Főszerkesztői jegyzetet adunk közre.
Bizonyára sokan ismerik Martin Luther King egyik legismertebb beszédét. Benne az elhíresült mondatokat, melyek úgy kezdődnek: „Van egy álmom…” Érdemes (újra)olvasni. Magam egyetemista éveimben találkoztam vele először egy katolikus folyóiratban. A beszéd alapjául szolgáló helyzettel a kétezres évek elején személyesen is találkoztam.
Előrebocsátom, hogy nem szeretném fehér-fekete ellentétre egyszerűsíteni a helyzetet és mondandómat, de a napokban napvilágra került probléma megértéséhez egy-két szempontot ajánlok az olvasó figyelmébe.
A feleségem munkája révén 2005-től Litvániában éltünk. Én a gimnáziumi és egyetemi tanulmányaim során csak német nyelvet tanultam, azt gondoltam, Európában boldogulni tudok majd vele. Amikor Vilniusba értünk, az első napokban felmértem, hogy mivel a litván archaikus indoeurópai nyelv, nem sajátítjuk el egyhamar, és még németül beszélő papot sem találok, mivel a helyiek az angol nyelvet preferálják. Így nem volt kérdés, hogy a balti országban az Egyház életébe bekapcsolódva az amerikai katolikus közösséget választottuk. Feleségem szinte anyanyelvi szintű angol nyelvtudása biztossá tette a döntést.
A közösség tagjai nagyobbrészt a helyi amerikai nagykövetség dolgozói, helyben tanítók, kisebb részben a tengerentúlról érkező, az országban letelepedett, oda házasodott emberek. Nagyon nyitottak voltak, az első perctől befogadtak minket, örültek nekünk. Akkor ismertem meg a filmekben látottakon túli, hús-vér amerikaiakat. Két hete jártunk a közösségbe, amikor a zenei szolgálatot végző gitárost, az országban állomásozó vadászpilótát máshová helyezték. Sajnáltuk, hogy elköltözött, és azon tanakodtunk, hogy ki fogja átvenni a szentmisék hangszeres kíséretét. A feleségem kapacitált, hogy mivel még gimnáziumi éveimben gitároztam, folytassam én a zenei szolgálatot. Az amerikai közösség lelkesen fogadta az ötletet, így hamar beszereztünk egy gitárt, és vasárnap már mi alkottuk a kétfős kórust. Mivel az angol énekeket nem ismertem (sőt még a nyelvet sem annyira), taizéi énekekkel próbálkoztam, de a fogadtatás kiábrándító volt. Különösen a latin nyelvű versszakok keltettek értetlenséget, kérték, hogy ha tehetem, ezekkel ne próbálkozzak máskor. Így igyekeztem minél gyorsabban megtanulni az angol nyelvű egyházi énekeket, melyek dallama a mi Hozsanna gyűjteményünkhöz képest is inkább a protestáns énekekre hasonlít, így viszonylag könnyen ment. A mise közösségében megünnepeltük egymás nemzeti ünnepeit, így például október 23-a alkalmából az énekek és a mise intenciója is ennek jegyében hangzottak el.
Martin Luther King, az amerikai fekete polgárjogi mozgalom Nobel-békedíjas vezetője születésének (1929. január 15.) évfordulója alkalmából 1986 óta január harmadik hétfője nemzeti ünnep és munkaszüneti nap az Egyesült Államokban. Ennek kapcsán a vasárnapi szentmise záróénekének a filmekből is jól ismert Amazing Grace egyházi éneket választottam, és el is mondtam az apropóját. A szentmise után valóságos hidegzuhany ért. Hirtelen beleláttam a helyi amerikai katolikus közösség jól fésült, mindig mosolygós tagjainak lelkébe egy picit. Amolyan „szalonnégerezés” jellemezte a közhangulatot, a legvisszafogottabb vélemény is az volt, hogy Martin Luther King nem érdemelte meg ezt a tiszteletet, bezzeg Lincoln elnöknek nincs ünnepe… Még az is elhangzott „érvként”, hogy Krisztus sem ítélte el a rabszolgatartást.
Visszatérve a mába: látva a médiában a hetedik napja zajló amerikai tüntetéseket a rendőri intézkedés során megölt George Floyd halála miatt és a máskor igen hangos, magukat katolikusnak és életvédőnek aposztrofáló amerikai lobbicsoportok (melyek legtöbbször a pápát és tevékenységét veszik célkeresztbe) és portálok némaságát a helyzetben, az egykori mise emlékét felidézve ismét a döbbenet lesz úrrá bennem. Emellett persze jóérzéssel tölt el sok amerikai püspök és pap megszólalása, akik Ferenc pápa és elődei szavait ismételve elítélik a rasszizmus legkisebb csábítását is, és minden esetben az élet védelmét hangsúlyozzák, a fogantatástól a természetes halálig.
Egyházunk életet adó tanítása arra buzdít, hogy a bűnt elítéljük, de a bűnösre emberként tekintsünk. Ennek jegyében minden erőszakot: rongálást, fosztogatást, önbíráskodást elutasítunk. Bár Amerika „messze van”, ha idehaza az elmúlt hetek késeléses bűncselekményei utáni hangulatra tekintünk, érdemes felidézni azokat az álmokat, melyeket a baptista lelkész 1963. augusztus 28-án fogalmazott meg. Hiszek abban, hogy amiről ő beszélt, Krisztus országának az alapja, hogy a bőrszín és nemzetiség nem különböztet meg bennünket, nincs és nem kerülhet senki a származása miatt hátrányba, élete ugyanannyira értékes Isten szemében, mint bárkié, és teremtettségéből, Isten-arcúságából adódó személyi méltósága semmilyen körülmények között nem csorbulhat.
Martin Luther King híres beszédében hangsúlyozta: „Küzdelmünket örökké a méltóság és a fegyelem magas síkján kell vezetnünk. Nem engedhetjük, hogy alkotó tiltakozásunk fizikai erőszakká korcsosuljon.”
Van egy álmom… optimista vagyok, ha mindannyian – kezdve jómagammal – megtérünk, jobb emberek leszünk, akkor Isten szerető terve szerint gyermekeiként tudunk egymásra tekinteni, abban a pünkösdi lelkületben, mely a sokféleséget az Úr népének egységévé kovácsolja.
George Floyd, rest in peace!
Fotó: The Tablet
Kuzmányi István/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
