Voltak a NATO életében sorsfordító évek, korábbi mentális kereteik felülírását is megkívánó döntések. A vilniusi NATO-csúcs legfeljebb annyiban volt merész, hogy egy agresszorként hadviselő ország „orra alá” mentek az észak-atlantiak, egyébként világunk jórészt ugyanolyan maradt a kormánygépek felszállása után, mint volt.
Világunk 1949-ben próbálta magát újraépíteni. A Balkánon és Kelet-Közép-Európában a Szovjetunió nem a hírhedt cédulás egyezményben foglalt mértékben, hanem 100%-ban vette át a hatalmat, a két tömb szembenállása pedig egyre markánsabbá vált. Az USA, és a világháború pokla után az India 1947-es elvesztéséből, és a több évszázados gyarmatbirodalom széthullási folyamatának megkezdődéséből még fel sem ocsúdó Egyesült Királyság számára nyilvánvalóvá vált, hogy a már akkor is papírkutya ENSZ nem fogja tudni fenntartani a globális békét, valami erősebb kell.
Némileg – a terjedelmi korlátok kényszere miatt – leegyszerűsítve így jött létre tizenkét alapító taggal az Észak-atlanti Szerződés Szervezete.
A NATO történetében voltak nehéz évek, megosztó döntések. Ilyen volt például a tíz éve rommá bombázott, az 1947-es dunkerque-i szerződés, és az 1948-as brüsszeli szerződés célkeresztjében is álló ősellenség, (Nyugat-)Németország 1955-ös csatlakozása. Magyarország, Lengyelország és Csehország 1999-es csatlakozásával 17 év után nyílt meg újra a szövetség kapuja új tagok előtt, hogy a Varsói Szerződés előőrse, mundért váltva bemasírozhasson, 2004-ben aztán követve a derékhadtól.
Jelenleg négyen vannak „várólistán”, a már hosszú ideje „előszobáztatott” Bosznia-Hercegovina és Grúzia; a Törökország és Magyarország döntésére váró Svédország, és most Ukrajna.
Azt, hogy lassan másfél éve megszállt félként hadban álló, 2022. szeptember 30-án „gyorsított NATO-csatlakozás” iránti kérelemmel előrukkoló keleti szomszédunkat csak úgy mirnix dirnix felveszik Vilniusban, még azok sem várhatták, akik esténként kék-sárga kispárnán hajtják álomra fejüket; ez a szervezet jellegéből fakadóan nem is lett volna lehetséges. A balti csúcs fő kérdése az volt, milyen jelzéseket küldenek Ukrajna felé. A végeredmény olyan lett, mint egy jó nyári saláta: vegyes.
Azt, hogy Kijevnek vérmes reményei nem lehetnek, még a diplomácia sima nyelvén is teljesen egyértelműen fogalmazta meg a csúcs előtt az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen, mondván:
Ukrajnának még további reformokat kell végrehajtania intézményrendszerének megerősítésére és a korrupció elleni harcban ahhoz, hogy teljes jogú taggá válhasson a NATO-ban és az Európai Unióban.”
Ez így, ebben a formában elég egyértelmű…
Volodimir Zelenszkij megerősítést kapott, hogy a NATO további adományokkal, fegyverrel és katonák kiképzésével fogja támogatni küzdelmét. A világ iparilag legfejlettebb országait tömörítő G7 csoport vállalta, hogy nemzetközi kerettervet készít, amely Ukrajna számára két- vagy többoldalú egyezmények alapján garantálja a védelmi támogatást. Azonban sem meghívást, sem az esetleges későbbi csatlakozásra irányuló menetrendet nem kapott.
Jens Stoltenberg NATO-főtitkár is meglehetősen dodonai módon nyilatkozott, amikor a záró sajtótájékoztatón azt mondta: Ukrajna csatlakozni fog a NATO-hoz, amikor az ehhez szükséges feltételek teljesülnek.
Addig marad a háború.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
