Frissen vasalt fehér ing, fekete nadrág. Azért adjunk a látszatra, tiszteljük meg már az oktatókat. A cipőt viszont már nem kell felhúzni. Elég a papucs. A monitor előtt úgyis csak a felsőtest látszik. Államvizsga koronavírus-járvány idején. Online. Ki sem kell mozdulni, elég a kamerába bámulni. A túloldalon ott a vizsgabizottság. Felkészülési idő nuku, a vizsga rögtön élesben megy.
Ha valaki egy éve azt mondta volna, hogy ez még egyszer (és reméljük, utoljára) előfordulhat, egy jót nevetünk… És mégis megtörtént. Ebben az akadémiai évben nagyjából három hétig tartott az oktatás egyetemeinken, utána a diákok és a tanárok a virtuális térbe „költöztek”. Azon keresztül próbáltak haladni, már amennyire lehetett. Csak remélni merjük, hogy a záróvizsgáknál kicsit elnézőbbek lesznek az oktatók, mert akárcsak az alap- és középiskolákban, itt sem lehetett azért úgy haladni, mintha az előadóteremben vagy laborban okosodtak volna a hallgatók. Meg aztán a kérdezés, az oktatóval való közvetlen kapcsolat is bizony alapos csorbát szenvedett.
Gyötrelmes volt ez az akadémiai év, mondjuk ki nyugodtan. Még gyötrelmesebb, mint a tavalyi, amikor csak a nyári szemeszter ment fuccsba.
Egy ötödévesnek új kihívásokkal kellett megküzdenie. Hogyan írjon záródolgozatot egyedül? Jobban mondva, persze, hogy egyedül kell írnia, de hogy menjen terepre, végezzen kutatást, ha a vírus nem engedi? Hogy tudja le a kötelező szakmai gyakorlatát, ha a cég, ahova készült, home office üzemmódra váltott, és ezért sűrű elnézéskérések közepette közlik vele, hogy nem tudják fogadni? Honnan szerezzen szakirodalmat a neten kívül, ha a könyvtár zárva? S vajon mennyit kell imádkoznia azért, hogy a záróvizsga napján ne épp akkor menjen el a net, amikor ő felel…? Mert akkor nagy baj lenne, csúszhatna a diploma. Épp ezért a vizsganapon a mobilnet is készenelétben, hátha…
Azok a régi szép idők! Amikor fél nap izgalom, kevés kaja és egy bátorító becher után a nekem már minden mindegy érzésével utolsó előttiként megy a vizsgabizottság elé az ember. És akkor ott bent, a nem éppen nagy előadóteremben, két enyhén szólva sem magyarbarátként számon tartott szlovák professzor előtt megtörténik a csoda. A kihúzott tétel nem a legjobb, de nem is a legrosszabb, hát hozzuk ki belőle a maximumot.
Alig pár perc után halvány mosoly suhan át a vizsgáztatók arcán. Ez jó jel. Csak bátran! Mutassuk meg, hogy magyarként is tudjuk szlovákból, amit tudni kell. A két félelmetesnek mondott és hitt oktató ekkor már határozottan mosolyog, és nem úgy néznek ki, mint akik ízekre akarnák szedni a vizsgázót. Sőt, még azt is megengedik nekik, hogy ha már kifogyott a szlovák példákból, mondjon nyugodtan magyarokat is. Nem kellett ennél több, és szinonimacunamik zúdultak a vizsgáztatókra, akik a végén kifejezetten jókedvűen gratuláltak a sikeres, mit több, kitűnővel díjazott vizsgához. Hogy aztán egye a sárga irigység a szlovák évfolyamtársakat…
Felejthetetlen, örökre megmaradó pillanat a diplomaosztó, ahol, minő véletlen, az oklevelet pont az a professzor nyújtja át, akinél olyan remekül sikerült a szlovák államvizsga. Merthogy mások is észrevették, a prof bizony kézrázás közben széles mosollyal is megjutalmazta a friss diplomást. Úgy látszik, nagyon is jól emlékezett rá…
Apropó, diplomaosztó. Hát kérem szépen, ebben a vírus-verte valóságban, arra is úgy kell feljelentkezni. Mármint, ha valaki szeretne részt venni az ünnepélyes diplomaosztón. Úgy látszik, ha nem lesz rá elég jelentkező, az is elmarad. Mint minden, ami az egyetemista éveket oly széppé, felejthetetlenné teszi.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
