia nélküli olvasmány Lampl Zsuzsanna új könyve: az ismert szociológus a szlovákiai magyarok rendszerváltás ideji politikai identitását vizsgálja. Olyan természetes előadásmódban, mint amilyenben közéleti kérdéseket szoktunk megvitatni baráti körben.

Noha szakmunka, nem elsősorban a kutatók és a tudományág képviselői számára íródott, ők a műben felvetett kérdésekkel és az idézett szakirodalommal nyilván úgyis tisztában vannak, hanem és főleg az olyan laikusoknak, akik szeretik összefoglalva és rendszerben látni a múlt valamely konkrét eseményeit. Na meg, és ez nagyon fontos: mindünknek közünk van a rendszerváltáshoz, még a később születetteknek is, hiszen az 1989/90-es eseményeknek köszönhetően ők most egy szabadabb és nyitottabb világban élhetnek. Ennek a szabad és nyitott világnak a terméke ez a könyv is, melynek úgy kerülhetett a címoldalára Janics Kálmán, Duray Miklós és Tóth Károly fényképe, hogy már ránézésre is nyilvánvalóvá váljék: az akkori, sorsfordító csehszlovákiai rendszerváltásból három magyar párt is kivette részét, a Független Magyar Kezdeményezés, az Együttélés és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom. Ma már ezen a néven és az akkori formájukban egyik sincs meg, de mindháromnak tovább él a szellemisége, vagy mondjuk így, ideológiai alapja. És élnek még, természetesen, Szlovákiában nemzeti, keresztény és liberális magyarok, számukat tekintve nyilván ebben a sorrendben, ami nem pusztán belső fejlődés-tagolódás eredménye; 2021-ben, tehát bő harminc évvel a rendszerváltás után ugyanis a szlovákiai magyarok jobban és szervesebben kötődnek a mindenkori magyarországi hivatalos kurzushoz, mint korábban, hiszen a határok átjárhatók, a magyarországi média pedig szabadon követhető, így az ottani jelenlegi nemzeti-konzervatívra központosított kollektív identitás a szlovákiai magyarok számára is a legközelebbi ideológiai alternatíva. Az azonban Lampl Zsuzsanna könyvéből is kiderül, hogy már az 1990-es év első negyedében a nemzeti-konzervatív irányultság volt a szlovákiai magyarok körében a mérvadó. Kétszer is megbotránkozva idézi a liberálisoknak azt a véleményét, mely szerint „mi nem fogunk belebetegedni abba, hogy magyarok vagyunk”, s tegyük hozzá, az értelmiségi elit (merthogy őket nevezi annak a szerző is) tényleg fogalmazhatott volna megfontoltabban. A mai, nemritkán szélsőséges nemzetfelfogásra ugyanakkor Márait idézhetem (egy 1968-as naplójegyzetéből): a haza komolyabb dolog annál, semhogy a hazafiakra lehetne bízni.

A valamivel több mint kétszáz oldal hét átfogó fejezetből áll; az első, mely a szlovákiai magyar politikai elittel foglalkozik, csaknem a kötet felét kiteszi. A nosztalgia persze helyénvaló, hiszen jól dokumentáltan látszik: bárcsak az akkori problémáink és nézetkülönbségeink volnának a maiak is! Sajnos, nem így van: ma két-három szlovákiai magyar közt továbbra is ideológiai szakadék tátong, s a közbeszédből és a médiából úgy tűnik, a mai politikai identitások különbözősége nem áthidalható, miközben 1989-hez képest nemcsak a közbeszéd és a média hangneme, hanem az emberek közti kapcsolatok is kiéleződtek s esetenként eldurvultak.

Lampl Zsuzsanna, miután tisztázza, mi a különbség a párt és a mozgalom között, pontosan jellemzi a három fő magyar vonalat. Az FMK egyértelműen rendszerváltó tényező volt, abban a tekintetben is, hogy fő programja a plurális demokrácia megteremtése volt, minden egyebet ehhez rendelt hozzá, ennek rendelt alá. Nagy elképzelése, hogy minden magyar érdekképviseleti párt szövetkezzék a vele azonos véleményen levő szlovákkal, mert eredményeket csak szlovák partnerrel lehet elérni, nem talált fülekre, és utóbb maga is kénytelen volt szembenézni azzal, hogy szlovák rendszerváltó társa, a VPN eltávolodott az eredeti liberális célkitűzésektől. (Az első napokban-hetekben nagyon jól jött a VPN-nek, hogy a demokratikusabb és nyitottabb Magyarországon s a magyarországi ellenzék által nevelődött FMK-soknak több fogalmuk volt a jogállam és a demokrácia mibenlétéről, mint bármelyik szlovák ellenzékinek.) Az Együttélés a magyar érdekek képviseletét tartotta elsődlegesnek, s emellett mindvégig kitartott, ráadásul az FMK-val szemben, a keresztény értékeket magáénak valló MKDM-mel szövetségre lépve. Az FMK főként az MKDM-nek az Együttéléssel létrehozott választási koalícióját viselte nehezen, na meg persze ennek az irányultságnak magyarországi támogatását. Létezett természetesen baloldal is, bár ez a közvetlen 1989/90-es időkben leginkább rossz emlékű szónak számított, el is határolódott tőle mindhárom magyar párt. Utólag, 1996-ból visszatekintve Tóth Károly is árnyaltabban látja a rendszerváltó liberálisok szerepét, amikor azzal kapcsolatban, hogy a kisebbségi jogokat intézményesen és jogi normákban kell biztosítani, ezt mondja: „önmagában egy demokratikus berendezkedés nem biztosítja a kisebbségi jogokat.”

A szerző kimutatja és részletesen elemzi, hogy Csehszlovákia akkori lakosságának többsége nem rendszerváltást képzelt el, hanem csak a „pártvezetés” megreformálását, egy újabb emberarcú szocializmust. S persze mindhárom pártban voltak egykori párttagok, de mihelyt kikerült az alkotmányból a CSKP vezető szerepéről szóló tétel, máris látnivalóan megcsappant a ’68-ban félreállított reformkommunisták előtti tér. S volt elképzelés egy ún. harmadik útról is, ez a szocializmus és a kapitalizmus között vezetett volna, de ez a lehetőség  az elmélet szintjén maradt. Lampl Zsuzsanna itt is figyelmeztet a fogalmak akkori homályosságára: „Nem tudjuk, pontosan mit értettek szocializmus, kapitalizmus és a harmadik út alatt, de feltételezhető, hogy ezeknek a fogalmaknak az értelmezése is ugyanolyan sokrétű volt, mint a demokrácia fogalomé.” Tegyük hozzá: a fogalmak akkori nehezen körvonalazhatósága ma a fogalmak viszonylagosságára és átjárhatóságára változott, a volt szocialista blokkon belül például a jobb- és a baloldal gazdasági és ideológiai önjellemzés nem jelent feltétlen jobb- és baloldali elkötelezettséget. Mindenesetre a rendszerváltás első, e könyvben tárgyalt szakaszát illetően a szerző hitelesen érvel amellett, hogy az uralkodó vízió szerint az emberek a változás szükségességét hangsúlyozták, gyökeres politikai rendszerváltásra már korántsem volt ekkora igény. Az ország berendezkedéséről 1989 végén a szlovákiai magyarok is hasonló elképzeléseket vallottak, mint a szlovákok, de, jegyzi meg a szerző: „volt egy lényeges különbség is. Az FMK kezdettől nyílt lapokkal játszott, világossá tette, hogy célja a szocializmus megdöntése és a kapitalizmus liberális modelljének bevezetése.”

Mindenesetre tény, s ezt a szerző táblázatos formában is szemlélteti, hogy Szlovákia lakosságának politikai és gazdasági biztonságérzete nem a rendszerváltáskor romlott meg, ez a tendencia már 1980-ban megfigyelhető volt, 1975-től „folyamatosan csökkent az emberek biztonságérzete, ezzel egyidejűleg egészen 1989-ig folyamatosan nőtt a bizonytalanságérzetük”. Persze, a rendszerváltást követő évek újabb rétegek elbizonytalanodását eredményezték, elsősorban a szociális biztonságérzet, a növekvő munkanélküliség és az árak liberalizációja következtében. Miközben ezt az átmeneti időszakot még nagyban jellemezte, főleg a szolgáltatásokat, a szocializmus. A szerző egy 1990. májusi újsághírt idéz, mely arról számol be, hogy Csehszlovákiában több mint négymillió telefonállomást tartanak számon, s egyre többen kapnak telefont, ennek ellenére több mint háromszázezren még igényelnék (földi, vezetékes telefonállomásokról van szó, természetesen). Érdemes ráirányítani a figyelmet egy 25 évvel a rendszerváltás után készült szociológiai felmérésre is, amikor már a lakosságnak volt ideje eltávolodni a szocialista korszaktól, s módjában állt a kapitalizmusba is belekóstolnia: a kapitalizmussal szemben kétszer annyian vallották azt, hogy az emberi méltóságot a szocializmus szavatolta jobban.

Hírdetés

A forradalmi egységet – tegyük hozzá: nagyon hamar – a nacionalizmus térhódítása bontotta meg, ez mind az ország kettészakadásához vezető cseh–szlovák, mind a szlovák–magyar viszony elmérgesedésének fokában is mérhető. Meglepő, de hinnünk kell a szerzőnek, aki korabeli felmérésekre hivatkozik: 1990 végére a megoldandó társadalmi kérdések élére a nemzetiségi problémák kerültek, megelőzve minden egyéb (gazdasági, szociális és munkanélküliségi) problémát. Megoldás persze nem született, hiszen a szlovákok háromnegyede Prága egyeduralmát nehezményezte, s széles körökben elfogadottá vált az a nézet, mely szerint a szlovákok ráfizetnek a csehekre, s a másik, legalább ennyire abszurd vélekedés, mely szerint a magyarok el akarják magyarosítani a dél-szlovákiai szlovákokat. 1990 októberében „47 százalék úgy vélte, hogy sosem lesz jó a szlovákok és a magyarok együttélése”.

A sok-sok érdekes részletből még egyet feltétlen említek: a VPN és a vele szövetkezett FMK közös nyilatkozataiban nem minden azonos: a gyakran az FMK kezdeményezésére született állásfoglalások és pontokba szedett határozatok szlovák és magyar változata enyhén különbözik egymástól, a szlovákba nem minden került bele a magyarból, s pl. a nemzeti kisebbség kifejezés helyett a szlovák változat a nemzetiség kifejezéssel él. Vagyis a kisebbségi kérdéssel magának a rendszerváltó liberális VPN-nek is gondjai voltak, hiszen a gyorsan nacionalizálódó légkörben nem akarván szavazatokat veszteni, finomított a magyar szövegen. Aztán nagyon hamar kiderült persze, hogy a VPN nem csupa Fedor Gál- vagy Peter Zajac-féle személyiségekből állt, sőt, utóbb ők voltak azok, akiket a többség kiszorított soraiból. (Fedor Gálnak még Szlovákiát is el kellett hagynia.)

A monográfia nagy előnye, mint említettem, a közvetlensége, amit a szerző nagyon egyszerű eszközökkel ér el: a minden véleményre nyitottan figyelő és az összefüggésekre rámutató, de sosem tudálékos hangnemmel, nemkülönben azzal, hogy mindig a megfelelő helyen s jól idéz. Tulajdonképpen csak ritkán vonja meg maga a mérleget, a következtetéseket is inkább közvetíti, hogy az olvasó magától jöjjön rá. Nagyon rokonszenves, hogy a közvélemény-kutatásokon kívül számos korabeli nyilatkozatot, véleményt, sajtóhírt és kommentárt idéz. Az is előnyeként említhető, hogy bár közelről elemzi az eseményeket, megtartja ezek távlatát, például azzal, hogy a vizsgált időszak felméréseit későbbiekkel veti össze. A közvetlenséghez járul hozzá azzal is, hogy többször saját megélt tapasztalatára hivatkozik: „ezt a hangulatot magam is többször tapasztaltam a környezetemben”; „magam is emlékszem egy valamikor 1990 végén lefolytatott beszélgetésre”; „másoktól is hallottam róla” stb.

A csehszlovákiai rendszerváltás – és Lampl Zsuzsanna monográfiája – az első szabad parlamenti választással zárul (1990. június 8–9-én), egészen elképesztő részvétellel, a választásra jogosultak 95,39%-át mozgósítva; szlovákiai győztese az FMK-val szövetkezett VPN lett, 29,34%-kal. A Szlovák Nemzeti Tanácsba a VPN–FMK-listán 6 magyar képviselő jutott, a 8,66%-os Együttélés–MKDM-től pedig több mint kétszer ennyi: 13 képviselő. Az SZLKP listáján is bejutott 3 magyar, valamint az Együttélés színeiben 1 ukrán. A Szövetségi Gyűlés 300 mandátuma közül 15 lett a magyaroké (az Együttélés–MKDM 11-et szerzett, a VPN–FMK 4-et), s az Együttélés képviseletében 1 lengyelé. A helyhatósági választást ugyanaz év november 23–24-én rendezték meg, jóval gyengébb (63,75%-os) részvétellel, s magyar vonalon a nemzetiek arattak elsöprő sikert: az Együttélés 6,3%-os eredménye 102 polgármestert jelentett, az MKDM 3,1%-a 35-öt, az FMK 1,3%-a 27 polgármestert.

A szlovák és angol nyelvű összefoglalót a felhasznált irodalom jegyzéke követi, végül a hasznos névmutató. A legtöbbet említett és idézett politikusok Duray Miklós és Tóth Károly, az újságírók közül Miklósi Péter, a hivatkozott történészek közül pedig Popély Árpád, a korszak ismert kutatója. Okos, elgondolkodtató olvasmány, mindenkinek ajánlom figyelmébe.

(Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2020, 240 oldal)


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »