Nem volt épelméjű szerkesztő Magyarországon, aki egyértelműen szovjetellenes részleteket tartalmazó írásokat közölni mert volna a Kádár-rendszer idején – emlékezett vissza a diktatúra időszakára a Tiszatáj egykori főszerkesztője, Vörös László. A legszigorúbb, leginkább félt tabuk közé tartozott a szovjetellenesség, a külpolitikai irányvonal megsértése, illetve a „nacionalizmus”, egészíti ki a gondolatmenetet Takács Róbert sajtótörténész. Szavaiban nincs okunk kételkedni, hiszen ki menne szándékosan fejjel a falnak?
Hogy mégis találhatunk (ugyan ritka) példát a szovjetellenességre, az persze nem annak köszönhető, hogy bizonyos szerkesztőknek hirtelen elment volna az eszük, hanem egy olyan sajtóturpisságnak, amelyet a Kádár-rendszerben már akár ki is lehetett magyarázni. A legenda a negyven-ötven évvel ezelőtti Magyar Nemzet szerkesztőségébe vezet minket, az a bizonyos őrültség, a sors több mint vakmerő kísértése – mint a széltében-hosszában elterjedt anekdotából értesülhetünk róla – lapunk hasábjain vált valósággá.
Első tanúnk legyen Moldova György. Az utolsó töltény című munkájából kiderül, hogy a Magyar Nemzet „egyik újságíróját letiltották a lap hasábjairól, mert a rövid és hosszú u betű használatára a következő példasort hozta fel: »Szovjetunió, unom, utálom…«”. A Magyar Nemzet rangidős újságírója, Lőcsei Gabriella a korban csöndes megdöbbenést kiváltó esetről bővebben ír egy 2008-as, a lap születésének 70. évfordulójára szánt cikkében. Kiderül belőle az elkövető személye is: a híres baloldali színész-nyelvvédő, a kommunista eszméből kiábrándult Péchy Blanka vetette papírra a merész felsorolást a helyes magyar beszédről elmélkedve Zűrzavar a hangzók világában címmel. „Azt a jelenséget ostorozta, amelyet éppen a hivatásos politikus szónokok népszerűsítettek akkortájt. Hosszú ú-t ejtenek akkor is, amikor rövid u-t kellene, s a szemléltető példát Mátrai-Betegh Béla nem irtotta ki a szövegéből: Szovjetúnió, únom, útálom, mondják, noha helyesen rövid magánhangzóval kellene ejteni (ahogyan írjuk is): Szovjetunió, unom, utálom…”
http://mno.hu/
Mendemondáról, megszépült emlékekről van szó csupán – vélhették többen, hiszen az újságcikknek mindeddig senki sem bukkant a nyomára, egykori olvasói pedig évtizedek távlatából képtelenek voltak felidézni, melyik számban is olvasták. Nos, örömmel jelenthetjük, hogy Péchy Blanka ominózus írását hosszas keresgélés után sikerült megtalálnunk; a lap 1974. november 10-i számában látott napvilágot. Péchy Blanka hosszasan sorolja a példákat: a helyesen ejtendő magánhangzók ábécé szerint követik egymást az alkoholtól (alkohól) a zsűriig (zsüri), ám mintha a szerző külön ki akarná emelni mondandójának politikai lényegét, az u betűnél megtöri az alfabetikus rendet. Azaz: „rökönyödik, sima, simogat, Tibor, unió, Szovjetunió, unom, utálom”.
Vagy mégis véletlen volna? A jó fülű, érzékeny színésznő csupán hanyag lett volna, akár a cikket leadó szerkesztő, Mátrai-Betegh Béla? A szemtanú másról számol be. Néhány nappal a cikk „megjelenését követően Péchy Blanka a pénztártól való távozás után végigtipegett a szerkesztőségen – idézi fel a jelenetet Lőcsei Gabriella –, és sírós hangon így méltatlankodott: »Kedveseim, ezért az írásért igazán több tiszteletdíjat utalhattatok volna« – mintha remekül időzített vígjátéki jelenet nézője volna, Mátrai-Betegh Béla finoman mosolygott.” (A cikk egyébként minden kommentár nélkül – lehet, hogy nekik nem tűnt fel a sorok közötti mondandó – másodközlésben, apró módosításokkal megjelent az Amerikai Magyar Népszava 1974-es év végi számában.) Hogy mennyire tudatosan alkalmazta Péchy Blanka a példát, igazolja az is, hogy az 1974-ben napvilágot látott Beszélni nehéz! című kötetében egyetlen, a lényeget érintő módosítással szerepelteti a szöveget: a „Szovjetunió, unom, utálom” kimarad a felsorolásból…
http://mno.hu/
A Péchy Blanka-cikket leadó szerkesztő, Mátrai-Betegh Béla a veszélyes játékban partnere lett a színésznőnek. Sőt hasonló érzelmeit nem sokkal később, a Magyar Nemzet 1976-os karácsonyi számában más módon, rendkívül finom eszközökkel a nyilvánosság elé tárta. A szovjet katonák 1944. december végi élményeiről szóló tárcájában döntő fordulat a szovjet katonák megjelenése. Nem sokkal előtte baljós jelként Mátrai-Betegh színésznő édesanyja, Mátray Erzsi gipszmásának leszakad és elgurul a feje. Anya és fia keserűen elneveti magát. „»Ennek is vége« – mondta anyám. »Sok mindennek vége – mondtam én –, ezentúl minden megváltozik.« »De mi, ugye, nem? Legalább mi ne, legalább te ne.« Akkor jöttem rá először, anyám fejével a kezemben, hogy mit csináljon az ember, ha a történelem közeleg. Ha már itt a történelem. Maradjon azonos a változásban. Tegye azt, amit addig, amit a történelem előtt. Amit a maga rövid történelme hosszán tennie adatott, amit lelke szerint tennie kell.”
http://mno.hu/
A tragikus sorsú, merészen áthallásos írásai ürügyén 1981-ben kényszernyugdíjazott, majd rövidesen meghalt Mátrai-Betegh Béla tanácsánál mi sem tudunk bölcsebbet ajánlani.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.09.09.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
