Vekerdi az ELTE-n a könyvtár- és népművelő szakos hallgatók legkedveltebb tanára volt. Tanítványai büszkén állítják: tőle hallgatták a legtartalmasabb előadásokat. Ravasz módon távolították el az egyetemről. Arra a szakra nem vettek fel hallgatót, amelyen az előadásait tartotta. A létrejött sine cura helyzetet nem vállalta. Önként távozott. Könyvtáros lett az MTA Könyvtárában. Rangot szerzett a könyvtárosi munkának és hivatásnak.
facebook.com
Vekerdi László száz évvel ezelőtt, 1924. július 21-én született Hódmezővásárhelyen. Széchenyi-díjas magyar irodalom-, tudomány- és művelődéstörténész, könyvtáros, közíró, műfordító volt. A polihisztor alkatú tudós könyvtárosnak nevezte magát. Sokoldalúságát könyvei, sokirányú publikációi, előadásai is bizonyítják. Ezek tematikája különféle tudományterületekhez köthetők: orvostudomány (és története), matematika, fizika, kémia, csillagászat, biológia, informatika, genetika, ökológia, általános nyelvészet, irodalomtörténet, történettudomány, kapcsolat- és művelődéstörténet, művészettörténet, tudománytörténet, tudományfilozófia, filozófia- és vallástörténet, fotótörténet, lexikonok története, könyvkiadás-történet, néprajz, régészet, hely- és várostörténet, építészettörténet, technikatörténet, földrajz, könyvtártörténet, olvasástörténet, statisztika…
Amint Németh Lászlóban, úgy első monográfusában, Vekerdi Lászlóban is egyensúlyban volt a humán és a természettudományos érdeklődés és műveltség. Németh számos művének forrásanyagát – t9öbb nyelven is a témakörhöz tartozó könyveket, tanulmányokat — segítette összegyűjteni. Németh Vekerdit korunk legműveltebb magyarjának nevezte. (Ezt a titulust szívesen átadta volna másoknak.) Minden érdekelte, ami emberi, ami az életet jobbá, szebbé, igazabbá teheti, ami az ember szellemi-lelki és testi kiteljesedését, a másokat melegítő, boldog életet szolgálja. Őrá valóban érvényes alapelv: „Ember vagyok, semmi sem idegen tőlem, ami emberi. (Homo sum, humani nihil a me alienum puto.” (Cicero/Terentius)
A Magyar Írószövetség joggal hangsúlyozta gyászjelentésében: Vekerdi László rendkívül aktív és népszerű közéleti személyiség volt. A nyolcvanas évekig a kulturális-tudományos közélet „Tilt”, „Tűr”, „Támogat” hármas kategóriájában a „Tűr”-be tartozott. Tudásának megfelelő állásba sohasem került, bár szakmai elismertsége, népszerűsége rendkívül nagy volt. Tudománytörténeti jelentőségű Galilei-könyve kis példányszámban látott napvilágot. Bővített, újabb kiadása elmaradt. Idegen nyelvre fordítását egyetlen intézmény sem szorgalmazta. Sajnos, az utókor sem helyezte az őt megillető helyre. (De az jó, hogy a Galilei-könyv szövege bekerült a Magyar Elektronikus Könyvtárba.)
Mellőzöttségének fő okát Bakos István művelődéstörténész — sokáig együtt dolgozott Vekerdivel az MTA Tudományszervezési Csoportjánál –, a Kutatómunkások c. közös művükben, egy betiltott tudományszociográfiában jelölte meg. Igen kritikus jelentést készítettek a pártállam végének időszakáról, a magyar felsőoktatás és tudományos élet helyzetéről. A gondok fő okként a szovjet minta szolgai követését jelölték meg. Bakos visszaemlékezése szerint „közös munkánk során másfél év alatt mintegy félszáz kutatóhelyen jártunk az országban…, mintegy ezer kutatóval konzultálva készítettük el a magyar tudomány látleletét, tehetségeit tékozló rendszerét. (…) Szociográfiánkat 800 oldalas kézirat formájában 1972 őszén adtuk át a Szépirodalmi Kiadónak. Vekerdi a »szerettem az igazságot, gyűlöltem a hazugságot« igézetében élt és alkotott, Ortutay Gyula indulatos lektori-cenzori jelentését nem akceptálta. Szociográfiánk hűen közvetítette a kutatók véleményét. Az MTA koriferusainak és a pártállami tudománypolitika irányítóinak megtorlása lett a tiszteletdíjunk. A Kutatómunkások című könyvünk megjelenését a pártállam betiltotta (…) Vekerdi a Matematikai Kutatóintézetből az MTA könyvtár szerzeményezési osztályára került.”
Bakos szerint Vekerdi Lászlót lenyűgöző tudás, olthatatlan tudásvágy, szüntelen segítőkészség jellemezte: „A megvesztegethetetlen, szellem- és jellemformáló, szabadon szolgáló értelmiségi, klasszikus példaképe volt.” Az Eötvös Kollégium jelmondatát testesítette meg: „Szabadon szolgál a szellem.” Ismerte Ruskin szabadság-fogalmát: „Szabadon enni, szabadon inni, szabadon tönkremenni, az nem szabadság, hanem szolgaság. Az a lélek szabad, amely ott él, ahol szép lehet. Ahol a lélek szép nem lehet és tönkremegy, ott nincs szabadság, ott végzetes átok és szolgaság van.”
Születésének helyét és idejét hitelesen őrzi a hódmezővásárhelyi Ótemplom református egyházközség XXII. keresztelési anyakönyve. A 60. lapján, a 413. bejegyzés perdöntő, végleges és hiteles választ adott. Apja, dr. Vekerdi Béla. Futó Mihály igazgatósága alatt, 1904-től fizika-matematika szakos tanár a vásárhelyi Református Főgimnáziumban. Édesanyja erdélyi származású: Király Ilona. A szülők első gyermekük születésekor már Debrecenben, a Bethlen Gábor utca 47-es sz. alatt laktak. Az anya áldott állapotának végéhez közeledve Hódmezővásárhelyre, az anyósához utazott. 1924. július 21-én, az Oldalkosár utca 9-es számú, ősi Vekerdy-házban, Petrik Emília – a híres helyi bába –, világra segítette a kisfiút, akit a református Ótemplomban augusztus 17-én László, Zsigmond, József névre kereszteltek.
Vekerdi Judit, a Vekerdi névben szereplő i és y használatáról nyilatkozta: „A családnév korábban Vekerdy Nagy volt. Majd a Nagyot elhagyták. Nagyapám, dr. Vekerdi Béla igen demokratikus érzelmű ember lévén, nagyzolásnak érezte az y-t, és i-re változtatta. Így fiai, Vekerdi László és Vekerdi József is az i betűt örökölték. A család többi tagja megtartotta az eredeti y-t. László a családi nevét tucatnyi könyvének címlapján, aláírásainak ezreiben is mindig i-vel írta.”
Vekerdi anyja a debreceni Dóczi Intézet igen elfoglalt igazgatója volt. Ezért fia kétéves koráig a vásárhelyi nagyszülőknél nevelkedett. Erről levelében Vekerdi Judit így emlékezik: „Édesapám és öccse a nyarakat Hódmezővásárhelyen töltötték, szép emlékeikben őrzik. Csakúgy, mint a mártélyi művésztelepet, ahol Hanna Mela festőnő, Vekerdy Ila barátnőjének vendégei voltak több alkalommal. Egyébként is sokat tartózkodtak Vásárhelyen, ha tehették, mert nagyapám, Vekerdi Béla a szülők elvesztése után szinte családfőként gondoskodott az Oldalkosár utcában lakó 3 lánytestvéréről.” Vekerdi László életre szólóan ragaszkodott szülővárosához. A középiskolát azonban már a Debreceni Református Kollégiumban végezte.
Onnan írói ambíciókkal került Sopronba, az erdőmérnöki egyetemre. Három év múlva már a NÉKOSZ Pápai Párisz Ferenc Kollégiumának hallgatója volt. 1951-ben avatták orvossá. A debreceni klinikán, Sántha Kálmán tanítványaként belgyógyász szakorvos volt. (Sántha Kálmán egyszerű sírját a debreceni köztemetőben Horatius-sor jelöli: „Si fractus illabatur orbis, impavidum ferient ruinae” (’Ha összeomlik is a világ, ő rendületlenül áll majd romjain’). Mesterének boszorkányperét és a maga harcát megharcolva került Budapestre. Kellner Béla professzor meghívására a budapesti Onkopathológiai Kutatóintézetben dolgozott. Majd pedig elhagyta a számára sikeresnek indult orvosi pályát. 1963-tól a budapesti Matematikai Kutatóintézetben Rényi Péter mellett dolgozott, aki a miértre, a megértésre helyezte a hangsúlyt (ars matematica), nem a receptekre. 1970-től a Magyar Tudományos Akadémiai Könyvtárának munkatársa lett, ahol számos kutatási területen szinte a haláláig igen sokat dolgozott.
Vekerdi az ELTE-n a könyvtár- és népművelő szakos hallgatók legkedveltebb tanára volt. Tanítványai büszkén állítják: tőle hallgatták a legtartalmasabb előadásokat. Ravasz módon távolították el az egyetemről. Arra a szakra nem vettek fel hallgatót, amelyen az előadásait tartotta. A létrejött sine cura helyzetet nem vállalta. Önként távozott. Könyvtáros lett az MTA Könyvtárában. Rangot szerzett a könyvtárosi munkának és hivatásnak.
Fodor András: Vers a fűszálról
Fodor András Vekerdi László életének igen súlyos időszakában, az óriási tudása ellenére hányatott sorsú jó barátnak mélységes szolidaritást és felelősséget kifejező verset dedikált: Vers a fűszálról. Amikor a költőnek „az emberi ügyek örök hánytorgatása” helyett azt ajánlotta az egyik kortárs korifeus, írjon verset inkább a fűszálról. Vekerdi szikár vonásaiban, tű-keskeny alkatában Fodor felismerte „a legkülönb fűszálat”: „Tőle tudom, milyen az ember, / akit éhsége éltet, / a mindenség terhe alatt / miként lesz egyre igazabb, szerényebb; / hogy míg a lét törvényeit / tornyozza roskadásig, / homloka bástyája alól / nyitott ablak világít.”
Fodor András „homloka bástyája alól” metaforája a Németh Lászlónak dedikált, Homloka égöve alatt című költeményére rímel. A kegyetlen léthelyzet gyötrő kérdéseit mélyről kiáltja: „Te, ki mindenkié lehetnél, / mért vagy oly árva-magad? (…) Ki zokszó nélkül vennéd szivedre / aláztatások testvérsebeit, / miért nem törhetsz ki sorsod gyűrűjéből? / Miért nincs aki segít?” A kivételes tehetségű és emberségű barátért kiáltványt szerkesztene, szót emelne, de „megfullad minden érv, / nem kondul vissza hang”. Az óriási tudású, műveltségű Vekerdi László nyelvtudása révén is „világgá mehetne”, máshol boldogulhatna, de ő erre az ötletre mosolyogva válaszol: „Nekem csak itt van jogom”. „Csak elgyötört szemében él tovább / mindenható derű”. Alakja és természete a füvet példázza, amely levágva, letaposva is újranő. Fodor András a költemény végén vizuálisan, a nyomdai tördeléssel is jelzi a máig érvényes intelmet: „Ha látjátok az utcán / forduljatok meg utána, / Keresztként föl a nyakáig nőttek / makacs vállcsontjai. / Nézzétek félve: / Krisztus jár közöttünk, / s mi nem tudtuk megváltani.”
Németh László: Galilei
Galilei életét és sorsát sokan Németh László és Brecht Galilei drámájából, majd pedig Vekerdi László Galilei-könyvéből ismertük meg. 1945 után Németh Hódmezővásárhelyen az „óraadók királyságát” élte, majd műfordítóként „gályapadból épített laboratóriumot”. Az Iszony, a Széchenyi dráma írója műfordítóként kapott József Attila-díjat, miközben abban reménykedett, hogy eredeti művet is írhat.
Az újkor lényegének az igazság keresését tartotta, ezért választotta drámahőséül Galileit. Galilei-drámájának két finálé-variánsa létezik, a kettő együtt adja a teljes értelmezést. A dráma körül kialakult „Galilei-pör” az ötvenes évek irodalmi és színházi életének kor- és kórtünete: diktatórikus, művészetellenes inkvizíció volt az író ellen.
Galilei életét, sorsát az ateista kor igyekezett kiaknázni az antiklerikalizmus érdekében. Némethtől is antiklerikális drámát vártak és reméltek, az inkvizíció és a haladás küzdelmének színpadi bemutatását. Őt azonban a történelmi igazság vonzotta. A drámában kor- és önjellemző motívumokra bukkanunk: „Az emberekben mindig olthatatlan vágy volt, azt, aki különb náluk, épp azzal, hogy nekik él, széjjeltépjék.” Galilei kierőszakolt esküje is azokat terheli, akik kierőszakolták az aggastyán, folyton kísérletező tudósból.
Németh Galileije igazságot felismerő és kimondó hős. Nem a vértanúk fajtájából való, mégis ezt vallja: „Az erkölcsi törvény nem ismer tudóst és tudatlant, vagyonost, szegényt. Akármi van a fejemben, a Sinai-hegy nekem sem adott külön tízparancsolatot. (…) minden nyomorúságomnak ez volt az oka. Nem tudtam elereszteni, amit az eszemmel az emberek javára megfogtam. Ezért loptam át az igazságot a pápai tilalmon, s ezért hoztam ki gyalázatomra világító két gyertya közt a fejemben, amiről azt elhitettem magammal, hogy pótolhatatlanul az enyém.”
Amikor pedig házi fogságra ítélt, „örökös rab” lett, még makacsabbul ragaszkodott az igazsághoz: „Ha idáig napfényem volt az igazság, most a szememre szakadó homályban a lélegzetem lesz… Hisz a becsületem adtam érte… Az üdvösségemet, ha úgy akarja!” Husz János imádságát analógiaként idézem: „Keresd az igazat, hallgasd az igazat, tanuld az igazat, szeresd az igazat, őrizd az igazat, óvd az igazat mindhalálig!” Newman életműve és logikai érvelése rendkívül inspiráló, azt vallotta: „Aki igazán keresi az igazságot, annak az egész személyisége mozog. Az egész személyiség vagyis maga az egész ember.”
Vekerdi: Így él Galilei (1997)
Vekerdi László legjelentősebb műve az Így él Galilei (1997). Különösebb tudományos képzettség nélkül is jól olvasható és értelmezhető, tudományos alapmű. Hatalmas jegyzetapparátusa kiegészítő szövegeivel együtt önálló műként is megállja a helyét.
Galilei a világtudomány, az európai műveltség egyik meghatározó egyénisége karakteres, európai gondolkodóként, a kísérletezést alapelvvé tevő géniuszként áll előttünk, aki csak az igazolt, bizonyított ismereteket fogadja el tudományosnak, igaznak. Vekerdi remekül érzékelteti, hogy az „És mégis mozog a Föld” hitvallójának életére miként vetültek a toszkán fények és árnyak. Galilei a pisai ferdetorony árnyékából kilépve, a padovai boldog években, a mozgás rejtelmeit milyen céltudatosan kutatta. A csillagos ég üzenetére figyelt, a Vénuszt Kopernikus tanújaként szemlélte. Olthatatlan tudásszomjjal fürkészte az égen úszó testeket és napfoltokat…
Vekerdi az alapkérdést fejezetcímként aposztrofálja: „A Nap állt meg vagy az Egyház?” Galilei perében „üstökösök, jezsuiták és hiúzok” viaskodtak, miközben egy „csodálatos lehetőség” volt a tét az „ármány és árapály” közepette. Galilei eljutott a „Döntsd el magad” alapelvig. Átélte, megszenvedte, a „Fortélyos félelem” testi-lelki gyötrelmeit, üdvösséget kockáztató örvényeit.
Vekerdi Galilei életét és műveit ma is „érvényesen jelenvaló”-nak tartja. Az „Így élt…” sorozattól eltérően ezért választotta a jelen idejű igealakot, az Így él Galilei címadást. Záró ciklusának címét Pilinszky Harmadnapon című verséből kölcsönözte: „És megérzik a fényt a gyökerek…” Kihagyásos módszerrel érzékelteti, hogy Galilei igazsága diadalt aratott, miként a Pilinszky-vers Megváltója: „Mert megölhették hitvány zsoldosok, / és megszűnhetett dobogni szive — / Harmadnapon legyőzte a halált. / Et resurrexit tertia die.”
Németh és Vekerdi eszményképei a humánum héroszai: Tolsztoj, Gandhi, Széchenyi, Albert Schweitzer Vekerdi Lászlónak is példaképei voltak. Ő is igazságvalló gyémántjellem. Tudjuk, Tolsztoj is az igazság szeretetére apellált, még utolsó szavaival is az asztapovói vasútállomáson: „Szerettem az igazságot, az igazságot szerettem”. VII. Gergely szavait Németh sírfeliratnak szánta: „Szerettem az igazságot, gyűlöltem a méltatlanságot, ezért halok meg száműzetésben.” Galileije pedig ezt vallja: „Az egyház érdeke volt a szívemen. Jön kor, amely tisztán látja majd, hogy én tettem az egyháznak a jobb szolgálatot.” „Szerettem az igazságot…”
Németh drámát írt VII. Gergely pápáról, akinek a sírfelirata: „Dilexi iustitiam, odivi iniquitatem, propterea morior in exilio” – Szerettem az igazságot, gyűlöltem a méltatlanságot, ezért halok meg számkivetésben. A 11. század közepén a pápai diplomácia egyik legfontosabb szereplőjévé emelkedő, szegény sorból származó Hildebrandra (1015/1028-1085) nagy hatással volt a Cluny bencés kolostorban fiatalon eltöltött egy év. Az ott tapasztalt értékrend nyomán világossá vált számára: az egyház reformokra szorul. 1073. április 22-én, II. Sándor pápa halála után VII. Gergely néven foglalta el Szent Péter trónját. Radikális harcot indított az egyház elüzletiesedése, valamint a világi befolyás ellen.
A széles látókörű, energikus új egyházfő kemény kézzel látott neki a reformoknak. Már 1074-ben eltiltotta a szolgálattól a nős és a tisztségüket anyagi javakkal megvásárolt papokat. Legfontosabb céljának azt tekintette, hogy kivívja az egyház függetlenségét a világi hatalomtól, hogy érvényesítse a pápai felségjogot. Az 1075-ös lateráni zsinaton kiadott Dictatus papae kezdetű bullában kinyilvánította: a keresztény hierarchiában az összes uralkodó, így a császár is a pápa után következik.
VII. Gergely reformjai miatt a fiatal IV. Henrik német király (csak később választották német-római császárrá) ellenszegült a pápának, aki előbb kiátkozta, majd a Henrik szőrcsuhás Canossa-járása után megbocsátott neki. Aztán néhány hónappal később újból kiátkozta. A megerősödött király, ellenfelei legyőzése után, ismét „elzarándokolt” Gergelyhez, ezúttal Rómába, de akkor már szőrcsuha helyett vaspáncélt viselt. Gergely pápa az Angyalvárba szorult. Onnan a normannok ugyan kiszabadították, de mindvégig ellenségnek tekintett normann sereg dúlásai miatt sem maradhatott a lázongó városban. Salernóba menekült. Ott halt meg 1085. május 25-én. Utolsó szavai a 44. zsoltárt idézték: „Szerettem az igazságot, gyűlöltem az istentelenséget, ezért halok meg száműzetésben.”
Távlatos tanulság
Vekerdi az utószóban írja Galilei Dialogojáról: „… az egész európai műveltség egyik kulcsműve, amely ma még beláthatatlan módon megváltoztatta és meghatározta a földrész alakulását. Ismertetéséhez ismerni kellene minden kiadását és fordítását, nem is csak a közismerteket és legfontosabbakat…” Ez a Galilei-könyv is annak köszönheti létrejöttét, hogy a „Klasszikus művek jelentős új kiadásainak és a vonatkozó monográfiáknak a beszerzését az Akadémiai Könyvtár – a gyarapítás modern elveit és gyakorlatát megteremtő nagy könyvtárosa, Kenéz Ernő nyomán – mindig is egyik fő feladatának tekintette.”
Vekerdi szomorú tanulsággal zárja tudománytörténeti és filológiai remeklését. Szavára figyelnünk kell, mert ő az etikus ember példaképe, akinek fejében több egyetemi professzor tudása rejlett: „Ma azonban a könyvtárakat sújtó anyagi gondok, amelyeket az Akadémia elnöke és vezetősége saját ‘jó’ szántából külön is (és igen eredményesen) megtetéz, lehetetlenné teszik a könyvtárban már meglévő fontos szövegek új kiadásainak a megvásárlását, az általában drága és egyre drágább monográfiákéról nem is beszélve…”
Vekerdi László Galilei-könyvével a szerző óriási tudásához, tehetségéhez méltó opus született. A könyv egyes fejezeteiben és „barangoló jegyzeteiben” bizonyítja, hogy Galilei örökségének fő vonulatai minőségi és mennyiségi szempontból is a Dialogoban találkoznak, állandó jelenlétet mutatnak. Galilei elsődlegesen mindig is ennek a művének köszönhette világhírét. Keserű felismerést fogalmaz meg a szerző: a „Jelen siralmas könyvtári viszonyaink közepette valamiféle Így él a Dialogo összeállítására gondolni azonban aligha lehet. Így maradt a fejezet ifjúságinak szánt szövege jegyzetek és a folytatás nélkül.” Őszintén reméljük, hogy Vekerdi László Galilei-könyvének legutolsó szavaiból a remény válik valóra: „De talán nem (egészen) a folytatás reménye nélkül?”
Galilei egyházi rehabilitációjáról
II. János Pál pápa vállalta a kései, de elkerülhetetlen igazságszolgáltatást Galilei és az egyház perében. Rehabilitálta az olasz tudóst és alapvető igazságokat fogalmazott meg a tudomány és egyház kapcsolatáról is. Tisztázódott a „Galilei-ügyben” történt „Fájdalmas félreértés”. A lengyel pápa 1979. november 10-én, Einstein 100. születésnapján rendezett ünnepségen fogalmazta meg kívánságait: „Teológusok, tudósok és történészek – a Szentlélekkel betöltötten – együttműködve vizsgálják felül nagyon alaposan Galilei ügyét, és ismerjék el őszintén a jogtalanságot, igazságtalanságot, bármelyik fél részéről származott is az, számolják fel azt a bizonytalanságot, amit ez az esemény még ma is okoz a hit és tudomány, az egyház és világ termékeny együttműködése terén.”
Az 1981. július 3-án létrehozott vatikáni tudományos bizottság 10 évnyi munka után befejezte küldetését, az általa vizsgált Galilei-ügyben számos értékes publikációt reprezentált, amelyek a II. Vatikáni Zsinat irányelveinek és szellemiségének megfelelően érintették „mind a tudomány természetét, mind a hit küldetésének természetét”. Végül 1992. november 13-án, a L’OSSERVATORE ROMANO közölte az egyházi rehabilitáció hivatalos dokumentumait. Ezekből világossá vált, hogy a Galilei elleni egyházi döntésben a heliocentrizmus és a Szentírás összhangja sérült meg, mert „…Galilei mint őszintén hívő ember ezen a ponton előrelátóbb volt, mint teológiai ellenfelei.”
Galilei igazsága a tudományban régtől diadalmaskodik, elismerést nyert, érvényessé vált az 1613. december 21-én Benedetto Castellinek írott levelének gondolata: „Ha már az Írás nem tévedhet, annak néhány magyarázója és értelmezője mégis tévedhet különböző formában.” A pápa kimondta: Galilei idejében „…a geocentrizmus látszólag a Szentírás tanításához tartozott. Szükség lett volna a gondolkodási szokások legyőzésére és egy új pedagógia kialakítására, ami Isten népét segítheti. (…) A teológusok többsége nem tudott formálisan különbséget tenni a Szentírás és annak értelmezése között, és így a tudományos kutatás egyik kérdése helytelenül a hittan síkjára került.” A Szentírás és a tudomány között nem volt ellentét, ezt csak az Inkvizíció tagjainak többsége állította, amely a Galilei által felismert, képviselt tudományos igazság és a Szentírás értelmezésben konfrontálódott.
Az 1633-as egyházi ítélet nem volt visszavonhatatlan. 1820-ban véget ért a már rég értelmét veszített harc, és engedélyezték a mű kinyomtatását. Időközben Galilei szimbólummá vált. Sokak számára azt jelképezte, sugallta, hogy az egyház tudomány- és haladásellenes, a „tudomány szelleme, a kutatás etikája nem egyeztethető össze a keresztény hittel. Egy tragikus, kölcsönös meg nem értést úgy állítottak be, mint a tudomány és hit alapvető ellentétének következményét.”
„Fájdalmas félreértést” adott át a múltnak Galilei egyházi rehabilitációja, amely az olasz tudós halálának 350. évfordulóján kimondta: „a két oldalú és szembenálló nézeten túl létezik egy átfogó nézet, amely mindkettőt magába foglalja és felülmúlja”, amelynek az örök, soha el nem múló értékre kell irányulnia, amely a megismerés gyümölcsét tovább adja, hogy érvényesüljön „az Igazság Lelke, aki elvezet titeket a teljes igazságra” (Jn 16,13) Ennek alapján rehabilitálták „az elsietett és szerencsétlen döntést”.
Vekerdi László — az önzetlen segítő
Kivételes tehetségű alkotó értelmiségi volt, az önreprezentációval sosem törődött. Jó ügyekért munkálkodott, küzdött, ahol tudott, segített — erejét megfeszítve is. Az egyik tőle kapott levelét betűhíven idézem, amely Németh László Iszony című remekművéről folytatott beszélgetésünk után érkezett:
„Kedves Pista! Szabó Árpád cikkei az analízisről a következők: 1) Árpád K. Szabó: Zum Preblem der antiken Analysis. In. Analysis, Harmony and Synthesis in Ancient Thought. Ed. by Jorma K. Mattila and Arty Siitonen. Acta Universitatis Ouluensis. Series B, Humanoria N. 6., Historica N. 3. 1977. 89-99.
2) Á. K. Szabó: Working backwards and proving by synthesis. In. Boston Studies on the Pholosophy of Science. Ed. by R. S. Cohen and M. W. Wartofsky, vol. XXV., Dordrecht, 1974., Reidel, pp.118–130. Mindkettőben azt fejti ki, hogy az „analysis” eredeti görög jelentése a „visszafelé dolgozás”, a „visszafelé munka” csak akkor érthető meg, ha eltekintünk a szó mai jelentésétől. „Feloldás” ez is, de másféle, mint az „elemeire bontás”. Ezt írja az ’)-ben: „Sowohl das Hauptwort αναλυσις wie auch das Verbum αναλυσω bezeichneten nämlich das Wiederauflösen von etwas, vas früher geknüpft war (also eines Kontens, eines Segels oder eines Gewebes). In diesem anderen Sinne des Wortes war die analyis in der Antike eine wissenchaftliche Methode dafür, wie man ein schweres Problem zu lösen hat, oder wie man die Antwort auf eine schwierige Frage finden soll.”
Azt, hogy az ’analysis’ a görögben „visszafelé dolgozás’ eddig is jól tudták, mert így definiálta Papposz. Szabó Árpád azt fedezte fel, hogy ezzel kapcsolatban az ’elemzésnek’ nincs semmi értelme; ha viszont – az eredeti görög jelentés szerint – az analízis olyasmi, mint egy csomót kibogozni, illetve megoldani, akkor a papposzi definíció nyomban értelemmel telítődik. És Kárász Nelli csakugyan ilyen görög (kétszeresen is görög!) értelemben bontja ki élete csomóját, kíméletlenül dolgozva visszafelé.
A két cikk nehéz matematikatörténeti szaktanulmány, az 1)-et átnéztem újra, a 2)-t nem tudtam megkeríteni, akkortájt járt a kezemben, amikor a disszertációdat olvastam. Az 1) válasz a 2-ban közöltek bírálóinak, s még kérlelhetetlenebbül és cáfolhatatlanul szögezi le az igazát, ami egyébként ép ésszel egészen természetesnek is látszik, csak hát tudósokban (külföldön is) ritka az ép ész.
Hiszen, ha az ’analysis’ jelentése „visszafelé dolgozás”, márpedig ez Papposz szövege szerint kétségtelen, akkor csakis a „kioldás” „megoldás” jöhet szóba, semmiképpen sem az „elemzés”. Németh László iszonyatos lángelméje, persze, tudomány nélkül is megsejtette, de szép, hogy a tudomány is igazolja, s magyar.
Tornai tanulmánykötetét sikerült a könyvtárból megszereznem, most már hamarosan kész leszek. Van benne egy kitűnő tanulmány Gulyás Pálról! Nem is tudtam, hogy így érti! Nagyon örültem, hogy Fodor Bandiéknál együtt lehettünk s Lakatos Andrissal, Bisztrayval, Csűrös Miklóssal olyan szépen összejöttetek! Hátha kerekedik egy kicsi Sziget? No, de nagyon ne reménykedjünk; kellemes karácsonyt kíván, mindkettőtöket szeretettel ölel: Laci.”
x
Vekerdi László tagja volt a Természet Világa szerkesztőbizottságának. Társszerkesztője volt az Akadémiai Könyvtár Közleményei könyvsorozatnak. Éveken át szerkesztésében jelent meg a Magvető Kiadó „Gyorsuló idő” könyvsorozata. Több értékes tudományos kézikönyv az ő fordításában jelent meg, emellett számos szakkönyv lektora volt, például Simonyi Károly „A fizika kultúrtörténete” című, több kiadást is megélt művének is.
Mintegy félezer kisebb-nagyobb tudományos és ismeretterjesztő dolgozata és recenziója jelent meg, elsősorban a Valóság, a Tiszatáj, a Forrás, az Új forrás, a Napjaink, a Magyar Tudomány, az MTA III. Osztályának Közleményei, a Tudományszervezési Tájékoztató és a Természet Világa hasábjain. Különösen értékesek Bolyai Farkasról és Bolyai Jánosról, Németh Lászlóról, Fülep Lajosról, az erdélyi magyar tudósokról közölt írásai, könyvei. Komoly kritikai jegyzetapparátus kíséretében adta közre az Akadémia reáltudományi kutatásainak történetéről szóló munkáját. A Magyar Rádió Véges végtelen című, éveken át futó, több mint 200 adást elérő sorozatának előadója volt.
Sokat olvasott, tanult, írt és fordított. Németh László gondolata Vekerdi László életére és szerteágazó, rendkívül gazdag életművére is érvényes: „A nagy dolgoknak az idő segít. Lesznek, s nem csinálják őket.” (Vekerdi – Németh Lászlóhoz hasonlóan — lét- és családfenntartó szükségletből, a „gályapadból laboratóriumot” időszakában — tucatnál több művet tolmácsolt magyarul.) A természettudományok és a matematika kultúrtörténete vonzotta, az Akadémia szerepe, Németh László, Newton, Galilei, a Bolyaiak sorsa, jelentősége különösen érdekelte. A televíziónézők és rádióhallgatók jól ismerték az ősz hajú, szikár tudós alkatát és hangját. Vekerdi László tartotta 1984-ben és 1985-ben a huszonkét adásból álló „Gondolkodás évszázadai” címmel sugárzott televíziós sorozat legtöbb előadását. A Magyar Rádió Gordiusz Műhelye adásaiban közölte a „Véges végtelen” című esszé-riportfolyamot, amely kétszáznál több adást megért ismeretterjesztő műsor. Máig egyedülálló a magyar rádiózás történetében.
Könyvei, publikációi, előadásai bizonyítják kutatási területeinek tágas határait, elért eredményeit: Kalandozások a tudomány történetében. (Művelődéstörténeti tanulmányok.) Bp., 1969. Magvető; Németh László alkotásai és vallomásai tükrében. Bp., 1970. Szépirodalmi; Befejezetlen jelen. (Tud.történeti tanulmányok.) Bp., 1971. Magvető; Így élt Newton. (Életrajz) Bp., 1977. Móra; Európa születése. Európa a IV-XIII. században. (Társszerző: Varga Domokos.) Bp., 1977. Móra; Vígh Tamás. Bp., 1983. Corvina; A világ kereke. Az ember útja az őskortól az újkorig. (Társszerző: Varga Domokos.) 1985. Móra; Tudás és tudomány. (Tud. történeti tanulmányok.); „A Tudománynak háza vagyon.” Reáliák és a régi Akadémia terveiben és működésében. Bp.-Piliscsaba, 1995. Magyar Tudománytörténeti Intézet. Tájak, Korok, Múzeumok Egyesület. Monostori Imre szerkesztésében az Új Forrás könyvek sorozatban látott napvilágot Vekerdi László tanulmányainak gyűjteménye: A sorskérdések árnyékában. Kalandozások Németh László világában. 1997. Tatabánya. Fülep Lajos levelezése (2009) Magyarországi és erdélyi pestisjárványok a XVIII. században (2009)
Dr. Vekerdi László életének 86. évében, 2009. december 27-én hunyt el. Végső búcsúztatására 2010. január 27-én 11 órakor került sor a Farkasréti temető Hóvirág utcai ravatalozójában. Szépen, emberül búcsúztatták… Monostori Imre illő és méltó búcsúbeszéde igazi emberfelmutatás volt.
2013. június 26-án, barátai és tisztelői összegyűltek Vekerdi László egykori lakóházánál, a XII. kerület Határőr út 27/A számmal jelzett társasháznál, amelyben a tiszteletre méltó tudós tanár, író, könyvtáros, a szeretnivaló ember 70 négyzetméternyi lakásában a fél életét leélte. A XII. kerület Hegyvidék Önkormányzata a Bethlen Gábor Alapítvánnyal közösen emléktáblát állított e ház falára. Bakos István, a Bethlen Gábor Alapítvány ügyvivő kurátora mondott nagyszerű emléktábla-avató beszédet. Hangsúlyozta, hogy Vekerdi László emléke ne merüljön a feledés homályába! Emléke legyen áldott!
x
Jegyzet Vekerdi László leveléhez: „Mind az αναλυσις ige, mind az αναλυσω főnév egy korábban megkötött dolog (azaz egy csomó, egy vitorla vagy egy szövet) újrafeloldására utalt. A szónak ebben a másik értelmében az elemzés az ókorban tudományos módszer volt arra, hogyan lehet megoldani egy nehéz problémát, vagy hogyan lehet választ találni egy nehéz kérdésre.” Az ἀναλύω: (ana: fel-; lüó: old,) 1/ felbont, pl. bilincseiből kiszabadít valakit; 2/ elemeire bont, elemez, részleteiben megvizsgál; 3/ kérdést megold; 4/ megszűntet, megsemmisít; 5/ Útnak indul, felkerekedik, meghal) 6/ hazatér; Átvitt értelemben: megold, magán vagy magának hitt hibáit jóvá teszi. ἀνάλυσις: 1/ feloldás, megszabadítás (Szophoklész), 2/ felbomlás 3/ részekre bontás, elemzés, analízis (Arisztotelész); kérdés megfejtése (Plutarchosz), 5/ halál. Analitész: megszabadító. Analízis: feloldás, elemzés… 1/ Ismeretlen összetételű vegyület alkotóelemeinek kimutatása a kémiában, amely irányulhat a minőségre (kvalitatív), vagyis az alkotórészek súlybeli arányára (kvantitatív). A kémiai, fizikai, technikai stb. analízisnek sok faja ismert. 2/ a mennyiségtanban mértani és matematikai analízis használatos; az utóbbi az infinitezimális számítással dolgozik. 3/ logikai fogalmaknak alkotóelemeikre való bontásánál használják az analízist. Ellentéte: a szintézis. Analitikai, analitikus: elemző, okokat kereső, szétbontó, boncolgató…
Főbb források: https://hu.wikipedia.org/wiki/Vekerdi_László. BAKOS István: Vekerdi László emléktáblája. Természet Világa. 2013. 8. szám. GYURIS György: Vekerdi László. Válogatott életmű-bibliográfia; Somogyi Könyvtár–József Attila Megyei Könyvtár, Szeged–Tatabánya, 1999. Egy szabad ember. Írások Vekerdi Lászlóról (Tiszatáj könyvek, 2004) A magyar művelődéstörténet országútján (szerk.: GAZDA István) — http://real.mtak.hu/36815/ HERCZEG János (szerk.): Csillagórák Vekerdi Lászlóval (2011) Magyar világ – tudós világ. Tudománytörténészek és művelődéstörténészek gyűrűjében (2011) Vekerdi László matematikatörténeti írásaiból (szerk.: SZABÓ Péter Gábor) — http://real.mtak.hu/21008/ STAAR Gyula: Múló szerelem volt a matematika? Beszélgetés Vekerdi Lászlóval (2007 őszén) 1–2. (Forrás, 2008. 3. sz. 81–91, 4. sz. 109–121.) SZENTI Tibor: VEKERDI LÁSZLÓ EMLÉKÉRE. In.: Vásárhelyi Látóhatár. 2010. 1. szám. 30-33. 2010. március 18-n, az Olvasók Boltjában Vekerdi Lászlóra emlékeztek: Babus Antal, Bakos István, Fehér Márta, Herczeg János, Monostori Imre, Ropolyi László, Staar Gyula. A beszélgetést Vekerdi Judit és Votiszky Zsuzsa vezette. 2018. január 18. Csillagóra Vekerdi Lászlóval. A Typotex Kiadó és a Magyar Tudománytörténeti Intézet rendezésében, az Agora program keretében. MTA Könyvtára. Herczeg János: A véges végtelen. Babus Antal: Németh László és Vekerdi László barátsága. Gazda István: „Egy újj, más világ…” A Vekerdi család több tagja is dolgozott és munkálkodik a 16. századig kiterjedő Vekerdy/Vekerdi családfán…
Cs. Varga István
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
