Ott érzi jól magát, ahol most van. Számára csendes kis otthonának hátsó részéhez csatolt műterme a világ közepe. A korábban református lelkészként tevékenykedő Nagy Enzoe Zoltán palástvesztésre ítélése óta visszahúzódó, de képalkotói szempontból kimondottan gazdag életet él. Isten és a földön túli élet ma is fontos számára, de a templomokat messziről elkerüli. Napjait zárkózott, de aktív manóként éli meg.
Valószínűleg kevesen vannak, akik vagy így, vagy úgy ne találkoztak volna valamilyen formában az eredetileg Komáromból induló, majd a bodrogközi Kisgéresben felcseperedő, végül a közeli Bélyben letelepedett festőművésszel, Isten egykori hivatásos szolgájával, Nagy Enzoe Zoltánnal. A magát művésznek nem szívesen tituláló, de eddigi alkotásait figyelembe véve másnak nem igazán nevezhető férfit házának hátsó részében, egy festményekkel és gyerekkori emlékeit visszaidéző retró repülőgépmodellekkel teli stúdiójában kaptuk mikrofon- és lencsevégre.
„Én igazából a járvány előtt sem találkoztam olyan sok emberrel. Amikor még pap voltam, csak kedvtelésből festettem, ezért bármennyire is furcsán hangzik, de azt is mondhatnám, hogy akkor még szabadabb művész voltam. A papságból való kidobásomat követően gyakorlatilag ebből kellett megélnem. Sok mindent átugorva továbbra is úgy érzem, hogy ez a bezártság nem hozott nagy változást az életembe. Szerencsés vagyok, mert tavaly is rengeteg munkám volt, sőt, egy nemrégiben megjelent kötethez is jócskán hozzájárultam a portréimmal. Van mit csinálnom, nem unatkozom, jól érzem magam a bőrömbenˮ – ezekkel a szavakkal indította beszélgetésünket Enzoe, aki szerint egy festőművész általában olyan valaki, aki amúgy sem keresi igazán az emberek társaságát.
„Én legalábbis sohasem voltam ilyen, ezért is szereztem be egy nagy képernyős tévét, hogy amit kint, egy-egy természetjárás során lefotózok, azt itthon a nagy képernyőn visszanézem és az alapján megfestem. Egy bezárkózott manó lettem, ha mégis elmegyek itthonról, az maximum a kiállításaim megnyitója miatt van, de igazából már azokra sem nagyon járok, hiszen tavaly kettő Ukrajnában volt. Hívtak, de nem szívesen mentem volna. Egyrészt a reumás betegségem miatt, másrészt pedig a mostani járványhelyzet miatt sem szívesen mászkálok ide-oda. Kívülről jól nézek ki, szeretem azt hinni, hogy jól tartom magam, de az öregedő test belülről jelzi a változásokatˮ – nyilatkozta a művész. Aki találkozott már Nagy Enzoeval, az biztosan ismeri élete történetét, vagy legalábbis életének azon részét, melynek során szinte egy szempillantás alatt minden megváltozott körülötte. Édesapjához, Tiszai Nagy Menyhérthez hasonlóan ő is református lelkészként dolgozott, de a festészettel olyan irányt vett a munkássága, mely nem fért össze az egyház meglátásaival, ezért hát kizárták a papságból.
„Érdekes módon az ember akkor kezdi megérteni a dolgokat, amikor attól az adott dologtól eltávolodik. Édesapám annak idején ezt úgy mondta, hogy ha eltávolodunk a templomtoronytól, nemcsak azt a nagy tömegű betonmennyiséget és a falat, hanem az egész templomot látjuk. Ebből a távolságból, amennyire én már eltávolodtam, elvilágiasodtam az egyháztól, már én is valóban máshogy látom az egészet. Nem szeretném részletezni a jelenlegi egyházat és azt, hogy mennyire része a mai társadalomnak, hogy mennyire elnyomott és hogy milyen szerepet tölt be az emberek életében, azt viszont sohasem tudtam volna elképzelni – még így, templomkerülőként sem –, hogy a templom hónapokon át be legyen zárva. Persze nem azért nem járok templomba, mert már eleget jártam és meguntam, hanem azért, mert amióta levettem magamról a palástot, azt éreztem, hogy a templomban valahogy mindig beleülök a probléma közepébe. Ezért is határoztam el, hogy felhagyok az egyházi élettel, nehogy ezzel valaki másnak gondot okozzakˮ – magyarázta a festőművész. Enzoe úgy véli, hogy a bezártság nála egyfajta befelé fordulás, egyfajta másik lehetőség, hogy még többet dolgozhasson.
„Ettől függetlenül a földön túli élet továbbra is fontos számomra, hiszen ebben nőttem fel. Habár édesapám írogatott és festegetett is, a professzióját tekintve református lelkész volt. Ezt nem lehet csak úgy elfelejteni, pláne ha valaki Kisgéresben vált gyermekből férfivá. Kisgéresben a gyülekezeti élet egyenlő volt a hétköznapi élettel. Ott nem voltak felekezeti különbségek, gyakorlatilag mindenki református volt. Mindenki egyaránt érintve volt, ha a templomról beszéltek. És ez azért is érdekes, mert az emberek társadalmi berendezkedését tekintve még a szocializmus alatt is sokkal jobban működött ez az egész, mint most, holott mindenki tudja, akkoriban hogyan néztek az egyházra. Az omladozó templomi falak között sokkal jobb volt az egyházi hitélet, mint mostanság, amikor szinte minden templom szép, tiszta és felújított állapotban díszelegˮ – magyarázta a művész.
Nagy Enzoe Zoltán az elmúlt öt-hat évben olyan prezentációs festéshez is hozzáfogott, melyet feleségének és múzsájának, Abaházi Nagy Lívia operaénekesnek kíséretében az idősebbeknek mutatnak be Tisztelettel az idősökhöz (Úcta k starším) címen.
„Ez valójában egy rögtönzött festészeti bemutató, mellyel azt mutatom meg a nézőnek, hogyan kell például egy egyszerű motívumot lefesteni néhány perc leforgása alatt. Amíg Lívia énekel, én festek, az emberek pedig ott vannak és figyelemmel követnek. Egy-másfél óra leforgása alatt három-négy képet készítek el, így mutatom be, hogy készül a kép. Annak idején, amikor a szlovák iskolában szlovákul, a magyarban magyarul tanítottam a gyerekeket, feltaláltam magam és magyarázat helyett inkább elkezdtem bibliai történeteket rajzolni. Ennek köszönhetően nem voltak nyelvi akadályaink, senkit nem sértettem meg, mindenki jól érezte magát, és ráadásul mindenki felfogta a mondanivalómat. Ezért is mondhatjuk azt, hogy ennek a prezentációs festészetnek is van egy afféle szakrális jellege. Én mindig is azt mondtam, hogy amikor kidobtak a papságból a képeim miatt, az is én voltam, azt a kezet is az Isten vezette. Itt nem lehet különbséget tenni semmi közöttˮ – zárta Nagy Enzoe Zoltán.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
