Barátaim, felebarátaim, testvéreim, féltestvéreim, magyarok! Nézzünk szembe a tényekkel! Tudjuk, hányan jöttek már a Közel- s távolabbi Keletről, Afrikából az unióba. Azt is hallottuk, hatvanmillió migráns várható a fekete kontinensről, de ez is csak a következő hullám az embertengerben. Ha mindannyian nekifeszülünk is a kerítésnek, a hatszoros túlerőben kár erőlködni. Szintén fölösleges megnépszavazni, hogy nem akarjuk a bejövetelüket, hisz nem tudnak magyarul, hiába dugjuk az orruk alá a nemleges eredményt, nem fogják érteni. Na és emlékszünk még, hogy az idei nyár embertelen forrósággal marasztalt otthon? Gondoljuk el, ha merjük, miféle idő lehetett Afrikában! Lássuk be, ott nem lehet boldogulni a mezőgazdasággal, ahol már a földön terem a sült krumpli. Ott pedig nincs tescós hétvégi program, hamarosan éhen halnak, vagyis tetszik, nem tetszik, nincs választásuk, északra kell húzódniuk, hozzánk.
Szó sincs róla, hogy ne kedvelném ébenbőrű barátainkat, sőt. Ám ha mindannyiukat szűkös házamba invitálom, akkor bizony kint rekedek a kertben. Ráadásul ki szeret úgy lakni, hogy ki nem állják a szomszédai, még a kettővel, hárommal arrébb lakók sem. Az ukránok megharapdálják a nyelvünket, a volt Nagy-Magyarország elcsatolt részeinek lakói folyton gyanúsan lesnek utánunk a függöny mögül. Arrébb a német vendéglátósok ránk tukmálnák a fölöslegüket, a brüsszeliek kegyetlen nagybácsit játszanak, aki azzal fenyegetőzik, hogy kiközösít, vagy megvonja tőlünk a zsebpénzünket, amihez már kezdtünk hozzászokni. Megírta már Ady száztizenöt éve: „A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen, mintha itt sem lettünk volna.” Azt mondom ezért, kerekedjünk fel, emlékeinkben dereng még a honfoglalás útvonala, ezt kell megtennünk, csupán visszafelé. Ezeréves vendégeskedésünk után tudnunk kell az illemet, mikor menjünk haza. Csomagoljunk! Hamuban sült pogácsa, meg persze rántott húsos szendvics az útra. Ne maradjon itt a gulyás, töltött káposzta, halászlé, pár üveg tokaji, villányi portugieser, vagy amit akartok, hajrá, bepakolni! Ázsiában szeretnek minket, barátként várnának az Uráltól egészen Japánig, kivált legközelebbi rokonaink, az obi-ugorok tárt karokkal fogadnának, s odáig el sem kopna a lábunk a sok menetelésben.
Egy Mózes formátumú vezetőt válasszunk magunknak, aki elvezet a Kánaánunkba. Még csak hajba sem kellene kapnunk senkivel, nem úgy, mint legutóbbi honfoglalásukkor a zsidóknak a palesztinokkal. Egy új Árpád fejedelem kell, aki mutatja az utat, s lelkesít, ha lankadunk. A hírhedt nagy hidegtől sem kell reszketnünk, bízhatunk Amerika forrófejű fejében. A megoldás egyszerű, a kisujjunkat sem kell mozdítanunk a globális felmelegedés ellenében, az üvegházhatású gázokat a légkörbe pöfékelve kétes melegségben tunyulhatunk majd tovább. Megvan mindennek az oka. Legfőképpen az oroszokkal kell jóban lennünk, ugyanis tőlük kell kikuncsorognunk egy Magyarország méretű enklávét. Biztos nem lesz ellenükre, hely van bőven. Igen nagy területek hiányolják a híres magyar találékonyságot. Ha éldegélnek is valakik régi-új hazánkban, nem lehetnek sokkal másabbak, mint annak idején Szvatopluk morvái, nyilván nem lesz ellenükre a társaságunk. A folyók arra, akár a vékonybél, tekerednek fel s alá, így ha valaki ambíciót érez, lehet belőle II. Széchenyi István, megrendszabályozhatja e hebehurgya vizeket. Utána megépülhet Bős–Nagymaros II., és a vágtázó szelet is a szolgálatunkba állíthatjuk. A végén Paks I. sem fog hiányozni, nemhogy II.
Értesülvén erről a kegyetlen nyugatiak, lelkiismeret-furdalásukban néhány könnycseppet elmorzsolnak majd szemük sarkában, s a fölébredő szomszédság nosztalgikus vágyától indíttatva Új-Arábia–Afrika kisebbségeként nekivágnak az útnak a nyomunkban, mi e menekülteket jó szívvel fogadjuk, ám a szabályokat immár mi diktáljuk.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.09.29.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
