Cixin Liu a maga műfajában hangos nemzetközi sikerré vált sci-fi trilógiájában elvisz minket az emberi civilizáció végéig – és tovább. Apokalipszis kínai módra, közel kétezer oldalon. Mikor, ha nem most?
Hogy A háromtest-trilógia a lassan izmosodó kínai olvasótáboron túl is élénk figyelmet keltett, elsősorban a tengerentúli befogadással magyarázható: a művet a kínai–amerikai pályatárs, Ken Liu találta meg és vezette be az angolszász könyvpiacra, ő jegyzi az első és a harmadik kötet fordítását. Ebben a tálalásban a bevezető rész elnyerte a Hugo-díjat, a harmadik könyv a Locus-díjat, Cixin Liu pedig történelmet írt azzal, hogy első ázsiai szerzőként besöpörte a zsáner legrangosabb elismeréseit. Mintegy mellesleg, az angol fordítás további nyelvek felé nyitotta meg az utat a regényfolyam előtt; ennek nyomán született meg a magyar változat is az Európa Könyvkiadó jóvoltából: A háromtest-probléma és A sötét erdő után a záró kötet, A halál vége a múlt év végére jelent meg.
Több recenzens is felveti, hogy A háromtest-trilógia praktikusan megfilmesíthetetlen. (A jogtulajdonosok ugyan többször is meglebegtették a lehetőséget, a legutóbb már animációs feldolgozásról esett szó.) Ez a megállapítás számunkra itt és most nem a technikai kivitelezhetőség kérdése miatt érdekes, hanem azok miatt a “miértek” miatt, amelyek az olvasói élményt is nagyban befolyásolják. Erős tippünk szerint Cixin Liu nem a mozin nőtt fel, írásmódjában, történetépítésében sokkal inkább a videójátékok logikája köszön vissza. A kínai szerző egy akadálypályára állítja a figuráit, és keresztúttól keresztútig hajszolja őket, miközben a szabályokat, az eszközöket, a téteket menet közben kell kitapasztalniuk. Ez itt nem tündérmese: a játék jó eséllyel bukással ér véget, hogy némileg módosult feltételekkel elinduljon egy újabb menet – vagy sikeres teljesítés esetén új szint nyíljon meg, amely még nagyobb akadályokat tartogat, és megkérdőjelez mindent, amit a már letudott részek alapján adottnak tekintünk.
A trilógia nyitó kötetén, A háromtest-problémán úgy haladunk végig, hogy szigorúan véve csak a vége felé derül ki az igazi tét: a Föld ellen már elindult idegen inváziós flotta fenyegetése, valamint a Trisolaris behatolását támogató humán csoportok megléte, amelyek részben vallásos áhítattal, részben az emberiségből teljesen kiábrándulva, annak eltörlésével számolva üdvözlik a potenciális új kezdetet.
A második könyv, A sötét erdő a védekezési stratégiákra összpontosít: mit lehet, mit érdemes tenni, ha a konfrontációig még évszázadok vannak hátra, de a tudományos fejlődést már blokkolják, emellett minden tervet élő egyenes adásban közvetítenek „odaátra” az idegen civilizáció előreküldött eszközei? Itt dobja be Cixin Liu az általa megteremtett világ(mindenség) legerősebb alapvetését, a „kozmikus szociológia” elemi tételeit: minden civilizáció túlélésre törekszik, de a világegyetemben az anyag mennyisége állandó. Azaz: a túlélés, a növekedés, a források elérése csak egymás rovására kivitelezhető. Ennek megfelelően A háromtest-trilógia univerzumában minden faj minden faj farkasa, a kozmosz egy sötét erdő, ahol a gyenge jól teszi, ha rejtőzködik, mert az erősek folyamatosan prédára lesnek. Lehet, hogy nem minden civilizáció eredendően erőszakos, de a távolságok miatt az érdemi, eredményes kommunikáció lehetetlen, a másik fél szándékában sosem lehetünk biztosak, a gyanakvásnak pedig logikus következménye a megelőző csapás.
A halál vége ezen a nyomvonalon halad tovább: a megfelelő eszközt megtalálva az elrettentés törékeny egyensúlyt és kulturális-tudományos cserét eredményez a Föld és a Trisolaris között, közben pedig a túlélés nagy játszmája egyre tágabb perspektívában tételeződik. És igen: Cixin Liu a záró kötetben elénk tár egy valóban grandiózus, lenyűgöző végjátékot. Olyat és akkorát, ami jórészt képes feledtetni azt a kitartó benyomásunkat, hogy A háromtest-trilógia ugyan nagyon impozáns szellemi teljesítmény, de irodalomról beszélünk, így mégiscsak számít valamit, hogy helyenként fájdalmasan alulírt, alulszerkesztett szöveg. (Ebből a szempontból a középső darab a leggyengébb láncszem.)
Cixin Liunak vitathatatlanul a világépítés, pontosabban a világmodellezés az erőssége. És aztán jönnek a problémás elemek. Például, hogy a szerző képtelen karaktereket teremteni (a regényfolyamban újabb és újabb kínai tudós veszi át a fő nézőpont szerepét, szinte csak ebben a funkciójukban léteznek; a végére érve már alig tudjuk felidézni, hányan is voltak, kik voltak ők). Nem sokkal izmosabb a szituációk, jelenetek építése sem: mivel a szereplők motivációi elnagyoltak, gyakran az az érzésünk, hogy egyszerűen csak megtörténnek velük a dolgok, mert valakivel az adott dolognak éppen meg kellett történnie. Arról meg már ne is beszéljünk, mennyire sután nem tud mit kezdeni a szerző a női szereplőivel, akiket rendre valami ragyogó, távoli, elérhetetlen csillagként tol elénk… És mégis. Főleg a végéről visszanézve, van A háromtest-trilógiának egy erőteljes eposzi húzása – az átgondoltabb, strukturáltabb harmadik könyv pedig az előző két kötetet is más fénytörésbe helyezi. Itt válik igazán tétté, mi is az a szöveg, amelyet majd kétezer oldalon keresztül követünk.
Nevezzük a trilógiát sci-fi eposznak, de tegyük hozzá gyorsan: legalább annyira történelem és szociológia, mint amennyire természettudomány, technológia vagy kozmológia. Cixin Liu ennek megfelelően mindenféle kérdést felvet, és gyakran újra felvet – egy másik megközelítésből, másik perspektívából. Olykor ad válaszokat. De inkább nem: olvasóként mi is ott állunk a játszma virtuális terében, a keresztúton – merre tovább? Mi az emberi civilizáció? Ha a megmentéséről van szó, mi számít inkább: a humanizmus eszméje, a szolidaritás vagy a túlélés? Miként tételeződik egyik vagy másik megközelítés az egyén, a közösség, az egész emberiség szintjén? Igazunk van-e, ha az emberi történelmet folyamatos fejlődésként, a szebb, jobb jövő felé tartó útként vetítjük ki magunk elé? Hogyan birkózunk meg azzal a lehetőséggel, hogy nincs szebb és jobb jövő? Mit tudunk az anyagról, mit tudunk a világról, amelynek porszemnél is kisebb részei vagyunk? Mennyire vagyunk arrogánsak, amikor azt gondoljuk, hogy legalább kapiskáljuk az univerzum alapvető rendjét és erőit?
Cixin Liu: A halál vége (A háromtest-trilógia 3.), Európa Könyvkiadó, 2019, 801 oldal
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
