Churchill már egy 1941. október 25-i beszédében a háború egyik céljaként jelölte meg az ellenség politikai és társadalmi elitje körében végzett tömeges kivégzéseket.
Ezt követte 1943-ban az Egyesült Nemzetek deklarációja Moszkvában a „háborús bűnök” megtorlásáról, majd pedig a teheráni konferencia, ahol Sztálin és Roosevelt ötvenezer „háborús bűnös” kivégzését helyezte kilátásba. Jaltában és Potsdamban a szovjet és angolszász vezetők ismét hitet tettek „minden háborús bűnös gyors és igazságos megbüntetése” mellett.
A kérdés jogi alapjainak kimunkálásán elsősorban Raphael Lemkin, lengyel területen született zsidó jogtudós dolgozott, tőle származik a genocídium fogalmi rendszerének bevezetése is.
Ilyen előzmények után jött létre 1945. augusztus 8-án a megegyezés Londonban a Nemzetközi Katonai Bíróság létrehozásáról. Ennek tevékenységét a nürnbergi perek közismertté tették. De az általános elveken túl a bosszúállás formái és intenzitása országonként változott.
Természetesen a legnagyobb méretű Németországban volt, ahol a „nácitlanítás” tömegeket érintett. A három nyugati övezetben körülbelül 250000 személyt internáltak, és a katonai bíróságok 5000 ítéletet, köztük 800 halálosat mondtak ki. A politikai, közigazgatási és vállalati személyzet ellenőrzése céljából igazolás alá vontak száma csak az amerikai zónában meghaladta a 3 milliót, azaz az itteni felnőtt lakosság 28 százalékát. A feladat oly hatalmasnak bizonyult, hogy már 1946-ban az amerikaiak a német bíróságokra bízták az ügyek vitelét. Ezek 1949-ig működtek, és 600000, jórészt bírságokból álló büntetést szabtak ki. Hasonló volt a helyzet Japánban , ahol a nürnberginek megfelelő tokiói per után MacArthur lemondott több millió gyanúsított lakos 90 százalékának ellenőrzés alá vonásáról. Az ausztriai helyzet annyiban volt különleges, hogy a megszállók már 1945 nyarán a helyi népbíróságokra bízták a „nácitlanítást” és az igazolásokat.
Általában véve a szövetséges megszállást követő letartóztatások mindenütt tömeges méretűek voltak: Francia- és Olaszországban az aktív lakosság egy tizedét érintették. A „spontán” megtorlások során zajlott le az ún. „horizontális kollaboráció” üldözése is.
Franciaországban a kopaszra nyírt nők számát 20000-re becsülik, de több más nyugati országban is előfordult az ilyen bosszúállás. A törvényen kívüli kivégzések nagy része szintén az összeomlás napjaiban zajlott le.
Nyugat-Európa országaiban összesen körülbelül 100000 ilyen eset fordult elő. Számuk különösen jelentős a francia délvidéken és Olaszország északi részén, ahol a kommunista partizán mozgalmak a legaktívabbak voltak. Ami a „legális” felelősségre vonást illeti, a helyi lakosság számához viszonyítva Belgiumban és Hollandiában volt legmagasabb az ítéletek száma, utánuk következik csökkenő sorrendben Dánia, Norvégia, Francia- és Olaszország.
A végrehajtott halálos ítéletek számát tekintve viszont Franciaország áll az első helyen, egymillió lakosra eső 39 kivégzéssel, amit Belgium 29-cel, Hollandia 17-tel, Dánia 13-mal, Norvégia 10-zel követ. Nyugat-Európát, Jugoszláviát és Magyarországot együttvéve 15000 végrehajtott halálos ítéletről van tudomásunk.
A háborús bűnök retorziója egyrészt felemás helyzeteket teremtett a hagyományos jogrendszer normáival szemben, másrészt, a megtorlás mindenütt jobban sújtotta a szellemi élet (írók, újságírók, tanárok stb.) szereplőit, mint a tőkés világot és a gazdasági élet résztvevőit.
A szovjet fennhatóság alá került országokban ugyanazok az elvek inspirálták a megtorlást, mint Nyugat-Európában, de Kelet-Németországban például elsikkadt a „nácitlanítás” néhányak esetében, akik elfogadták az új rendszert.
Magában a Szovjetunióban a represszió először azokat a területeket érintette, ahol 1942-ben az orosz népet a bolsevizmus alól felszabadító német hatóságok által elismert nemzeti bizottságok alakultak. Így került sor több népcsoport (tatárok, csecsenek, ingusok, kalmükök stb.), körülbelül 800000 ember kitelepítésére és autonómiájuk megszüntetésére, miután a Vörös Hadsereg újra megszállta a szóban forgó területeket.
A háború után, 1945-1946-ban közel 700000 szovjet állampolgár került bíróság elé kollaboráció miatt. A törvényen kívüli kivégzéseken kívül 42000-re tehető a halálraítéltek száma, köztük elsősorban Andrej Vlaszov tábornokkal és a németek oldalára átállt egységének katonáival. A visszatérő hadifoglyok és elhurcolt civil lakosok szoros vallatásokon estek át az erre a célra létesített táborokban: közülük 58 százalék hazatérhetett, 19 százalkuk visszakerült a katonasághoz, jórészt büntető zászlóaljakba, 15 százalékuk került „újjáépítési rohamcsapatokba” és a Gulágra hazaárulás miatt.
A szovjet megtorló gépezet nem ismert kegyelmet a háború végnapjaiban és annak lezárását követően sem
Az 1944. december 2-án, Szegeden alakult Magyar Nemzeti Függetlenségi Front programja kilátásba helyezte a „háborús bűnösök” letartóztatását, bíróság elé állításukat és vagyonuk elkobzását, valamint a németbarát szervezetek feloszlatását és a közintézmények „megtisztítását”. Ezekről a kérdésekről már folytak a viták, amikor a fegyverszüneti egyezményt aláírták. E dokumentum 14. cikkelye értelmében Magyarország kötelezte magát arra, hogy együttműködik a háborús bűnökkel vádolt személyek letartóztatásában, kiszolgáltatásukban és elítélésükben. A szovjetek által támogatott Ideiglenes Nemzeti Kormány (INK) evégből fogadta el 1945. január 25-én a 81/1945. ME sz. rendeletet a népbíróságok létrehozásáról, melynek egyik pontja szerint az ítéletek végrehajtása esetleges kiadatási kérelmekre való tekintettel felfüggeszthető. A rendeletet követően, február 7-én az igazságügy-miniszter egy körlevélben kérte a „háborús bűnösök” és a „fasiszta vagy hitlerbarát” szervezetek, egyesületek és intézmények listáinak összeállítását.
Maga a felelősségre vonás kérdése több területet érint, magában foglalja a népbíróságok felállítását és működését, az igazoló bizottságokat, valamint az internálásokat és a rendőri felügyeletet.
A népbíróságok vagy polgári törvényszékek az igazságügy-minisztertől függő és közvetlenül az illetékes fellebbviteli bíróság elnökének alárendelt rendkívüli igazságügyi szervek voltak. A budapestiek közvetlenül a Népbíróságok Országos Tanácsának (NOT) elnökétől függtek.
A népbíróságok tárgyában kiadott különböző rendeletek törvényerőre emeléséről az 1945. szeptember 16-án kihirdetett 1945. évi VII. tc. intézkedett. Kezdetben a népbírósági tanácsok a koalíciós pártok által delegált öt tagból álltak, akikhez később csatlakozott a szakszervezetek egy képviselője. A tanács elnöke és ennek helyettese hivatásos bírák voltak, akiket az igazságügy-miniszter nevezett ki. 1945. július í-től kezdve a népbíróságok egyben fellebbviteli hatóságként szerepeltek az igazoló bizottságokhoz tartozó ügyekben. A kiszabható büntetések skálája igen széles volt: 6-tól 24 hónapig terjedő internálás, állásvesztés, politikai jogok gyakorlásának felfüggesztése, különböző börtönbüntetések és halálbüntetés.
Kezdetben 24 népbíróság működött az országban, de számuk fokozatosan csökkent, majd 1949-1950 között teljesen felszámolták őket. Egyébként a miniszter megszüntethette és a szomszédos törvényszékhez csatolhatta a „kellően ki nem használt” hivatalokat.
Ami a Népbíróságok Országos Tanácsát illeti, a 81/1945. ME sz. rendeletet itt is többször módosították, mielőtt a szerv működése véglegessé vált. A NOT, amely egyedüli fellebbezési fórum volt a népbíróságok ítélete ellen „háborús és népellenes bűnök” tárgyában, öttagú tanácsokkal – összesen 60-70 személlyel – működött. Ezek kivétel nélkül hivatásos bírák voltak, akiknek ügyvédi vizsgával is kellett rendelkezniük. A népbíróságok ülnökeihez hasonlóan őket is a pártok delegálták, de ezt követően mandátumukat nem vonhatták vissza, tehát a NOT személyzete elmozdíthatatlan volt. Mint a népbíróságok, a NOT is „a magyar nép nevében”, majd 1946 februárjától kezdve „a Magyar Köztársaság nevében” mondta ki ítéletét.
A vádat bírói és ügyvédi vizsgával (vagy csak felső jogi végzettséggel) rendelkező népügyészek (a NOT előtt a népfőügyész) képviselték. Őket az igazságügyminiszter nevezte ki a nemzeti bizottságok ajánlása alapján. A népügyészeket bármikor elbocsáthatta a miniszter, sőt kinevezhetett közvádlót az igazságügyi szervezeten kívülről is.
Az 1945. június 3-án kihirdetett 2580/1945. ME sz. rendelet előírta, hogy az ügyész csak a jegyzőkönyvvezető jelenlétében fogadhatja a per szereplőit (vádlott, tanúk, szakértők, magánszemélyek). És úgyszintén, a vádlott és a tanúk kihallgatásakor senki sem lehetettjelen az érdekelt félen, az ügyészen és a jegyzőkönyvvezetőn kívül.
A „háborús bűnösök” első névlistáját 1945. február 9-én olvasta fel az igazságügy-miniszter, csoportosítva a neveket a 81/1945. ME sz. rendeletben meghatározott öt bűnösségi fokozat szerint. Márciusban Kiiment Vorosilov a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) ülésén említést tett egy 108 nevet feltüntető listáról, de „úgy gondolják [mármint a magyar kormány – P. Gy.j, hogy 2000 háborús bűnös lehet összesen”, akiknek a többsége azonban a SZEB és a kormány számára nem elérhető.
Endre Lászlót (b2) és Baky Lászlót (j2), a Szálasi kormány belügyminisztériumi államtitkárait a népbíróság 1946. január 4-én ítélte halálra
Sokáig vitatott kérdés maradt az igazoló bizottságok és a népbíróságok internálási jogkörének kérdése is. A „népi legalitás” óta gyakorolt internálások az újjászervezés után a rendőrség politikai osztályához tartoztak, s a 760/1939. BM sz. rendelet alapján jártak el. A rendőrség volt a felelős a nyomozásokért és a különböző „kompromittált elemek” (csendőrök, nyilasok, SS-ek, volksbundisták stb.) letartóztatásáért, akiket át kellett adnia a népbíróságoknak.
A letartóztatottak számára a (6-tól 24 hónapig terjedő) internálás volt az egyik kiszabható büntetés. Gerő Ernő azonban azt a javaslatot tette a Budapesti Nemzeti Bizottságnak (BNB), hogy „oly esetben, ahol nincs elég ok a népbíróság elé utalásra, de az illető fasiszta, nyilas, munkatáborba utalható legyen”. Másrészt a BNB támogatta egy Politikai Nyilvántartó Iroda felállítását a politikai rendőrségen belül, és utasította a főispánokat: intézkedjenek, hogy minden igazoló bizottság adja át ennek a hivatalnak azoknak a személyeknek az ügyeit, akiknek tevékenysége nem képezi bűnügyi eljárás tárgyát a bíróságok előtt.
Valentiny Ágoston igazságügyminiszter 1945. első felében sikertelenül próbálkozott azzal, hogy az internálások ügyét a rendőrségtől elvegye, és megtartsa a népi fórumok hatáskörében. Sőt, a népbíróságok működését szabályozó új rendelet már nem is tartalmazta az internálást mint lehetséges bírósági ítéletet, mivel ez a jog teljesen a rendőrség kezébe került.
A kérdés rendezése és a gyakorlat egységesítése céljából a belügyminiszter egy 1945. június 21-i bizalmas rendelettel szabályozta az internálásokat.
A rendkívüli idők rendkívüli intézkedéseket tesznek szükségessé, írta Erdei Ferenc belügyminiszter az állam érdekeire hivatkozva a rendőrkapitányoknak és parancsnokoknak. Idézte és pontosította azokat az érveket, amelyek márciusban a BNB előtt elhangzottak: mindazokkal szemben, akik nem követték el ugyan a népbírósági rendeletekben megjelölt bűnöket és kihágásokat, de akik „fasiszta magatartásúak” , és gátolják az ország demokratikus szellemben történő újjáépítését, preventív intézkedéseket (internálás, rendőri felügyelet) kell foganatosítani. A szöveg három fejezetben részletesen, huszonhét kategóriába tagolva felsorolta, hogy kikkel szemben alkalmazhatók ezek az intézkedések. Ide tartoztak huszonöt feloszlatott szervezet valamelyikének volt tagjai; továbbá azok, akik a szélsőjobboldali ideológia terjesztésében a legaktívabb társadalmi rétegekhez tartoztak (abból kifolyólag, hogy széles rétegekkel állandó kapcsolatban voltak, például újságírók, színészek, ügyvédek, orvosok, mérnökök, fodrászok, fogadósok, dohányárusok stb.); fasiszta meggyőződésükről ismert személyek, akik csalárd módon beléptek egy demokratikus pártba; valamint a nem zsidó német állampolgárok stb.
Akár ideológiai tényezőkről, akár „háborús bűnökről” volt szó, a hatóságok jórészt a tanúk vallomásaira számítottak, annál is inkább, mert a dokumentumok, többek közt azok, amelyek bizonyíthatták volna a párttagságot, eltűntek vagy megsemmisültek.
Budapesten plakátok hívták fel a lakosságot, hogy tegyenek feljelentést az erre a célra létrehozott bizottságnál a „náci és nyilas bűnökről”. A tömbmegbízottak adatgyűjtő íveket kaptak, amelyeken mindenki köteles volt bejelenteni az 1939. szeptember 1-je óta tudomására jutott tényeket. Aki hamis adatokkal szolgált, vagy tudatosan elhallgatott egy információt, azt közokirat-hamisítás miatt internálással fenyegették. Amint a főváros pesti oldalát megszállták a vörösök, a rendőrség megkezdte azoknak az egyéneknek a letartóztatását, akiknek nem sikerült elmenekülniük, és akiket azonosítani lehetett.
Rotyis József főtörzsőrmester nyilvános kivégzése az Oktogonon 1945. február 4-én
Egy jelentés szerint az információk 60 százalékát a lakosság szolgáltatta, és 40 százalék származott a rendőrség saját nyomozásából. Még tartott az ostrom, amikor a kisegítő munkaszolgálat 40l-e s különleges századának tagjai ráismertek néhány honvédre, őket az Oktogonon statáriálisan kivégezték. Rotyis József tartalékos főtörzsőrmester és Szívós Sándor tartalékos szakaszvezető volt a két magyar áldozat.
Szívós Sándor szemtanúk jelzése alapján eldöntött, statáriális kivégzése az Oktogonon 1945 februárjában
Az idők során, 1945-1949 között az internált munkások és parasztok száma változó volt: csökkent tavasszal és különösen nyáron, a mezei munkák idején , majd ismét emelkedett. A fenti két dátum között az internáltak létszáma összesen 40000 főre becsülhető, és közülük 30000 Budapestről származott. Mindent egybevetve Zinner szerint közülük körülbelül 25000 személyt tekinthetünk „fasiszta elemnek”; őket főként 1945-1946-ban vették őrizetbe.
Az újjáépítés igényei hamarosan szükségessé tették a „kisnyilasok” rendőri felügyelet melletti szabadlábra helyezését. Evégett a belügyminiszter biztosokat küldetett a megyékbe az internálások felülvizsgálására, s ez az internáltak 25 százalékának felügyelet melletti szabadlábra helyezéséhez vezetett. Közülük aztán sokaknak sikerült megszökniük a felügyelet lazasága miatt és a szabadban végzett munka adta lehetőség révén. 1945 végén a budapesti táborok száma ötre, majd 1946-ban kettőre csökkent. Időközben az internáltak száma ismét jelentősen (több mint 70000-re) emelkedett a Nyugat-Európából nagy számban viszszatérők, valamint a gazdasági kihágásokat elkövetők (például feketézők) őrizetbe vétele miatt. 1946-ban felülvizsgálták azoknak az esetét, akik több mint hat hónapja voltak internálva, és 12000 személyt rendőri felügyelet mellett szabadlábra helyeztek, így a különböző intézkedések eredményeként 1946 végére minden tábort felszámoltak az országban, kivéve a Károly-laktanyában lévőt. Végül pedig a gazdasági konszolidáció lehetővé tette 17000 személy rendőri felügyeletének a megszüntetését és az internált volksbundisiák fokozatos szabadlábra helyezését.
A megtorlások rendszerében tehát az internálások afféle gyűjtőmedencét képeztek, amit csak részben tápláltak az igazoló bizottságok és a népbíróságok. Másrészt, míg az internálás rendőri, adminisztratív intézmény volt, addig az igazoló eljárás és a népbíráskodás jogi elveket és társadalmi-politikai szempontokat is magában foglalt.
Kelet-Európát tekintve egy francia szerző szerint Magyarország „gigantikus tisztogatás” színhelye volt. Fejtő Ferenc szerint a tisztogatások – talán a nemzeti vérmérsékletnek megfelelően – Bulgáriában voltak a legkegyetlenebbek. Itt 1945-ben 131 rögtönzött népbíróság 18197 ítéletet hozott, amelyek között több mint 2000 volt halálos, 1940 pedig húszévi börtönbüntetésre szólt. Alighanem még magasabb volt az ítélet nélkül »likvidált« személyek száma. Csehszlovákiában 1946. októberig 20000 ember jelent meg a népbíróságok előtt, s ezeknek csak egyharmada volt cseh. 362 embert – köztük 205 németet – végeztek ki.”
A 23 éves Herta Kašparovát 1946-ban akasztották fel a csehszlovák kommunisták, mert „együttműködött” a németekkel
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
