Már megint elsikkadt egy autonomista megmozdulás Erdélyben. A Székely szabadság napjának indult, nagy dérrel, nagy durral. Százezer embert várt a főszervező Székely Nemzeti Tanács Marosvásárhelyre március 10-én, ahol aztán nagy jóindulattal mondhatjuk, hogy megjelent ennek egytizede, s a megmozdulás üzenete is szépen elsikkadt: Bukarestben csak annyit akartak meghallani belőle, hogy „vesszen Trianon!”
Pedig én ma azt mondom, hogy most már egye fene azt a trianoni szerződést. Vállalom érte a megkövezést, máris látom a felhorgadó fejeket, de vállalom. De csak ha és amennyiben bíráim is keblükre ölelik Trianon esetleges veszte esetén a sok millió románt, aki most éppen Erdélyben él.
Ugye?
Nem is olyan egyszerű ez.
Mert az még hagyján, hogy alig tízezer székely vett részt azon a tüntetésen, amelyen elvileg ismét autonómiát követeltek a Székelyföldnek, de az ott megfogalmazott üzenetek eklektikája (Autonómiát! Vesszen Trianon! Székelyföld nem Románia!) nem ezt a szellemiséget hordozta magában. A végkifejlet pedig természetesen már borítékolható volt: a román média nem a tüntetők által elfogadott, a Székelyföldnek autonómiát követelő kiáltványra, hanem „magyarországi szélsőséges csoportok” randalírozására helyezte a hangsúlyt a Székely szabadság napjáról szóló tudósításokban. Megbírságolták a tüntetés szervezőit és egyes résztvevőit. Kitiltottak néhány együgyű jobbikost, betyárt meg gárdást Romániából, ahol most mindenféle csatornákon naphosszat azon jajgathatnak a politikusok, hogy lám, a magyarok már megint a hátukon akarják elcipelni Erdélyt, de legalábbis a Székelyföldet.
El kellene tehát végre dönteni, hogy vesszen-e Trianon, vagy az autonómia a követelés tárgya. Ezen belül pedig azon is érdemes nagyokat töprengeni, hogy csak Székelyföldnek járna-e önrendelkezés, vagy egész Erdélynek. Utóbbit választva viszont hasznos lenne az ott többségben élő nemzet „megdolgozása” is az ügy fontosságát illetően. Mert a jelenlegi képzavartól egyelőre csak a román szélsőségesek és a szavazataikra bukó politikusok bolondulnak meg még jobban.
Nem kis dilemma az sem, hogy meddig teszik még nevetségessé magukat a románok előtt az autonómiaharc önjelölt apostolai a rendre besült és rendszerint csak petíciók átadásával véget érő, gyér támogatottságú tüntetéseikkel. Mint ahogy nem utolsó szempont az sem, hogy kiket engednek az ilyen rendezvényeknek még a környékére is. Megtisztelő a magyar szélsőjobb támogatása, de ha bárgyúnak is alig nevezhető fröcsögésük és lökdösődésük helyett mondjuk tisztes távolságból elmondanának tíz rózsafüzért, vagy fölösleges energiájukat a csíksomlyói keresztúton vezetnék le, akkor is többet tennének a székely önrendelkezésért.
Végezetül pedig el kellene dönteni, hogy egyáltalán akar-e bárki is autonómiát. A számok és az ügy iránti eddigi lelkesedés ugyanis egyelőre nem ezt igazolja.
Fiatalkorom nagy része és szakmai múltam jelentős hányada azzal telt el, hogy végigtudósítottam az erdélyi magyarság autonómia iránti vergődését. Huszonöt év múlt el közben, és a gyakorlatban még semmilyen jelét nem tapasztaltam annak, hogy biztató irányba tartanának a székelyek dolgai. Leszámítva talán azt, hogy sikerült megnyerni ügyüknek néhány normálisabb és európaibb gondolkodású román véleményformáló személyiség szimpátiáját.
Két és fél évtized alatt idáig jutottunk el…
Nagy elvárásnak bizonyulna részemről, hogy még életemben szeretném megtapasztalni az autonómia valamilyen formáját a Kárpátok környékén? Mert ha csak lehet, nem lélekvándorlóként szeretnék az anyanyelvemen ügyeket intézni a csíkszeredai bíróságon. Addig viszont javasolnám: most már tényleg ne vesszen Trianon. Inkább éljen Felvidék, éljen Délvidék, éljen Kárpátalja, éljen Erdély és benne éljen a szabad Székelyföld!
Kristály Lehel
Magyar Hírlap
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
