40 éves uralkodása során alig akadt olyan esztendő, amikor nem indított valamerre hadjáratot Nagy Lajos (1342–1382) magyar király. Uralkodását joggal emlegetik a középkori Magyar Királyság egyik fénykoraként: országában belső béke honolt, a hozzá hűséges bárói réteg és a teli kincstár segítségével pedig a külpolitikában kiváltképp aktívnak bizonyult. Példaképéhez, Nagy Sándor makedón királyhoz hasonlóan Lajos is szeretett részt venni a hadjáratokban, melynek következtében – ahogy az egy-egy vadászat alatt is előfordult – nem egyszer életveszélybe is került. Az ambiciózus lovagkirály által indított ütközeteknél azonban nem egyszer hiányzott a racionális megfontolás, ráadásul azok rendkívül költségesnek bizonyultak. Lajos két ízben vezetett nagyobb hadjáratot Itália területére, hogy megszerezze a nápolyi trónt, és megbüntesse András öccsének gyilkosait. A nápolyi kérdés – nem kevés energiát és anyagi javakat lekötve – a magyar királyt egész uralkodása során végigkísérte.
Öt nappal azután, hogy Károly Róbert meghalt, 1342. július 21-én királlyá koronázták fiát, a trónörököst, Lajost. Két bátyja korai halála után a tizenhat évesen uralkodóvá előlépő fiatalembert gyerekkorától királynak nevelték és mind elméleti, mind gyakorlati szempontból igyekeztek felkészíteni őt az uralkodásra. A fegyverforgatásban nagy örömét lelte, de a hadjáratok között is szívesen töltötte idejét vadászattal, ami egy alkalommal – mikor egy medve támadta meg – kis híján az életébe került. A harc mellett érdeklődött a történelem és a csillagászat iránt, valamint több nyelvet is elsajátított. A magyar és a napi szinten használt francia mellett megismerkedett a német, az olasz és a latin nyelvvel is.
A korabeli leírások alapján igen színes uralkodói egyéniség rajzolódik ki előttünk Lajos személyét illetően. Küküllei János krónikaíró amellett, hogy bölcsnek és bőkezűnek írja le, külsejéről megjegyzi, hogy „közepes magasságú ember volt, büszke tekintetű, göndör hajú és szakállú, barátságos arcú, vastag ajkú és kissé görbe vállú”. Közvetlenebb volt apjánál, érzelmeit nem palástolta, nyitott és jókedvű királyként ítélték meg, aki bátorságát minden helyzetben igyekezett bizonyítani, ami többször is életveszélybe sodorta őt. A világhódító III. Alexandrosz mellett a másik példaképe Szent László király volt, akinek kultusza virágkorát élte az Anjouk alatt. A lovagkirály eszményének igyekezett megfelelni és ez kortársai, valamint az utókor szemében is sikeresnek bizonyult.
Céljai és habitusa arra vezették, hogy uralkodása során több mint harminc nagyobb hadjáratot indított – ezek egy részét személyesen vezette –, harcolt Dalmáciában és Horvátországban, hadban állt Velencével, ismertek a balkáni háborúi, de részt vett a litvánok elleni csatában is. A számos ütközet és hadjárat közül a nápolyi konfliktus volt az egyik legjelentősebb, amely gyakorlatilag egész életében végigkísérte Lajost.
Csalódást keltett a magyar udvarban az a hír, miszerint az 1343-ban életét vesztő Bölcs Róbert nápolyi király végrendeletében országa örökösévé egyedül unokáját, Johannát szánta. Sőt, a volt uralkodó azt is kinyilvánította, hogy ha az ekkor 17 éves örököse valamilyen úton-módon életét vesztené, akkor a trónt annak húga, Mária kapja. A döntés annak fényében vált problémássá, hogy tíz évvel ezt megelőzően Bölcs Róbert és Károly Róbert magyar király egyezséget kötöttek, miszerint a nápolyi uralkodó halálát követően annak unokája és a vele eljegyzett András, az uralkodó fia öröklik a trónt.
Johanna nápolyi királynő
Az ekkor már évek óta Nápolyban élő, és az uralkodói címre ily módon okkal számító magyar herceg – aki történetesen Nagy Lajos király öccse volt – ez alapján be kellett, hogy érje a számára már évek óta meglévő calabriai herceg titulussal. Ez természetesen nem csak neki, hanem családjának, mindenekelőtt bátyjának és édesanyjának, Erzsébetnek sem tetszett, így ők először diplomáciai úton akarták rendezni az ügyet.
Lajos a nápolyi király halála után követet küldött VI. Kelemen pápához András megkoronázása érdekében, miközben megkérte Luxemburgi Károly morva őrgrófot, a későbbi IV. Károly császárt – akinek Lajos nem mellesleg a veje lett –, hogy segítsen meggyőzni a Szentszék vezetőjét a kérdésben. Erzsébet anyakirályné személyes megjelenésével akarta jobb belátásra bírni a nápolyiakat, de hogy elképzelésének nagyobb nyomatékot adjon, magával vitte a királyi kincstár teljes nemesfémkészletét, hat és fél tonna ezüstöt, és öt tonna színaranyat. A küldetés biztos sikere érdekében Lajos édesanyja után küldött még „négyezer márka válogatott aranyat.”
A rengeteg pénz, a jutalmazások és megvesztegetések, a gyakori avignoni követjárások végül hoztak némi eredményt. VI. Kelemen – aki egyébként a francia királlyal együtt nem nézte jó szemmel a magyar Anjou-ág növekvő hatalmát – beleegyezett a kérésbe, de nem egyeduralkodóként, hanem Johanna férjeként, társuralkodóként járult hozzá András megkoronázásához, amelynek időpontját 1345 szeptemberére tették. A ceremónia azonban meghiúsult.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
