Az Ókeresztény írók sorozat könyvei már régóta elérhetetlenek a könyvesboltokban, ezért a Szent István Társulat Ókori keresztény írók címmel új sorozat indítása mellett döntött. Ennek tizedik és tizenegyedik darabja ez a kétkötetes, több mint kétezer oldalas kiadvány. A sorozatszerkesztők Boros István, Perendy László, Takács László.
Quintus Septimius Florens Tertullianus korai keresztény író, a latin keresztény teológia kiemelkedő alakja. Kr. u. 160 körül született az észak-afrikai Karthágóban, és ugyanitt halt meg, feltehetően 220-ban, ugyanis a műveiből nyerhető adatok ettől kezdve megszűnnek. Szent Jeromos, a négy nagy nyugati egyházatya egyike azonban nem tartotta kizártnak, hogy nyolcvanéves korában, tehát 240-ben adta vissza lelkét a Teremtőnek.
Tertullianus élete nagy részét szülővárosában töltötte, de rövid ideig Rómában is élt. Apja római katonatiszt volt. Tertullianus úgy emlékszik vissza gyermekkorára, hogy pogányként nevelkedett, és csak felnőtt korában tért át a keresztény hitre. Azt, hogy a keresztséget Karthágóban vagy Rómában vette-e fel, nem lehet eldönteni. Viszont tény, hogy már fiatal korában is jelentős számban éltek keresztények a szülőföldjén. A scilliumi vértanúk aktája szerint 179-ben többen is vértanúhalált haltak. A keresztény közösség azonban az üldözések ellenére is folyamatosan erősödött. Még a 200-as évek elején is előfordultak keresztényellenes atrocitások, Tertullianus azonban soha nem került börtönbe, nem kényszerült Karthágó elhagyására, írói munkájában sem korlátozta őt a császári hatalom. Bár Szent Jeromos azt írja róla, hogy fölszentelt pap volt, ezt a művei nem erősítik meg. A legvalószínűbb, hogy ügyvédként tevékenykedett. Egyesek úgy vélik, szónok volt, bár ez a két tevékenység nem zárja ki egymást.
A szakirodalom az Intés a vértanúkhoz című levelet tartja Tertullianus legkorábbi művének. Ez összefügg a Lugdunumban (a franciaországi Lyon ókori neve) a Kr. u. 2. század végén lezajlott keresztényüldözéssel. Valószínűbb azonban, hogy az Africa provinciában tomboló üldöztetés miatt írt levelet Tertullianus a börtönben raboskodó keresztényekhez, s ebben az esetben elképzelhető, hogy a levél címzettjei között ott volt a 202-ben vértanúhalált halt Perpetua és Felicitas is. Tertullianus a levélben kiemeli: a hely, ahol fogva tartják Krisztus követőit, a sátán háza, egyszersmind azonban az a terület is, ahol a leendő vértanúk legyőzik a gonoszt; mivel el vannak zárva a világtól, így börtönük hasonlít a pusztára, ahová Jézus is elvonult. Tertullianus megelőlegezi a győzelmüket azzal, hogy „áldott, kiválasztott vértanúk”-nak nevezi őket. Egyúttal figyelmeztet: tanulmányozzuk az emberi sorsokat, és figyeljük meg, hogyan viselhetjük el szilárd lélekkel mindazt, ami akaratunk ellenére történik velünk. „Hiszen hányszor emészti el tűzvész az élőket! Ketrecükből kiszökve hányszor falnak fel vadállatok embereket erdőkben és a városok közepén! Rablók kardjától hányan halnak gyötrelmes halált! És az ellenség még keresztre is feszíti az embert, miután megkínozta, sőt minden gyalázattal illette.”
Tertullianus leszögezi: senki sem tud kiállni emberek ügyéért, aki habozik nyíltan színt vallani Isten mellett. A „mostani idő” is bizonyítékul szolgál erre: „Nem is gondolnánk, hányan és micsoda emberek, miféle származású, méltóságú, milyen testű és korú személyek vállalják más ember miatt a halált, vagy halnak meg miatta, amennyiben ellene tettek valamit, vagy ellenségük miatt, amennyiben melléjük álltak.”
A pogányokhoz című apológia ugyancsak korai mű, Tertullianus 197 körül írta. A pogányokhoz fordulva azt állítja, hogy azok „egyre rettenetesebben” panaszkodnak és sóhajtoznak a keresztények növekvő száma miatt. „Azt kiabáljátok, hogy megszállták a várost; a mezőkön, az erdőkben, a szigeteken ott vannak a keresztények. Mintha kár ért volna benneteket, úgy fájlaljátok, hogy mindkét nem, minden életkor és minden méltóság otthagy benneteket és elszakad tőletek.” Mindez azonban nem ösztönzi a pogányokat arra, hogy úgy gondolják: valami jó rejtőzik itt. Nem hajlandók közelebbről megvizsgálni, miért vonzó oly sok ember számára a kereszténység. Inkább a tudatlanságot választják: „Megelégedéssel tölt el benneteket, hogy nem vesztek tudomást arról, hogy mások örülnek annak, amire rátaláltak”; „annyira gyűlölitek (a kereszténységet), mintha biztosak lennétek abban, hogy nem gyűlölnétek többé, ha megismernétek. Sőt, minthogy nem akad semmi gyűlöletre méltó dolog, mindenképpen az lenne a legjobb, ha fölhagynátok korábbi igazságtalan viselkedésetekkel”. A pogányok eleve rosszat feltételeznek a keresztényekről, pedig „akik hitványak, azok nem keresztények”. A szóbeszédnek nem szabadna hinni, a keresztények ugyanis nem követhetik el azokat a szörnyűségeket, amelyekkel vádolják őket. A rosszindulat és az ostobaság „mindig is együtt növekedett, és mindig is a tévedés felbujtói voltak velünk szemben (…), ostobák vagytok, akik azt hiszitek, hogy a közt ért minden csapásnak és igazságtalanságnak mi vagyunk az okai.” A kereszténység még kétszáz éves sincs ebben az időben, de jogos a kérdés: „Hány csapás sújtott azelőtt az egész földkerekségen egyes városokat és tartományokat, hány idegen népekkel vívott és hány polgárháború dúlt azelőtt? Hány járvány, éhínség, tűzvész, földrengés sújtott a világra? Hol voltak akkor a keresztények, amikor a római állam oly sok küzdelmes történetre teremtett lehetőséget?” Tertullianus megvilágítja azt is: a római mitológiai és a történeti alakok egyáltalán nem méltók arra, hogy tiszteljék őket. Az istenek valamikor emberek voltak, a főisten, Iuppiter ráadásul erkölcstelen is, mondja. Letaszította apját, Saturnust a trónról – vagyis elkövette az apagyilkosság borzalmas bűnét –, majd a nővérével „szűrte össze a levet”. „Ezek után miért habozott volna, hogy a vérfertőzésben megerősödött vággyal (…) enyhébb bűnöket kövessen el, vagyis házasságtöréseket és erőszaktevéseket?” Tertullianus szerint a keresztényeknek leginkább azzal a széles körben hangoztatott tévhittel kell szembeszállniuk, hogy a rómaiak a vallásosságuknak köszönhetik világuralmukat. A sors változásait az szabta meg, „aki most a rómaiak kezébe adta a legfőbb hatalmat, mintha csak a sok népből beszedett adót egyetlen erszénybe gyűjtötte volna. Azt, hogy mit határozott ezzel kapcsolatban, jól tudják azok, akik a legközelebb vannak hozzá”, vagyis a keresztények.
A Védőbeszéd nem sokkal A pogányokhoz című értekezés után született, valószínűleg 197 februárja után írta Tertullianus. Ebben megismétli: a pogányok sem a krisztusi tanítást, sem a keresztényeket nem ismerik. Üldözésük egyetlen oka a nevük. Kifogásolja, hogy a keresztényekkel szemben lefolytatott bírósági eljárás teljesen ellentmond az ítélkezési gyakorlatnak és a józan észnek is. Ügyüket nem nyilvánosan tárgyalják, a titkos eljárásokon nincs lehetőség a védekezésre. Súlyos következetlenség, hogy míg a római bíróságok minden bűnözőnek biztosítják a védekezés jogát, addig a keresztényeknek nem. Ám a hatalom minden igazságtalansága és jogtalansága ellenére Tertullianus így buzdít: „csak előre, derék helytartók! A nép szemében sokkal kedvesebbek lesztek, ha keresztényeket áldoztok neki. Kínozzatok, gyötörjetek, ítéljetek halálra, tépjetek ízekre bennünket. Igazságtalanságotoknak éppen a mi ártatlanságunk a bizonyítéka. Ezért kéri Isten, hogy ilyeneket szenvedjünk (…), kegyetlenségetek arra jó csupán, hogy társaságunkba csalogassa az embereket. Egyre többen és többen leszünk, valahányszor lekaszáltok bennünket: a keresztények vére magvetés”. Tertullianus a tetteikkel tanító keresztényekről szólva kifejti: „Tanít már az a konok makacsság is, amelyet a szemünkre vettek. Ennek láttára akad-e ember, aki izgatottan ne kezdené azt kutatni, hogy mi rejlik ebben a dologban? Ha pedig kiderítette, ugyan melyikük nem áll közénk? Ki nem vágyódik a szenvedésre, ha már közénk állt, hogy megszerezze magának az Isten kegyelmének bőségét, és vére váltásával megvásárolja tőle bűnei teljes bocsánatát? Az ilyen cselekedetért ugyanis elnyerjük minden gonoszságunk bocsánatát (…). Így versenyeznek egymással az isteni és az emberi dolgok: habár ti halálra ítéltek, Isten fölment minket.”
Krisztus testéről című műve 210 és 212 között született, és Markión ellen íródott. A teológus Markión (85–160) kis-ázsiai gazdag kereskedőből lett hitszónok. Gnosztikusként azt hirdette, hogy Jézus Krisztus különbözik az Ószövetség világot teremtő, „bosszúálló” Istenétől, és azt tanította, hogy az Ószövetség istene nem az igaz Isten. Az igaz Isten csak Jézus Krisztussal jelent meg. Markión emellett tagadta a test feltámadását, s ezzel összefüggésben azt is, hogy Krisztus megszületett, és hogy hús-vér, emberi teste volt. Tertullianus ezzel szemben a Szentírás alapján hangoztatta: Jézus Krisztusnak nem lelki természetű, hanem hús-vér teste volt, hiszen valóságos Isten és valóságos ember. Leszögezte: „Az biztos, hogy Krisztus szerette az embert (…), akit drága áron váltott meg. Ha Krisztus a Teremtő Istené, akkor méltán szerette azt, aki a sajátja (…). Szerette az emberrel együtt a születést is, sőt még hús-vér testét is.” Tertullianus emlékeztet: Jézus megéhezett, amikor megkísértette a sátán. Megszomjazott, amikor a szamariai asszonnyal beszélt. Megsiratta Lázárt. Félt a haláltól, mert, mint mondta, „a test erőtlen”. Vért verejtékezett. Kérte a mennyei Atyát, ha lehetséges, múljék el tőle e keserű pohár, de ne az ő akarata legyen meg, hanem Atyjáé. Jézus egész földi élete, így átélt szenvedései is azt igazolják, hogy hús-vér teste volt. Tertullianus fölteszi a kérdést: „De hogyan lehetett megvetett, és hogyan szenvedhetett, ahogy ő maga is megmondta, ha az a test valamiféle égi nemességet sugárzott? Ez is arról győz meg bennünket, hogy nem volt semmi égi abban a testben, és éppen azért nem, hogy megalázhassák és szenvedhessen.” Feltámadása után pedig Jézus e szavak kíséretében mutatta meg kezét és lábát a tanítványainak: „Lássátok, hogy én vagyok, mert a szellemnek nincs csontja, mint nekem van, ahogyan látjátok” (Lk 24,39). Tertullianus hangsúlyozza: kétségtelen, hogy keze, lába és csontja csak a hús-vér testnek van, a szellemnek nincsen.
A Krisztus testéről írt könyvéhez kapcsolódik A test feltámadásáról szóló értekezése. Ez utóbbit Tertullianus 208 és 212 között írta. Ebben is cáfolja az eretnekek és a görög filozófusok nézeteit, többek között azokat, amelyek tagadják a test feltámadását. Emlékeztet arra, hogy Isten megígérte az embernek a test feltámadását. A hús-vér testet már a Paradicsomban megkapta az első emberpár. Elképzelhető volna, hogy az a test, amit Isten a maga képére alkotott, amelybe „a maga eleven mivolta hasonlatosságára életet lehelt (…), amelynek a tisztaságát szereti, amelynek megfeddését helyesli, amelynek szenvedéseit magára vette, vajon ez a test, amely oly sokszorosan Istené, nem támad majd fel?” Tertullianus kiemeli: tudjuk, hogy Isten jó. Krisztustól tanuljuk meg, hogy egyedül ő a legfőbb jó. Isten hagyta meg nekünk, hogy szeretettel legyünk felebarátunk iránt, s ő maga is teszi, amit nekünk parancsolt: szereti a hús-vér testet, „amely oly sokféle módon felebarátja. Bár gyenge, ám az erő a gyengeségben lesz teljes”. Elveszett ugyan, de Krisztus azt mondja: „Én azért jöttem, hogy megmentsem, ami elveszett (…). Jobban kívánom a vétkes megtérését, mint a halált.” Jézus Krisztus a teljes ember feltámadását ígérte meg, erre utal az elveszett bárányról szóló példabeszéde. Ugyancsak a test feltámadásának hitét erősíti meg azzal a válaszával, amit a szadduceusoknak adott a hét fivérrel összeházasodó asszony sorsával kapcsolatban feltett ravasz kérdésükre. Tertullianus számára egyértelmű: „Fel fog támadni tehát a hús-vér test, és bizony teljes egészében, és bizony nem másmilyen és bizony sértetlen állapotban. Bárhol van is, Istennél van letétbe helyezve az Isten és az emberek leghívebb közvetítője, Jézus Krisztus révén. Ő visszaadja Istent az embernek, és Istennek is az embert, a lelket a hús-vér testnek és a hús-vér testet is a léleknek.”
A kötet szerkesztője, Takács László előszavában kifejezi reményét, hogy a most közreadott kötet, amely Tertullianus valamennyi fennmaradt írását tartalmazza, „sokakat fog arra indítani, hogy közelebbről megismerjék ennek a nyugati teológiai nyelv és gondolkodás szempontjából igen jelentős és minden tekintetben izgalmas keresztény írónak a műveit”.
A kötetben megjelent művek fordítói: Erdő Péter, Ladocsi Gáspár, Mosolygó Marcell, Nagy Imre, Németh László, Pap Levente, Rozsnyai Ervin, Takács László, Tuhári Attila, Vanyó László, Városi István.
Fotó: Wiikipédia; Szent István Társulat
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. január 4-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
