Magadat kerested, s én elengedtelek. Nem, nem volt szép a válásunk, de hát csalódtunk mindketten. Te magadat akartad; én téged.
Tekintetemmel követtelek miután elmentél. Szép és rút dolgokat műveltél, bántottál, nem tiszteltél. Fájt, de igyekeztelek megérteni, mert úgy véltem, hogy igazad van, becsaptalak, tévedtem, rosszul bántam veled.
Aztán olyasmi történt, amire nem számítottam. Én is megtaláltam magamat. A gyerekek értelmet adtak, akiket rám hagytál. Barátokra leltem és rájöttem, szükség van rám és nem tévedtem mindenben.
Te közben egyre jobban rákaptál a követelőzésre és minden változást tőlem vársz. Azt akarod, hogy én kövesselek oda, ahol most te élsz. Gyökereim kitépése nélkül ezt nem tehetném meg. Nem én lennék, aki veled él.
Értelek, de úgy látom, te még nem értesz engem. És kicsit magadat sem, gyökereid nélkül te sem élhetsz, teljesen magad-kitalálta léted részben hazug.
Ma az előre kicsit visszafelé van – vissza hozzám.
Várlak, rájössz – e minderre, vagy léted teljesen eltorzul – e? Persze lehet, én tévedek és magányosan halok meg, te pedig boldogan virulsz a világban. Ettől sem félek, képes vagyok várni rád, és egyedül meghalni.
Boldog vagyok; fájdalmas-szelíden létezem. Életem teljes, bár várom, hogy magam helyett mikor ölelhetlek végre téged.
Egymás végzete vagyunk, és ez a végzet most megvárja, míg ki nem tombolod magadat és vágyódni nem kezdesz az otthonod után.
*válasz Ibsen – Nóra című művére
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
