Az, hogy a szabadkőművesek aktívan próbáltak beavatkozni a fennálló politikai viszonyokba: tény.
Támadásban a László király páholy
A Magyar Nemzet hasábjain hetek óta tartó, a szabadkőművességről folyó véleményvita kapcsán úgy éreztem, szükséges lenne tisztázni néhány gondolatot. A különböző megszólalók részéről írtak mind vélemények voltak, beleértve Ungváry Krisztián írásait is. Dokumentumokat, forrásokat nem idézett senki, de ez nem is felróható ebben a műfajban. Ugyanakkor Ungváry Krisztián rendre azzal jött elő, hogy nincsenek idézett dokumentumok. Szeretném megjegyezni, hogy írásaiban ő sem idézett egyetlen forrást, dokumentumot vagy kiadványt sem állításai alátámasztására. Véleménye természetesen mindenkinek lehet, de nem szabad abba a csapdába esni, hogy bárkinek a véleménye előbbre való, vagy többet nyom a latban, mint a másiké.
A véleményekhez képest a tények már egy más szintet képviselnek. A történész dokumentumok alapján próbálja kideríteni a múlt eseményeit, de dokumentum nem mindig és nem mindenről áll rendelkezésre. Továbbá a dokumentumok értékelése és forráskritikája is fontos szempont, mert a leírt szó nem mindig a valóság. Földi László írásában az ügynökkérdéssel kapcsolatos dokumentumok bemutatásakor erre jó példát ismertetett (A történészi diploma védőpajzsa, Magyar Nemzet, július 3.).
Ungváry Krisztián írásában (Nincsen párhuzamos tudomány, Magyar Nemzet, július 4.) így fogalmaz: „Egyetlen dolog számít: a tényekkel való bizonyíthatóság”, továbbá „A történelmi tények és a logikus érvelés rendkívül szigorú határokat szabnak a különféle narratíváknak és interpretációknak.” Ezzel teljes mértékben egyet lehet érteni. Azonban átolvasva a szabadkőműves témában megjelent véleményeket, egy dologgal nem találkoztam sehol. Ez pedig a tények.
Sosem kutattam a szabadkőműves forrásokat, és nem is valószínű, hogy fogom, ezért csak idézni tudok attól, aki ezzel foglalkozott, ő pedig Raffay Ernő. Az első idézet a László király páholy felirata a nagypáholyhoz 1905. december 12-én: „Indítványozzuk, mondja ki a magyar szabadkőművesek 1906. évi közgyűlése, miszerint: A szabadkőművesek szövetsége az egyes politikai pártok tusájában és érvényesülésébe beavatkozástól tartózkodván elvárja a testvérlánc minden szemétől, hogy az emberi jogok kiterjesztéseképpen, titkos választójog reformjainak győzelmét és mielőbb törvénybe iktatását, minden tőle telhető erővel, saját társadalmi és politikai körében a legerélyesebben, szívós következetességgel támogassa.”
Az idézet első olvasatra nem tűnik túlzottan érdekesnek, de hozzá kell tenni, hogy ebben az időszakban még nem volt titkos választójog, és ennek bevezetése a fennálló hatalmi rendszer egyértelmű gyengülését okozta volna. Az, hogy az akkori, első világháború előtti hatalmi rendszer jó vagy rossz volt, fenn kellett-e tartani vagy sem, túlmutat a mostani témán. Mindenesetre a politikai semlegességre kötelezett szabadkőművesség immár politikai terepre tért, azaz csupán a magyar szabadkőművesek egy része. Ugyanis nem egy homogén, centralizált szervezetnek kell elképzelni a magyar szabadkőműveseket. Az indítványra 1906-ban a kassai Resurrexit páholy egy más tartalmú választ fogalmazott meg, jól mutatva a szervezeten belül lévő eltérő vélekedéseket:
„A Resurrexit páholy állandóan figyelemmel és érdeklődéssel kíséri a László király páholynak a szabadkőművesi eszmék megvalósítását célzó törekvéseit. Nagy horderejű és mélyreható gondolatvilága, értékes munkájának határozott iránya buzdító és felemelő hatással van az összes páholyra. És csakis ezen nagy koncepciójú eszmeáramlat okozta lelkesedés izzó hevének tulajdonítható, hogy a titkos választói jog kiterjesztése irány a nagypáholyhoz beadott indítványa elején olyan kitételt alkalmaz, melyek a szabadkőművesség etikájával össze nem egyeztethetők. Munkáink sikerének elengedhetetlen feltétele, hogy kölcsönösen tiszteljük egymás gondolat- és lelkiismeret-szabadságát és azok ellen bármily támadást indítani nem szabadkőművesi cselekedet. Márpedig a László király páholy mindjárt az indítvány elején mintegy dogmatice kinyilatkoztatásokat diktál a páholyokra oly leckéztető hangon, mely sértő, és oly kifejezések: »öntetszelgő cégbitorlás« használatára ragadtatja magát, amelyek a szabadkőművesség szótárában eddig hiányoztak. Kénytelenek vagyunk az irány [stílus] ily szokatlan módja és hangja ellen testvéri szeretettel tiltakozni. […]
Nem lehet üdvös ilyen előzmény oly időben, mikor a politika annyi robbanóanyagot vitt a társadalomba, mikor a magyar nemzet ezeréves alkotmánya ellen komoly támadás intéztetik, és így a nagy nemzeti küzdelem az erők összetömörülését igényli, oly kérdésekkel komplikálni a helyzetet, melynek a nemzeti állam létfeltételeinek szempontjából komoly és megbízható bírálat tárgyát sem képezték. Nem helyeseljük tehát a László király páholy indítványa ezen egyik kérdésének újból a nagypáholy és a nagygyűlés elé való terjesztését.”
Az iratok forrása a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, azon belül L P 1100 1. tétel Vegyes iratok (1867–1917). Az első irat az 1905. évi iratok csoportján belül a 63. fólió, a második irat Az 1906. évi iratok csoportjában a 13. fólió. Mindez csak két példa volt arra vonatkozóan, hogy a szabadkőművesek egy csoportja aktívan próbált politikai síkon beavatkozni a fennálló viszonyokba. Az, hogy ennek a beavatkozási kísérletnek esetlegesen milyen hatásai voltak Magyarországra nézve, továbbá hogy mindezek később kapcsolatba hozhatóak-e Trianonnal, képezi most a véleményvita tárgyát.
A téma tudományos megismeréséhez azonban nem véleménycikkeken keresztül vezet az út. Raffay Ernő eddigi publikációiban felvázolt egy képet az első világháború előtti magyarországi szabadkőművességen belüli folyamatokról, a páholyok közötti konfliktusokról és egyes páholyok munkásságáról, dokumentumokra támaszkodva. Ezzel kapcsolatban pedig kifejtette elméletét, amit az általa feldolgozott dokumentumok alapján állított fel.
Az elméleteket, ahogy a véleményeket is, természetesen jogában áll bárkinek, legyen az történész vagy sem, kritizálni. Véleménye mindenkinek lehet. Azonban véleményt a véleménnyel, tényt a ténnyel, elméletet egy másik elmélettel lehet szembeállítani. Véleménycikkek tömege született már. Itt lenne az idő az alkotásra is, hogy feldolgozza más is a szabadkőművesség iratait. Lehet, hogy előkerülnek olyan dokumentumok, amelyek más megvilágításba helyezik az eddig bemutatottakat, az is lehet, hogy alátámasztják Raffay Ernő elméletét. Azonban ahhoz, hogy érdemi dialógust lehessen kezdeni a témáról, szükség lenne a magyar szabadkőművesség történetének feldolgozására, akár ellenpárként, akár kiegészítésként Raffay Ernő műveihez. Ez hiteles kritika lenne.
Jó hír, hogy létezik egy kimondottan Trianonnal foglalkozó történészcsoport, a Trianon 100 MTA – Lendület Kutatócsoport. Talán megérne egy misét ezzel a témával foglalkozniuk. Szerintem sokan kíváncsiak lennének az eredményeikre.
Érdemes kitérni a tudománymetrikára is. A hivatkozások, az idézettség fontos mérőszám, de nem szabad túldimenzionálni. Ez egy mérőszám, ami segít abban, hogy egy tudományágon belül vagy tudományágak között könnyebben összehasonlíthatóak legyenek a teljesítmények. Az idegen nyelvű tudományos hivatkozások száma szintén egy a mérőszámok közül. A Magyar Tudományos Művek Tára (MTMT) fontos és hasznos eszköz, bárki számára elérhető. Ezen az oldalon ha az olvasó a keresőbe gépeli például Gosztonyi Péter, Mályusz Elemér, Hóman Bálint, Rómer Flóris, Perjés Géza vagy Pilch Jenő nevét (a sort még hosszan lehet sorolni), akkor kiderül, hogy a kanyarban sincs ezen urak nemzetközi idézettsége Ungváry Krisztiánhoz képest az MTMT adatai alapján. Ezen gondolat mentén, függetlenül az említett szerzők életművének megítélésétől, a tudománymetrika alapján kijelenthető lenne, hogy érdemi tudományos teljesítménye ezen uraknak nincs vagy csak csekély.
Hogy ez valóban így van-e, azt döntse el mindenki maga. A tudománymetrika fontos és jó eszköz, de a helyén kell kezelni, és nem szabad egy mindenható, vitát eldöntő érvnek tekinteni.
Mihályi Balázs
A szerző térképész, térinformatikus, Budapest 1944–1945-ös ostromának kutatója
Elég volt Tiszát megölni
Tudhattuk: Trianon 100. évfordulója kiváló alkalom lesz a ballibeknek, hogy rúgjanak néhányat a nemzetbe mint olyanba, annak jobboldali részébe meg különösen. Nem is csalódtunk. S ennek sodrában egy miniatűr magyar történészvita is kirobbant, nevezetesen a szabadkőművesek szerepéről. Indult Romsics Ignác cikkével, azután jött Szakács Árpád írása, rá Ungváry Krisztián válasza, mellette több más vélemény, most szombaton pedig lement a második Ungváry–Szakács-menet is, tágabb dimenziót adva a csörtének.
Lehetne most elemezni a „ki mit is mondott pontosan” kérdését, de felesleges. Mert nem erről szól a vita. Nem egy történelmi részletkérdésről. A vita a céhbeli ballib történészszakma és az azt kívülről támadó céhen kívüliek közti összeütközésről szól. Adva van egy 1945 óta kanonizált XX. századi magyar történelem ballib olvasatban, és az ezt még alig-alig kikezdő, épphogy felépülő jobboldali alternatíva. A ballib oldalon áll a hivatalos szakma nagy része, élén az MTA-val meg az intézményeivel, valamint a legtöbb egyetemi tanszék. Háttérben a könyv- és lapkiadói hálózat. Meg a nemzetközi kapcsolatok. És az utánpótlás: a legtöbb tehetséges történelem szakos egyetemista rájön, hogy szakmai és anyagi szempontból is jobban jár, ha beáll a ballib táborba.
És a jobboldali kurzus asszisztál ehhez, illetve néhány apróbb-nagyobb kísérletet tesz az ellenséges homogén tömb megbontására, illetve a saját háttér kiépítésére. Ami aztán azonnal „szakmai” össztűzbe kerül. Mondjuk, hallott már valaki elismerő vagy akár csak jóváhagyó történészi véleményt ballib oldalról a Magyarságkutató Intézetről? Cserébe a megfelelési kényszer és a kisebbrendűségi komplexus kettős szorításában vergődő jobboldali humán értelmiség ezernyi hozsannázásáért a világraszóló ballib teljesítmények előtt?
És ahogy kiállnak Romsics mellett az ifjú történészek, a tanítványok, ez annyira – nincs rá jobb szó – aranyos! Mint amikor a kiscsibék összegyűlnek a kotlós köré, hogy oltalmazzák őt, mert a kerítésen túlról rávicsorgott a vérszomjas menyét. És azt csipogják: „Náci bácsi, ne félj, mi, a te legjobb magyar tanítványaid, mi majd megvédünk téged!”
Már aggódtam, hogy a történelmi idők ellaposodása folytán oly sokáig nélkülöznünk kell ballib honfitársaink aláírósdiját – hát igen, visszasírjuk a boldog kilencvenes éveket, amikor szinte hetente írtak alá ellenünk. És akkor a kipécézettnek a legtöbbször annyi is volt. Ez a Szakács meg még most is csak röhög a markába! O, tempora…
És a történelem szakmai kérdései csak egy elenyészően kicsiny részei az összképnek: minduntalan beszivárog ide a szűkebb és tágabb értelemben vett politika. Van ugyebár a direkt politikai fenyegetőzés, mondjuk Ungváry cikkében emígy: „Azok azonban, akik komolyan gondolják azt, hogy a Szakácsot is fenntartó politikai kurzus még mindig a kisebbik rossz, jobban teszik, ha elgondolkodnak azon, hogy kivel kell egy tálból cseresznyézniük és hogy hová viszik az országot az effajta összeesküvés-elméletek.” Kedvesen lekezelő, olyan tanító bácsis, ilyenkor kellett az iskolában visszafojtani a röhögést, ahogy az igazgató közölte: „És jól gondoljátok meg, hová visz ez majd titeket!”
De azért van egy kiskapu nekünk, megvezetetteknek: bizonyára csak a „kisebbik rossz” elve alapján szavazunk a Fideszre, de most majd talán elgondolkodunk, hogy ezek a Szakács-félék már mégis túl cikik, jöjjön hát ismét egy olyan remek ballib kurzus, bocs! Mea maxima culpa! A ballib soha nem kurzus, a ballib az országvezetés, az kormány, esetleg establishment, de „kurzus” még véletlenül sem. (A ballib publicisták által leírt, 2004–2009 közti „Gyurcsány-kurzus”-idézetek beküldői közt akár könyvjutalmakat is kisorsolhatnának.)
Szóval ismét egy újabb reménytelen, sehová nem vezető, szakmainak álcázott ideológiai csörtét vívunk, ahelyett, hogy ezerrel építenénk és erősítenénk a mi jobboldali történelmi narratívánkat. Amiből például megtudhatnánk, hogy miért is roppant össze egyik pillanatról a másikra a történelmi magyar uralkodó osztály. Elég volt Tisza Istvánt megölni, s a legkritikusabb hónapokra vezető nélkül maradt az egész magyar nemzeti oldal. Pedig akkor még arányaiban a lakosság sokkal nagyobb része tartozott ide, mint ma (de ez messzire vinne). Fel kellene térképezni a XIX. század és főleg a dualizmus hibáit, elfeledve a népek börtöne, a nemzetiségi elnyomás meg a hárommillió koldus országa és egyéb szamárságokat.
Tudnunk kellene, miért omlott össze kártyavárként az ország, mert lehet, hogy ravasz kis szabadkőművesek ásták alá a fundamentumokat, de az is lehet, hogy semmi közük nem volt hozzá, vagy csak alig. Mindenesetre az okokat ismerni kellene: nemcsak azért, mert az igazság szép, legalábbis szebb a mai hazugságoknál – persze azért is –, hanem hogy tanuljunk belőle, s még egyszer ne történhessen olyan az országgal, hogy krízishelyzetben megfelelő vezetőréteg nélkül marad, és pár tucat sehonnai kalandor tobzódhassék a lebénult nemzet felett. Mert a világ és Európa helyzetét elnézve könnyen adódhatnak még ilyen idők – s lehet, hogy a nem is oly távoli jövőben.
Grób László
A szerző könyvkiadó-vezető
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
