A második világháború után létrejött és a kommunizmus elleni harcban kitűnően helytállt, majd 1990 után csúfosan megbukott, milliók halálát és menekülését okozó transzatlanti szövetség kettétört.
Akik felülnek a propagandának, csak nyugodtan hajtogassák a Washingtonból jövő és követendőnek parancsolt mantrát: Putyin a világ gonosza, Oroszország le akarja rohanni Európa minimum keleti és középső részét.
Holott a Washington és Soros lábtörlőjeként szolgáló Jelcin után Oroszország vezetését átvevő Vlagyimir Putyin elnök teljes mértékben következetes, kiszámítható és jobboldali, konzervatív politikát folytat.
A Szolzsenyicint kitüntető, az ortodox egyházat minden erejével támogató elnök, kormánya és az egész orosz rendszer éppen annyira a Szovjetunió mai kiadása, mint az ezt sugalló médiarendszer azon mantrája, hogy ami Magyarországon történik, az a nyilas korszakot idézi, illetőleg annak visszatértével fenyeget.
Nem. Nem Putyin változik, hanem a Nyugat hozzá való viszonya. Aki egyszer a fő gonosz, egyszer az újbóli jó Nyugat–Kelet-kapcsolatok helyreállítását jelképező reset gomb közös amerikai–orosz megnyomójának partnere. Miután ismét jön Oroszország Belzebúbbá történő visszaminősítése.
Ennek szemléltetésére hadd idézzünk a befolyásos amerikai Eurasia Daily Monitor hírportál 2007. március 26-i kiadásában Gyurcsány Oroszország-politikájáról megjelent cikkből néhány sort. Miután a szerző ismerteti, hogy az akkori, mára a történelem romjai alatt részegen kacsázó, oroszgyalázó magyar miniszterelnök mennyire a Nabucco, az Északi Áramlat, a Gazprom orosz óriás földgázvállalat mellett áll ki, politikai síkra térve ezt írta: „Gyurcsány Putyint biztosította afelől, hogy ő soha nem támogatna bizonyos körökben tapasztalható olyan tendenciát, amely Oroszországot ellenségnek festi le. Hozzátette: a magas szintű magyar–orosz találkozókat ugyanolyan rendszerességgel tartják, mint a Magyarország–EU-találkozókat, és azok előbbiek éppen olyan fontosak”.
Majd megemlíti a legutóbbi Gyurcsány–Putyin-találkozót Szocsiban.
Ahová Angela Merkel német kancellár röpült a boldogság szárnyán, hogy május 18-án találkozzon a rá virággal váró orosz vezetővel, miután korábban Merkel kudarcos látogatáson járt a Fehér Házban. Ahol Macron francia elnökhöz hasonlóan arról akarta lebeszélni a szinte minden kampányígéretét felrúgó Donald Trumpot, nehogy kiszálljon az Iránnal kötött nemzetközi nukleáris megállapodásból, mert annak katasztrofális következményei lesznek.
Európa Washington-ügyi idegzetrendszerét már korábban is erősen megtépte a jobb keze ujjainak „cuki” összeszorításával aranyszínűre festett bulvárhajához hasonló puszikat dobáló, kiszámíthatatlan, ellenfelei és legdurvább kritikusai által neokonvezérelt agyatlan húsdarabnak nevezett fehér házi parancsnok.
Az Európai Uniónak és a világnak már az iráni szakítás előtt is elege lett Trumpból. Aki leköpte a párizsi klímaegyezményt, büntetővámokat helyezett kilátásba a világ ellen, minden bizonyíték hiányában bombázta Szíriát és tartja annak olajban leggazdagabb részét megszállás alatt, miközben tönkreteszi az infrastruktúráját, és dokumentáltan segíti az ottani dzsihadista terroristákat szaúd-arábiai és többi öbölbeli arabszerelmes monarchiáival együtt. „Szabadidejében” Kína területi vizeinek integritását sérti meg odaküldött hadihajóival; a Koreai- félszigeten a kommunista rezsim békeoffenzívájára válaszként Phenjan elleni nukleáris csapásra is képes gépeket bevetve hajt végre közös hadgyakorlatokat; a világ országainak óriási többségével szembemenve helyezi át izraeli nagykövetségét Jeruzsálembe, és vet ki szankciókat Irántól és Oroszországtól Szírián át Venezueláig, általában az „emberjogi” helyzetet emlegetve, ami stratégiai szövetségese, Szaúd-Arábia esetében soha nem számít.
Ebből lett elege nemcsak Kínának, Oroszországnak, de az uniónak is.
Az a sokkoló korszak jött el derült égből villámcsapásként, amikor már Európa két legnagyobb hatalma is nagyobb bizalommal ül le tárgyalni az iráni vezetéssel, mint Trumppal.
Merkel sugárzó arccal tárgyalt a kiszámítható Putyinnal, és Szíria, Irán, valamint Ukrajna ügyében a feszültségek enyhítéséről beszélgettek. Merkel most Pekingbe készül.
Majd Emmanuel Macron zarándokolt el a szentpétervári Gazdasági Fórumra, ahol a fotók szerint kitűnően megtalálta a hangot Putyin elnökkel, az ott lévő Abe Sinzo japán miniszterelnökkel, a kínai alelnökkel és az IMF elnökével, Christine Lagarde asszonnyal. A politikusok a kereskedelmi békéről és az amerikai neokonok üvöltését kiváltó egyéb „borzalmakról” tárgyaltak.
A transzatlanti törés akkora lett, hogy a német kormánynak az európai integráció elmélyítése nagy hirtelen már nem elsőrangú feladat. Olyannyira nem, hogy Merkelék Putyin és Macron jelenlétében írtak alá egy óriási szibériai cseppfolyósföldgáz-szerződést, és kezdték meg már az Északi Áramlat 2 orosz–német földgázvezeték építését.
Bulgária is bejelentette, hogy megépül az oroszokkal közös föld- gázprojektje.
Donald Tusk, az Európai Tanács lengyel elnöke pedig kicsit korábban Trump hibbant kapkodásából fakadó, káros, a világbékét és a világ országai normális kapcsolatait veszélyeztető döntéseire utalva jelentette ki: „Ilyen barátok mellett kinek van szüksége ellenségekre?”
Erre jött egy tegnapelőtti rúgás Sebastian Kurz osztrák kancellártól, aki elmondta a The Financial Timesnak, hogy „az Egyesült Államok mind kevésbé válik megbízhatóvá számunkra” és hogy ezzel szemben „Európának egyesülve kell maradnia”.
Kurz ezután üzenetet küldött az európai nemzeteknek, felszólítva őket, hogy hozzák rendbe kapcsolataikat Moszkvával. Miután pár napja kijelentette, Ausztria az EU és Kína között akarja a híd szerepét betölteni, 27-én pedig azt, hogy mivel Ausztria mindig is hídépítő volt, szintén jó kapcsolatokra törekszik az orosz kormánnyal.
Ha az államfő ellenállásán nem bukik meg új koalíciós kabinet megalakulása, Olaszországnak lehetett volna a legnyíltabban Putyin-barát kormánya, miközben a neokonok minden igyekezete sem lett volna elegendő ahhoz, hogy az Öt Csillag Mozgalom–Liga-koalíciót megveszekedett exkomcsi Putyin-ügynöknek/pincsinek ábrázolja.
A magyar kormány így egyértelműen jó, de kényes helyzetbe került. Míg hirtelen az orosz kormánnyal normális kapcsolatokat fenntartani kívánó Orbán-kormányt támadó európai hatalmak a migránstéma után az orosz ügyekben is Budapestet követik, erősnek kell lennie, és nem engednie annak az egyértelmű nyomásnak, amely például egészen biztosan Szijjártó Péter külügyminiszterre fog nehezedni Mike Pompeo amerikai külügyminiszterrel való mai washingtoni tárgyalásán. Azért, hogy a magyar kormány hagyjon fel az Ukrajna és a NATO közeledését a diszkriminatív ukrán nyelvtörvény miatt eddig akadályozó magatartásával.
Az Orbán-kormány előtt fantasztikus távlatok és sikerek nyílhatnak, ha tartja eddigi vonalát a külpolitika terén is.
http://magyarhirlap.hu/cikk/119428/A_nagy_atrendezodes
Forrás:lovasistvan.hu
Tovább a cikkre »
