Esetleírás
Feleségem nővére, Karácsonyi Mária, született Röhrig Mária tanárnő, néhai Röhrig Gyula verbászi/Bácska református tudós lelkipásztor leánya 80 évesen Budapesten elhunyt. Temetésére Szabadkán került sor ez esztendő január 8-án, a bajai úti temető kis ravatalozójából. A temetésen tisztes számban résztvevő végtisztességtévő gyülekezet a hirtelen -6 Celsius fokos, zuhogó havazást hozó délelőtti órát szabad ég alatt, vacogva töltötte el. Már önmagában véve ez a körülmény is felveti azt a kérdést, ami nyilván nem egyedi, hogy ma akár Magyarországon, akár a környező országokban a hozzátartozók kegyeleti érzéseit, az elhunyt emberi méltóságát mennyire tudják tiszteletben tartani a nem várt mostoha időjárási viszonyok miatt, a mai egyházi és nem egyházi temetési szertartások, gyakorlatok szerint? Lelkészi szolgálatom 52 éve alatt Budapesten több, mint 2000 temetést végeztem. Sokszor volt az a benyomásom, a hozzátartozókkal együtt, minden spirituális igyekezetem ellenére, hogy lehetett volna még tisztelet adóbban elvégezni az utolsó földi stációhoz tartozó szolgálatokat, értve ez alatt az egyházi és az állami vagy vállalkozói temetkezési szolgáltatásokat is.
Ebben a konkrét esetben a következőt. Minthogy az elhunyt végakarata az volt, hogy a temetési, igehirdetői szolgálatot rokonaként én végezzem, ennek maximális tiszteletben tartásával igyekeztem eljárni. Karácsonyi Mária október 17-én Budapesten bekövetkezett halála után családja azonnal megkezdte a bonyolult hamvasztási, majd a hamvak külföldre szállítási adminisztrációs és egyéb teendőit intézni. Ígéretem szerint lelkipásztorként magam is elkezdtem a szabadkai gyülekezet lelkészével, aki történetesen a Szerbiai Keresztyén Református Egyház püspöke is, felvenni a szolgatársi kapcsolatot és megpróbáltam egyeztetni vele a részletekről. Mivel előre sejthető volt, hogy a hamvasztás, a hivatalos dokumentumok beszerzése hosszadalmasabb lesz, s a temetés nagy valószínűséggel télidőben történik meg, erre tekintettel, s mivel az elhunyt évtizedeken át ismert és megbecsült tanárnő volt Szabadkán, aki szerb és magyar nyelven oktatott a felnőttképzésben, az ún. munkásakadémián is, várható lesz a magasabb évjáratú korosztályok tagjainak a részvétele a búcsúztatáson. Ezt méltóképpen próbáltam megszervezni egyházi részről, fiait tehermentesítve, ezért egyeztettem a szabadkai református gyülekezet lelkészével. Sokszori emailes, telefonos keresés után, gyülekezeti tisztségviselőkön keresztül, nagy nehezen sikerült elérni őt.
Kérésem a következő volt: mivel várhatóan december végén vagy 2024 januárjában lesz a temetés, tegye lehetővé a presbitériummal egyeztetve, hogy a templomból, fűtött helyiségből, orgonakísérettel, kettőnk igei és liturgiai szolgálatával történhessék meg a méltó búcsúztatás. Jeleztem rögvest, hogy a kántori díjat, az ő szolgálatát, a templom külön fűtését természetesen fizetni fogom, plusz még a gyülekezetnek külön adakozást is ígértem. Hetek múltán azt jelezte püspök úr, hogy megkérdezte a presbitériumot, s ők arra a véleményre helyezkedtek, hogy mivel ilyen kérés még nem volt, ők az eddigi rendhez tartják magukat. Még arra is hajlott volna a búcsúztató család, hogy akkor ne legyen az urna a templomban, hanem csak az elhunyt keretezett, nagyobb arcképfotója, de sajnos így sem ment a kérés teljesítése. Így hát tudomásul szolgált a presbitérium és a szolgálatra kért püspök-lelkipásztor döntése. Amikor pedig eljött a temetés ideje, újabb meglepetés ért. Ígérete, majd a személyes beszélgetés során bizonytalan ígérete nyomán a temetésre valóban nem jött el a püspök úr, hanem beosztottja érkezett, aki elmondta, hogy neki ez az első temetési szolgálata. Mindazonáltal Isten dicsőségére 100 eurót adtam át a szolgálattevő beosztott lelkészen át a püspöknek. Mindezek a fájdalmas tapasztalások, túl a személyes gyászon, mint aki igyekeztem Isten Igéje hirdetésével legalább a verbális méltóságát megadni az alkalomnak, erősen elgondolkodtattak. Eltekintve a személyi feltételek okozta bizonytalanságon, az „eddig ilyen még nem volt” ultrakonzervatív szemlélet indokolhatatlanságán, a szolgatársi szolidaritás hiányán, alapvetően komoly teológiai, erkölcsi és jogi kérdéseket is felvet ez a szabadkai eset.
Nyilvánvalóan hasonló esettel mások – gyászoló hozzátartozók, lelkészek – is találkoznak vagy éppen maguk a kialakítói hasonló, értelmezhetetlen szituációknak. Mivel pedig szabályozott törvényi tényállás, hogy ne mondjam előírás Magyarországon, s más országokban is az elhunytak emberi méltóságának a védelme, úgy vélem, az egyháznak, egyházaknak szükséges a maguk helytállását, gyakorlatát átgondolniuk. Nem lehet gátja az elhunytak emberi méltósága megadásának „az ilyen még nem volt” hivatkozás, hiszen itt sokkal többről van szó. Minthogy minden temetést mint kazuális szolgálatot a keresztyén teológia minősített missziói alkalomnak tekint, a gyászban megsebzett emberek vigasztalásának, hitbeli vezetésének, Istenhez hívogatásának kiváltképpen elkészített alkalmaként, abszurd lenne, ha ennek pontosan az egyház(ak) szolgálattevői lennének az akadályozói.
Éppen ennek megelőzése céljából szükséges részletesen kidolgozni az elhunytak emberi méltóságához fűződő jogok tisztázását. Ezen túl a méltó templomi urnás búcsúztatás teológiájának, homiletikumának, liturgiájának, egyházjogi státuszának és az ehhez fűződő etikai, esztétikai elvárások pontos leírását. Az elhunytak és az élők ezzel összefüggő jogainak abszolút világos tisztázása, leírása és rögzítése, az egyházi gyakorlatot szabályozó normatívájának meghatározása ennek szerves része. Mivel pedig már Istennek hála létezik a Magyar Református Egyház, a Generális Konvent, ami az összes magyar ajkú református egyházat felöleli, így egységes gyakorlatot lehetne megcélozni e kérdés teljes körű rendezésével.
Nem olyan dologról van szó, amire nézve eddig ne történt volna semmiféle szabályozás az egyházban, de ez még nem lett teljessé. Közel 45 éve kaptam a Magyarországi Református Egyház akkor még működő Zsinati Tanulmányi Osztályától a Doktorok Kollégiuma tagjaként a felkérést, dolgozzam ki az urnás temetés református keresztyén szempontjait, beleértve a templomi urnaelhelyezés gyakorlatát. Ezt röviden meg is tettem. Ezt követő években több templomban is megkezdődött az urnatemetés, a templomtérben végzett urnás búcsúztatás után pl. a Fasori református templomban az urna elhelyezése a templom erre kialakított részében. Tudomásom szerint másutt is éltek, élnek ezzel a gyakorlattal.
Kegyeleti kérdések a büntetőjogban c. értékes értekezésében (2022) dr. Fázsi László Ph.D. és dr. Fekete Magdolna szakdolgozatuk felvezetőjében rámutatnak: „Nekünk, még élőknek, kötelezettségeink is vannak a holtakkal szemben. Legelőször is a halottak emlékének tiszteletben tartásáról való gondoskodás, amihez a kegyeleti jog érvényesülésének biztosítása is tartozik, amely jóval többet jelent a végtisztesség jogi szabályozásánál”. A kegyelet büntető anyagi jogi jelentősége c. részben hosszú időre visszanyúló jó példákat sorolnak fel, például 1927-ből: „Az emlék mocsoktalan megőrzéséhez fűződő általános emberi érzület mindenesetre jogi védelemre méltó érdek, s így az azt sértő cselekmény, különösen ha alkalmas arra, hogy széles rétegekben recenzust keltsen, a büntetést érdemlők közé tartozik”. Az idézett tanulmány másik fejezetében, Kegyeleti jog a büntető eljárásjogban (7.kk) címen a szerzők leszögezik: „A kegyeleti jog az emberi méltósághoz való jog részeként érvényesül, az emberi méltósághoz való jog részleges továbbélését jelenti a halál bekövetkezte után. A kegyeleti jog részben az emberi méltóság egykori meglétéhez kapcsolódó védelmi igényt foglal magában, amely az elhunyt személyt az emberi nemhez való tartozás alapján illeti meg. A kegyeleti jog – mint az emberi méltósághoz való jognak a halál után is fennmaradó eleme – az elhunyt személy élete során megszerzett erkölcsi, személyes és társadalmi megítélésnek védelmét biztosítja (ABH 2008, 3136” – kiemelés drbl. A mértékadó jogi esszét a szerzők ezzel fejezik be: „Az emberi élettel szembeni feltétlen tisztelet” mellett az embert, „akit személy voltánál fogva megillet a méltóság, a halála után sem lehet tárgyként kezelni”.
Az Úr Jézus ezt mondta: „Az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért” (Máté 20,28). Hasonlatosképpen joggal mondatjuk: Az egyház, a gyülekezet nem azért van, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon Igével, istentisztelettel, szakrális közösséggel, diakóniával, nyitott ajtóval, vigasztalással – el egészen addig, hogy megnyitja temploma ajtaját az urnás búcsúztatás missziói alkalmai előtt. Minden zárt templomajtó, minden egyházi gyakorlat, ami a megújulás, a reformálás, az innováció előtt bezárul, hivatkozva arra, hogy ez még nem volt, valójában teljes önellentmondás. Ellentmondás Jézusnak, ellentmondás a reformáció szellemének és lelkének. Ellentmondás megtartó és létezési rangot adó alapelvünknek: ecclesia semper reformari debet – az egyházat(!) szüntelenül meg kell újítani.
„Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt: ti magatok nem mentek be, és azokat sem engeditek be, akik be akarnak menni” (Máté 23,13).
Adjátok meg mindenkinek, amivel tartoztok…akinek a tisztelettel, annak a tiszteletet (Róma 13,7) – az elhunytaknak az emberi méltóságuk diktálta méltó végtisztességet, templomban és temetőben, urnával vagy koporsóval. Mert majd egyszer ezért is számon kéretünk!
Vizsgáld meg magad, kedves népe az Úrnak,/kiválasztva a világ minden részéből:/Övé vagy-e még,/Az első szeretet boldog választottjaként?/Övé vagy-e még?/Átjár-e Téged most is boldogító jelenléte?/Ki halálos odaadásával érted/népévé emelt keresztjén,/s magához vonzott dicsőségébe./Övé vagy-e még?
(Karl Bernhard Garve – a herrnhuti testvérközösség teológusa, 1763-1841 – ford. drbl)
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
